A lómivolt a lóvolt ősmije – Ulysses

Ez a könyv nagyon megizzasztott.

Hiszen tizenéve folyamatosan belebotlottam hivatkozásokba az Ulyssesre, általam nagyrabecsült emberek pozitív megnyilatkozásaiba, s tudtam, hogy a könyvet a huszadik századi angol nyelvű irodalom legjobbjaként tartják számon, s világszerte kultikus regényként kezelik. Elég csak arra az apróságra utalni, hogy a regény cselekményének napját, június 16.-át a világ számos pontján, – s természetesen kiemelten az eredeti színhelyen, Dublinban – Bloomsday-ként ünneplik, a regény főhőse Leopold Bloom után. Az ő egy napját írja le a könyv, amikor reggel elindul otthonról, s Dublin utcáin barangolva különböző benyomások érik, felbukkanó ismerősökkel – és idegenekkel, sűrű kocsmalátogatással, s a közben benne gomolygó gondolatokkal.

Az epizódok az emberi élet teljességét, a világ bonyolult rétegezettségét hivatottak bemutatni egyetlen napba sűrítve, az 1904. év Dublinjában.

Természetesen megérett hát az elhatározás, hogy sort kell kerítsek olvasására.

S eljött a pillanat, s nagy lelkesedéssel kezdtem az olvasásba. De már az első fejezeteknél zsigeri idegesség fogott el. Zavaros, történetnek nem nevezhető meseszövés, ellenszenves szereplőkkel, gusztustalan szóhasználattal, dagonyázás a gyomorforgató képek ábrázolásában, s hangsúlyos blaszfémia. Némi tudományoskodó felütés, amelytől óhatatlanul az az érzésed támad, hogy nagyon hiányos a műveltséged, nem érted az utalásokat – legfeljebb csak sejted, hogy a görög mitológia, az ír történelem, vallási tézisek, filozófiai eszmék a terep, de így nyilván nem tudod értelmezni azok üzenetét. Ahhoz meg semmi kedvem nem volt, hogy felhalmozva a könyv mellé ezen hiátusok teljes irodalmát, lexikonjait, lelkileg pironkodva pótoljad, amivel még nem találkoztál, vagy mert éppen már elfelejtetted amit még az iskolában ezekről tanultál, hallottál.

S még ehhez további nyelvi (a vulgáris mellett) formabontás, a szavak sűrű kicsavarása, többnyire szintén a tartalmat érintő összefüggés nélkül, ámbár tagadhatatlanul szellemesen.
Ezek az üdítő felvillanások, mint pl. a banki alkalmazottra: béreb – avagy a párizsi nők kapcsán: A hölgy pikáncs altáji gáncs. Vagy egy másik kétsoros rímpár, aminek, mint oly sokszor, a szöveghez semmi köze, s ahol feltételezésem szerint a fordítói lelemény játssza a főszerepet:

Ó, Robinson Crusoe,
Styxben lettél szabadúszó

Értettem én adott helyeken, hogy ez most játékosság, meg az irodalmi formanyelv változtatása minden egyes új fejezetnél szándékos, de azt már kevésbé, hogy ezek között a fejezetek között gyakorlatilag összefüggés nincs, vagyis elmarad a regényesség. A szereplők minden előzmény nélkül újakkal cserélődnek fel, illetve sokasodnak, hogy már ki sem igazodsz köztük.

Aztán a könyv (az Európa könyvkiadó 1974. évi, Szentkuthy Miklós fordításában megjelent 896 oldalas regény), 228. oldalán végleg kiakadtam.

Ki a hüvelyből, szoros szabályok! A lómivolt a lóvolt ősmije. Entelechiák áramát és eónokat imádnak. Isten, zaj az utcán, nagyon peripatetikus. Tér: amit muszáj látni. Kisebb űrlikakon át, mint az emberi vér vörös vérsejtjei, csúsznakmásznak Blake segge után az örökkévalóságba, melynek ez a vegetabló világ árnyéka csupán. A mostant, az ittent, az ottant kell megragadni, azonáltal süllyed a múltba minden eljövendő.

Következtetés: Vagy fogad összeszorítva tovább olvasol, és bízol benne, hogy össze fog állni a kép, s az egész visszamenőleg is értelmet nyer. Azt alapból elutasítottam, hogy fussak a komputeremhez, és rákeressek a regény magyarázatokra, mások értelmezéseire. Mint ahogy én egy irodalmi műnél elvárom, hogy kézen fogjon, és elvezessen a saját világába, lexikonok stb. igénybevétele nélkül.

Egyre inkább az volt az érzésem, hogy az 1922.-ben megjelent könyv hírnevét egyrészt a minden vonatkozásában meghökkentő, addig nem látott formájával, kifejezéseivel nyerte el, nem kizárva a sznobok tömeges felsorakozását mellé. Másrészt filológusok, írók, irodalommal életmód szerűen foglalkozó emberek örök “homokozója”, ahol kimeríthetetlen forrását találják az értelmezendő/értelmezhető elemeknek, feltárható bármilyen összefüggéseknek. Igen, ma is számtalan Tudós Társaság vagy Alapítvány él és működik ezen feladatok zászlajukra tűzésével. Már kikutatták, hogy melyik ruhadarab, melyik gesztus, melyik mondat származott pl. az író édesapjától, táblázatokat szerkesztettek az Odüsszeia és az Ulysses 18 fejezetének cím és történés szerinti összekapcsolásáról, bár a könyvben legfeljebb csak párhuzamokról lehet szó, s a címen kívül, közvetlen utalás a szövegben nem található az Odüsszeiara.

De mivel makacs is vagyok, s szent meggyőződésem volt, hogy velem szemben az egész világ nem tévedhet, tehát olvastam tovább. De nem élveztem. Nagyon ritka volt az a pillanat, amikor tényleg el tudtam engedni magam, és belefeledkezem a szövegbe. A szülőszobáról a kocsmába áradó baráti társaság fokozatos lerészegedésének átadása például ilyen volt. De előtte az egész fejezet a legtotálisabb káosz. Itt már fel is adtam az elveimet, s beírtam a hívó szót (Ulysses) a keresőbe, s első helyen a Wikipedia szócikke nyílott ki. Tessék csak elolvasni ennek az egyetlen (14.-ik) fejezetnek a leírását, mindent elmond! Az erőltetett levezetések a születés előtti 9 hónap, s a szövegnek erre reflektáló bekezdésekre osztása, majd ezeken belüli további részekre bontott magyarázatok, mindez megcsúcsozva az angol nyelv – ami persze a magyar fordításban nyilván nem tud így átjönni – azonos fejlődési szakaszokat leíró használatával. Igen, ez az irodalmi ínyenceknek és nyelvészeknek ragyogó terep.

S ismét a kérdés, hogy én, az olvasó hol maradok? S a 686.-ik oldalnál, csupán 200 oldallal a vége előtt feladtam. De azért megpróbáltam utánajárni hol tévedtem.

Első konklúzióm: lehet, ez az a könyv, amelyet az utószónál kellett volna kezdeni. És megnézni azokat a videókat, amelyek Joyce életéről és munkásságáról szóltak, elolvasni életrajz jellegű könyvét az Ifjúkori önarcképet, és a dublini emberekről készült elbeszéléskötetét, amely mintegy előtanulmány a nagy műhöz.

A felsorolt könyvek utószavaiban számos megszívlelendő mondatot, kulcsot kapunk ezek értelmezéséhez. Ebből a Szobotka Tibortól származó okos mondat:
James Joyce életműve szinte megközelíthetetlen az író életének ismerete nélkül.

És belemerülve életébe, megszerettem őt.

Mert képzeljetek el egy hihetetlen nyelvtehetséggel megáldott férfit, aki, hogy eredetiben olvashassa Ibsent, megtanul norvégul, s életében összesen 12 nyelvet és még néhány tájszólást sajátít el. Akinek szép tenor hangja van, hangszereken játszik, de belefog a színészetbe is. Tanulmányi idejében díjnyertes pályázatokat ír, s már bontogatja szárnyait, elsősorban verseket farag. Első pályaválasztása az orvoslás volt, azonban anyagi okokból tanulmányait meg kell szakítsa. Joyce, egy életszerető ember, akit egyre súlyosbodó szembaja miatt tíz nagyobb, érzéstelenítés nélkül végrehajtott operációnak vetnek alá, s közben időlegesen meg is vakul. (Ezért látjuk sok képen a bal szemét letakaró kötéssel, de ha anélkül is, mindig sokdioptriás szemüveget kellett hordjon élete második szakaszában.) A lenti képeket 1926-ban párizsi otthonában készítette róla Berenice Abbott.

S érdeklődésemet ténylegesen felcsigázta az a riport, amelyet a 2012. évi kiadás négy fős fordítói csapatával készítettek, s témája a műfordítás volt. Az új műfordítás kapcsán ugyanis elhangzottak olyan kijelentések, hogy a könyv nyelvezetét megreformálva – illetve hűbben követve az eredetit, beleértve annak feszesebb struktúráját is – a regény hozzáférhető lett a művelt magyar olvasó számára!
A Szentkuthy féle fordítás ugyanis – sok tévedése mellett – sokszor felborította az eredeti kereteket, nem bírván ellenállni, hogy saját magát tolja az előtérbe, mintegy a mű szerzőjére licitálva szóvirágaival, szöveg bővítéseivel. Vagyis, azért nem mindenben tévedtem, s rá kell szánnom magam egy második olvasásra is. S most ismét izgatottan várom, hogy kinyissanak a könyvtárak, s újra olvashassam az Ulyssest, az új fordításban.

De még ennél is fontosabb volt az a mondat, ami a tényleges kulcsot adta: Az Ulysses legfőbb újítása, amely ilyen szinten soha, sehol nem fordult elő: a belső monológok technikája. (S amely döntő hatást gyakorolt a 20. század irodalmára.) Korábbi könyveknél, párbeszédekből, gondolatokból stb. megtudhattunk dolgokat, de James Joyce megmutatja mi megy át az ember eszén, olyan mélységekkel, amiről a társadalmi konvenciók szerint soha nem szoktak beszélni.

Vagyis a hiba leginkább az én készülékemben volt. Szinte rohanva olvastam a könyvet, mert egyre azt kerestem, mikor kap egy összefüggést, mikor látom át a vonalvezetést. Holott ez egy lassan olvasandó könyv. Minden bekezdés, vagy fejezet egy külön kis univerzum, a maga összetettségével, nyelvi fifikáival, humorával, tragédiáival.

És tegnap elővettem, s elkezdtem újra olvasni, s az első öt fejezet, ameddig eljutottam, örömet hozott. Mert az, amit sokszor eleve felfogtam, hogy valami visszatekintés a múltba, önkéntelen reflexió vagy dolgok összekapcsolása az elmében, egy idő után kisiklott a váratlan, – s nem mindig élesen elkülöníthető – váltásokkal a jelen cselekményéhez, s türelmetlenné tett, hogy mi is ennek az értelme. Most, hogy megpróbálom az egyes bekezdéseket/ részeket önmagukban kivetíteni képzeletem falára, tökéletesen működik, s időbelileg is elválnak egymástól. Nem tudom, megállom-e, hogy most azonnal ne olvassam tovább, s a végéig a regényt, mert azért érzem, hogy az új fordítás csak erősségére válhatott a műnek.

Az archaikus eposzt, amely dicső hősök és harcosok tettein alapul, a kisváros színfalai közé helyezni, s mindennapi emberek tetteivel összehasonlítani, miközben egy átlagos nyári napon, csütörtökön, 1904. június 16. Dublinjában dolgaik után futnak,- bizony a legenyhébb megítéléssel is paródiának mondanánk. Azonban az író mintegy mítikussá tágítja a regényt azzal, hogy ezekre, a dublini emberek százai kölcsönhatásában lezajló különleges részletességgel leírt tetteire úgy tekint, mint egyetemlegesre. Ez a világ, amelyben élünk, a gondolatok, amelyek bennünket foglalkoztatnak – ez normál életünk lényege, az emberi élet elképesztő gazdagságában. S itt Dublin az egész világ, s egy nap az idő a maga teljességében.
Az eleven valóságot érzékelő ember tudatalatti képzeletében benyomásait kiegészíti a jelen, a múlt és jövő dolgaival s ebben egyszerre tartózkodva, a dimenzió is megváltozik.
Amikor James Joyce egyik kedves nagynénjét, akinek küldött tiszteletpéldányt, megkérdezte, hogy milyennek találta a regényt, az azzal válaszolt, hogy nem olvasta, merthogy neki nincs ideje ilyen dolgokra áldozni az idejét. Mire Joyce válasza ez volt: Ha az Ulyssest nem érdemes elolvasni, akkor élni sem érdemes. ( If Ulysses isn’t worth reading, then Life isn’t worth living.) Vagy ahogy szintén erről, máshol mondja:

Az Ulysses tragédia, regény, szatíra, komédia, eposz, filozófia. Szintézis. Az egész világ a maga rendezett rendszertelenségében, vagy rendszertelen rendezettségében, felbontva, összefoltozva, ahogy egy hétköznapi ember agyán átcsurog; felidéz átélt, olvasott, hallott gondolatokat és képzeteket, aztán eltűnik, de nem nyomtalanul, mert újra feltűnik, mint szín vagy részlet, vagy ha szín és részlet volt, mint mozgató erő vagy központi probléma.

Én azt mondom higgyük el neki.

Mindazonáltal a mű sorsa igen hányattatott volt. Az egész regény emigrációban, Trieszt, Zürich, Párizs helyszíneken született 1914 – 1921 között. 1918-ban az amerikai Little Reviewben folytatólagosan epizódok jelentek meg belőle, ám 1920. decemberében az USA-ban és Nagy-Britanniában is, obszcenitás miatt betiltják. Csak 1933-ban oldja fel a kinyomtatás törvényes tilalmát az USA, Angliában ez 1935-ben következett be.

1922-ben, a Shakespeare and Co párizsi könyvesbolt (12, Rue de l’Odeon- híres találkozóhelye az íróknak) amerikai tulajdonosnője Sylvia Beach felajánlotta, hogy privát kiadásban publikálja a művet, melynek hatására az az író negyven éves születésnapján meg is jelenik 1000 példányban. Az ezt követő kétezer példányt majdnem hogy szétkapkodják, de nem éppen csak olvasás céljából, mert pl. Párizsban az Ulysses ötszáz példányát égetik el hivatalosan, Angliában pedig a vámhatóságok kobozzák el a becsempészett, illetve becsempészni szándékozott példányokat.

A könyv oly módon kötődik Magyarországhoz is, hogy a fikció szerint hőse apját, Virág Lipótot Szombathelyről származtatja, s a könyvben ténylegesen magyar mondatok is előfordulnak. Ő maga azonban, bár tíz évet élt Triesztben, Magyarországon sohasem járt. A szombathelyiek pedig megragadva a legendát, a Fő tér 40-41. sz. házat Bloom házzá nyilvánították, miután feltárták, hogy az 1800-as évek közepén ez a ház egy Blum-család otthona volt. S a könyv cselekménye napjának 100. évfordulóján a ház kapujánál felavattak egy Joyce domborművet, Veres Gábor szobrászművész alkotását. (A képek forrása: Wikipedia)

A könyv ugyan az európai kontinensen, száműzetésben készült, a Dublint megörökítő kép teljességgel hiteles. Az író megszállottan kinyomoz minden részletet, s ad megbízásokat barátainak, rokonainak lemérni távolságokat méterben és időben, s egyéb, apró részletek beszerzéséhez is mozgósítja őket. Igénybe vesz térképeket, információs kiadványokat, s hőseit olyan háttér előtt játszatja, ami földrajzilag pontos. Precizitása nem ismer határokat.
Maga mondja, hogy ha Dublin egyszer eltűnne a föld színéről, könyvéből pontosan rekonstruálható lenne. A mű 7 év munkát vett igénybe.

De hát hogyan is került emigrációba ez az ír ember, aki nyilvánvalóan szeretett szülővárosának pontos leírásával azt örökre felhelyezi az irodalom térképére, ahogy egyetlen más várost még senki.

James Augustine Aloysius Joyce 1882. február 2.-án születik Dublin egy kellemes elővárosában, viszonylag jól szituált középosztálybeli polgári család első gyermekeként. Apja, John Stanislaus Joyce corki felmenőitől szép vagyont örökölt, s ameddig az tart, életük gondtalan, vidám – a gyermekben csak meleg emlékek élnek erről az időszakáról. 5 éves, amikor egy divatos tengerparti településre (Bray) költöznek, majd 6 és fél éves korától apja beadja az elit társadalmi rétegek jezsuiták által vezetett bentlakásos iskolájába, a Clongowes College-be, amely az Írországnak, ami az Eton Angliának.

A mama Mary Jane, mélyen katolikus hitű, finom modorú asszony, aki szépen zongorázik, s majd önfeláldozóan viseli a növekvő család (17 szülésből 10 életben maradt gyermek) terheit. Korai, 1903-ban 44 évesen bekövetkezett halálakor Joyce ki is fakad, hogy igazából nem a rák ölte meg, de áldozata a papa rossz bánásmódjának, a gondokkal teli éveknek, saját cinikus magatartásának, vagyis ennek az egész társadalmi rendszernek.

A népes család mellett hamarosan elindul a család lecsúszása mind anyagilag, mind erkölcsileg. Üldöztetve háziuraktól és hitelezőktől egyre sűrűbben költöznek egyre kevesebb ingóságukkal, egyre rosszabb helyekre Dublin zűrzavarában. Joyceról, aki felnőttként is elég nomád életet élt, egyik életrajzírója elmondja, hogy mintegy 200 lakáscíme volt életében. Ezért történik az is, hogy 3 év után kiveszik az iskolából, ahol a kisfiú igen jól érezte magát, legkisebb bentlakóként sok figyelmet kapott, tanárai pedig elbűvölték. Az iskola magas költségeit a papa már nem engedhette meg magának, távozásukkor 25 £ adósságot hagyott maga után, mely még ma is benne van az iskola könyveiben.

A papa valószínűleg elég könnyelmű személy lehetett, akinek vagyonát teljesen felemésztették a jelzálog kölcsönök, majd mikor 42 évesen az állásából is elküldték, mindössze 130 £ évi jövedelemből kellett kijöjjenek a népes családjával. James Joyce, akinek lényegében minden írása önéletrajzi elemekből építkezik, az Ifjúkori önarcképben érzékletes képet fest ezekről az évekről is. Noha apja említett gyengeségei mellett egy nagyhangú, az italt kedvelő, vidám figura, aki a legidősebb gyermekét túláradóan szereti, s ez a szeretetkapcsolat meg is marad közöttük, bár a gyermek elég jól meg tudja ítélni a körülöttük történteket. Fenti könyvében így nyilatkozik apja foglalkozását firtató kérdésre barátjának:

– Medikus, vezérevezős, tenorista, műkedvelő színjátszó, ordibáló politikus, kisgazda, kisvállalkozó, ivócimbora, jópajtás, mesemondó, valaki titkára, szeszgyári hátramozdító, adógyűjtő, csődbe ment és jelenleg önnön múltjának magasztalója.”

Ugyanis amikor a 9 éves Jamest kivették az iskolából, az otthoni környezetben éles vitáknak lehetett fültanúja a Parnell párti (apa) és a katolikus papság mellett (Isten, Hit és Erkölcs hármas egységében) protestáló anya és nagynénik között. Parnell az ír nép szabadságáért, ír önkormányzat elnyerésért küzdött, hogy hazája a Brit birodalom évszázadok óta tartó alattvalói minőségéből kitörhessen. Parnellt aztán a moralista ír egyház és a prűd polgárság megbuktatta azzal a hadjárattal, amit ellene folytatott egy házasságon kívüli viszonya miatt Kitty O’ Sheaval, s annak botrányos válásba kergetésével. Ezzel a cselekedettel Írország elmulasztotta esélyét a függetlenség békés elnyerésére. Egy év múlva, 1891-ben az agyonhajszolt Parnell váratlanul meghalt, s pártja széthullik. Figurája James Joyce műveiben sűrűn megjelenik.

A papa, akit az ezt követő évben bocsátanak el munkájából, mélyen meg volt győződve róla, hogy bukását ugyanazok okozták, akik Parnellét, s ezt sűrűn,- kocsmáról kocsmára járva mesélte. Történetét számtalanszor hallhatta a kis James is, hiszen kőrútjaira a papa nem egyszer őt is magával vitte.

Itt röviden megjegyezném, hogy Írországban mondhatni népbetegség a heves italozás, nem véletlen, hogy ők találták ki a whiskyt is, melynek ír neve az élet vizét jelenti. Ulysses: “Jó rejtvény lenne Dublinon átmenni anélkül, hogy elhaladnánk egy kocsma mellett.” A Dublini emberek csalódott és ambíció nélküli szereplői csak akkor elevenek, ha isznak. Ahogy Joyce írja – kedvenc időtöltésük a szerencsejáték, illetve folytonosan a bárok, tavernék, sörözők körül teszik köreiket, sosem lesznek torkig a dupla whiskyvel, és a helyi politikával. Mindenkinek van ideje megállni, s beszélgetni egy baráttal egy harmadik személyről. Végülis a 300 ezres lakosú Dublin egy kisvárosias atmoszférájú főváros, ahol az emberek ismerték egymást és tudtak egymásról.

A papának még volt annyi összeköttetése, hogy másfél év elmúltával be tudta tenni Jamest a dublini Belvedere College-be egy ingyenes, jezsuita, nem bentlakásos iskolába. Itt 4 éven át a modern nyelvekre, /angol, francia, olasz/ specializálja magát (a latin alap tárgy), s rendszerességgel tanulmányi díjakat nyer, az iskolán belül is kiemelt tisztségeket kap. Nagy buzgalommal gyakorolja hitét, amíg nem kerül saját magával lelkiismereti konfliktusba. Egy korai szexuális kaland után először teljes bűnbánatot tart, de a jezsuita nevelés és az intellektus küzdelmében úgy dönt, átveszi az irányítást teste és szelleme felett, megszabadul az őt szorongató béklyóktól. Így 16 éves korában már megkésve jön a rector ajánlata, hogy lépjen be közéjük és rendjükbe. Ez volt édesanyja minden vágya, s sokáig maga sem utasította el a gondolatot, de eddigre már igényli mások szolgálata nélküli, szellemi és döntési szabadságot. Hosszú vívódások után, igen drasztikusan leválasztja magát addigi hitéről és annak gyakorlásáról, hogy önmaga lehessen.

Nem vagyok hajlandó tovább szolgálni azt, amiben már nem hiszek, nevezzék azt akár otthonomnak, a hazámnak vagy az egyházamnak, de hajlandó vagyok megkísérelni, hogyan tudnám az életnek vagy a művészetnek valamely útján-módján a lehető legszabadabban és legteljesebben kifejezni magamat, …

Ebben az országban, amikor az ember lelke megszületik, hálókat feszítenek ki, hogy hátráltassák a röptét. Nemzetről, nyelvről, vallásról beszélsz nekem. Én pedig megpróbálok elrepülni ezek mellett a hálók mellett.”

Egyetemi évei alatt (UCD – Írország Katolikus Egyeteme, irodalmi és nyelvi fakultáció, oktatói szintén jezsuiták) még mindig a géniuszok közé tartozik. Elhagyva hitét, mint szabadgondolkodó nyer magának hírnevet, s egyike volt a legjobb szónokoknak az irodalmi és történelmi vitakörökben, amelyeket testvérével Stanislaussal látogattak. Hamarosan neve ismertté válik Dublinban.

Ekkor írja esszéjét Ibsenről és a helyi újságban Stephen Dedalus álnéven megjelennek első írásai dublini háttérrel. Három elbeszélése után sorozatát leállítják a beérkező panaszokra hivatkozva – köztük van a dublini papi Holy Office is, kiket felháborított a reményvesztett szerencsétlen emberek ábrázolása.
Az ezidőben Írországban nagy teret nyerő, új mozgalmat (Celtic Revival), a kulturális nacionalizmust nem támogatja, mely a gael nyelv restaurálását célozta meg, s karöltve a színházban az ír ősi legendákhoz, a folklórhoz, s a paraszti élethez fordult. Meggyőződése szerint kitörve a brit inzularizmus, s az angol világbirodalom szűkítő korlátai közül, inkább ki kellene tekinteni a világba, s a más országokban zajló kulturális áramlatok felé mozdulni.

1902-ben megszerezve az egyetemi diplomát, az orvosi pályát megcélozva Párizsba utazik, s a Collége de Medicine hallgatója lesz. Írói terveit sem adja fel, önfenntartása finanszírozására angol nyelven könyv ismertetőket ír, de ez nem elég a tandíj fizetésére. Ekkor érkezik otthonról a hír, hogy édesanyja haldoklik, így sürgősen visszamegy (1903) Dublinbe.
A helyzettől súlyos depresszióba esik, melyet az adott minták alapján heves italozással próbál oldani medikus barátja oldalán, s el is költözik a nyomasztó családi környezetből (Ulysses 1. fejezet!). Mind ekkor, mind később, trieszti évei alatt Stanislaus öccse próbálja visszatartani önpusztító kicsapongásaiból, mivel hisz testvére különleges tehetségében, s ereje szerint igyekszik megmenteni zseniális bátyját. Dublinban Joyce különböző pénzkeresetekkel próbálkozik (köztük tanárként is, amit friss diplomásként elutasított), s elkezdi első regényét, a Stephen Hero-t írni, aminek átdolgozásából születik meg később az Ifjúkori önarckép (megjelenés: 1916.).

S az 1904. év (ekkor 22 éves) hozza meg a szerelmet és életre szóló kapcsolatot számára: Megismerkedik az ekkor 20 éves Nora Barnacle-vel. Nora magányos volt, aki elszökött otthonról, Galwayból, s itt Dublinban a Finn hotelben mint szobalány dolgozik. S első randijuk, mely James Joyce számára élete legfontosabb napja volt, 1904. június 16.-a, bevonul a világirodalomba, hiszen az Ulysses cselekménye ezen a napon játszódik. Róla mintázza a könyv női főszereplőjének, Mollynak is az alakját, s örök inspirációjául szolgál.
A hivatalos szakmai körök sokáig igencsak leértékelően szóltak Nora kvalitásairól, tanulatlannak, csaknem analfabétának titulálják, aki Joyce regényeit (igazából ez csak az Ulyssesre áll) sem olvasta soha, s hogy megértsék, mégis mi volt, ami a magas intellektusú kultúrembert hozzá kötötte, leginkább az átlag írhez képest felszabadultabb szexuális viselkedésével magyarázták.

A magát sokáig tartó képet Brenda Maddox kutatásai írták csak felül 1988-ban, ahol egy sokkal rétegzettebb, s pozitívabb ábra bontakozik ki egy érzékeny asszonyról, akinek bizony nagy szerepe volt James Joyce élete, s írói működése támogatásában. (Nora: “Én tudom, hogy ő kivételes ember”) Nélküle pedig nagy valószínűséggel alkotó ereje el is süllyedt volna az alkoholban, ami állandósult probléma lett, nem beszélve a féltékeny férfi esetenkénti rohamairól. A könyv alapján készült ennek 2000-ben egy nagyon szép filmfeldolgozása is Ewan McGregor és Susan Lynch főszereplésével, Nora címen. Ha tehetitek, és felkeltette érdeklődéseteket a téma, élő alakjaink személye, nézzétek meg ezt a filmet, amely átfogó – s lírai – képet ad önkéntes száműzetésük kezdeti szakaszáról.

Merthogy megismerkedésük után alig négy hónapra Joyce végleg megcsömörödve a korlátolt helyi viszonyoktól, egyre erősödő nacionalizmustól, brit elnyomás mellett az ír katolikus egyház diktatúrájától, s a kiadóknál meghiúsult szerződéseitől, úgy döntött elhagyja Írországot a kulturálisan és szellemileg sokkal szabadabb Európáért. Megtalálta élete értelmét: a szabadságban és a szabad művészi alkotásban.
Nora vele tartott, amikor 1904. október 8-án vitorlát bontottak a kontinens irányába, barátaiktól kapott csekély összegyűjtött pénzzel, s az elhatározással, hogy az író angol órák adásából biztosítja majd megélhetésüket. A cél a zürichi Berlitz nyelviskola volt, ám a téves információ következtében oda hiába ment, de továbbirányították őket Triesztbe, onnan Pulába, míg úgy egy év múlva mégis a trieszti Berlitz iskolában tesz szert állandó állásra.

Itt megint hosszú, hányattatások, nélkülözésekkel teli időszakok várnak rájuk, különböző kopott és lerobbant panziókban és lakásokban. Ugyanakkor a soknyelvű és soknemzetiségű városban, jó színvonalú operával és zenei ill. színházi élettel, az író rögtön jól érzi magát, ahol az akkori egyik legnagyobb dél-európai kikötő körüli virágzó gazdaságtól tarka nyüzsgéssel pezsgett az élet. Napi gondjaikon – Joyce igen felelőtlenül bánt a pénzzel – időnként kisebb-nagyobb irodalmi adományok segítettek, amik Angliából érkeztek. Áttörést majd 1913. év hoz, amikor Ezra Pound, amerikai író megjelenik életükben, s több művének biztosít elhelyezést amerikai kiadványokban. Alkotásainak ugyanis, csakúgy mint életének hányatott, akadályokkal teli sorsa volt, örök harcban állva a cenzúrával. Egy ilyen be nem tartott ígéretekkel és hamis kiadói magatartással kapcsolatos csalódás után,
1912-ben végleg szakít Írországgal, s soha be nem teszi a lábát oda többé.

Eddig azonban még sok víz lefolyik a . .. Liffey-en, Dublin folyóján is.

Lényegében amikor elhagyták Írországot, lezárult Joyce életének az a szakasza, amely örök forrásául szolgál későbbi műveinek, hiszen bár elhagyja az országot, élnek benne a gyermekkor és az ifjúság emlékei, fizikai és szellemi formálódásának élményei, Dublint annak embereivel fejében mindenestül magával viszi, Írország szívéből és érdeklődéséből sosem tűnik el. Ettől kezdve csak ezek feldolgozásának, az alkotásnak él, s közben emberfeletti erőfeszítéssel áll neki egy új irodalmi nyelv, új kifejezési forma megalkotásához.

Egyetlen, számára fontos kapcsolat a családjához köti, munkája mellett csak a családja létezik számára. Letelepedve Triesztben ugyanis hamarosan megszületik Giorgio (1905) fiúk, és Lucia (1907) lányuk. Ők azok, akik miatt már híres íróként, öröklési okokra hivatkozva 27 év együttélés után megesküszik Norával. Az addig elutasított házasságot (gondolom a szabadság megszállottjaként) 1931. évben egy londoni látogatás során kötik meg.

Triesztben tíz évet töltenek el, amikor 1915-ben, Olaszország belépésével a világháborúba, a semleges Svájcba, Zürichbe költöznek. Itt kezd bele az Ulysses írásába.
A háborús esztendők a nyomasztó anyagi gondok és az egyre súlyosbodó szembaja okozta kínok jegyében telnek. Magán nyelvórákat ad, ami viszont elvonja a munkájától. Anyagi gondokban csak a kiadók, a csodálók és kevés barát anyagi segítsége ad enyhülést. Legjelentősebb ilyen támogatója volt Harriet Show Weaver, aki tekintélyes összegű, névtelen utalásokkal segítette kedvelt íróját. A háború vége után átmenetileg viszatérnek Triesztbe, ám 1920-ben Ezra Pound meghívására Párizsba költöznek, s ott maradnak 20 évig, az újabb világháború kirobbanásáig.

A két háború között Párizs az avantgard otthona. A művészetek gyújtópontja, a világ kulturális fővárosa. Ekkor igazán olcsón (50 dollár/hó) meg lehetett élni itt, s így ide is vonzott sokakat, idegeneket, művészeket. Az Ulysses kiadása után igen gyorsan Joyce lett itt a leghíresebb személyiség, s a nemzetközi érdeklődés fókuszába került.

Az Ulysses kiadása után mintegy 17 éven át írja az 1939-ben megjelent, s teljes értetlenséggel fogadott művet, a Finnegans Wake-t az álomszerű könyvét, ahol már nem csak a mondatkonstrukció bomlik fel, de a sok nyelvű író sajátos szavakat is képez, ahol a szavak értelme is végleg elvész. Állítólag nincs ember aki értené, talán csak az egy Lucia lányát kivéve, akinek művészi hajlamai és nyelvtehetsége szintén kiemelkedő volt. Azonban nincsen öröm üröm nélkül. Hőn szeretett lányánál Luciánál a korábban már fel- fel bukkanó mentális zavarok 1930-ra súlyosodtak, s skrisofréniába csaptak át. Joyce figyelmét ez erősen elvonja a munkától, belebetegszik az aggodalomba és tehetetlensége miatt közel kerül az összeomláshoz.

Giorgio fiánál viszont örvendetes esemény következik be. 1932 februárjában kisunokája születik, Stephen James Joyce – míg előző év decemberében 82 évesen meghalt édesapja. Luciát romló állapota miatt 1936- tól el kellett helyezni egy zárt intézetben, s élete végéig ilyen pszichológiai intézmények ápoltja marad. Mégis, milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy az unokán kívül egyedül ő éli túl a család többi tagját. 1982-ben távozik az élők sorából.

1940. júniusában, amikor a német csapatok betörnek Franciaországba, ismét menekülnek, s visszaköltöznek Zürichbe. James Joyce fizikailag igen legyengült, csaknem vak, s még nem éri el a 60. évét, amikor 1941. január 13.-án egy perforált gyomorrákban meghal. Felesége 10 évvel éli túl. Mindketten Zürich, Fluntern temetőjében nyugszanak.

Miután unokája Stephen 2020. januárjában gyermektelenül meghal, James Joycenak ma már nincsenek közvetlen leszármazottai.

Lábjegyzet:

Egyszercsak én is azon kaptam magam, hogy magam is benne ülök abban a bizonyos “homokozóban”, amelyről a bejegyzésem elején némileg elítélőleg szóltam. Egyszerűen nem bírom elengedni a témát, egyre több – és több kell belőle, amihez, ha elég gondosan keresünk, fel is kínál az internet (persze túlnyomó többségében angol nyelven) forrásokat.
S ha már angol: Nora családi neve, a barnacle jelentése kullancs. Ennek kapcsán James apja nem is átallotta elejteni a vicces megjegyzést: Hogy biztosan nem fogja elengedni (tapadni fog rá) fiát. Ebben mondjuk látnok volt, mert életközösségük kitartott minden bajon át is.

Párizsban James Joycenál az író iránti rajongásában szívesen vállalt titkári teendőket a szintén dublini gyökerű fiatal Samuel Beckett, akinek akkor még semmilyen írói ambíciói nem voltak. Állítólag közte és Lucia között is kialakult valami gyengédebb kapcsolat, emelyet Beckett a lány mentális problémái miatt megszakított.

Az új, 2012. évi fordítás csapata működtetett egy ideig egy Facebook oldalt, amelyen igen sok érdekességet megtudhatunk a fordítás közben felmerült dilemmáikról, felfedezéseikről, megoldásaikról. Még az Ulysses cselekményének idejében élő hétköznapi dolgokról, tárgyakról és az ír nemzeti tudatról is rengeteg részlettel bővítik látókörünket: https://www.facebook.com/magyarulysses/

Nagyon izgalmas cikket közöl egyik kedvenc blogom szerzője, Csuhai István, a Trieszt -i évekről, az Ulyssesben fellépő karakterek, s a főhős Bloomot is ihlető alakjairól itt:

https://csuhai.com/2015/07/21/takarekosan-vegig/

S akik szintén hirtelen belemerülnének az Ulysses böngészésébe, azoknak csatolok itt szíves tájékozódásukra egy 1898. évi Dublin térképet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s