Egy csodálatos könyv. Csaknem tökéletes. De ez a csaknem korlátozó jelző is vitatható, mint ahogy mások véleményét is meghallgattam róla. Engem a könyv utolsó 5 %-a billentett ki az addigi teljes elragadottságomból, de bizonyára, ez is teljesen szubjektív.
A címe viszont szerintem biztos, hogy nem a legszerencsésebb. Az eredeti Venuto al Mondo kb. annyit tesz Világrajött- az én értelmezésemben: Világra jönni. Mert a világra jönni, jelenti azt a mindent magába foglaló lehetőséget, ami az emberi sorsok összességében megvalósul. Örömöt, bánatot, lobogó szerelmet, szelíd hétköznapokat, és váratlan fordulatokat, de a lelket mélybe rántó sötétséget, borzalmakat is, amit ez az ostoba fajunk nem képes elkerülni, hiába minden megelőző intő példa, történelmi tapasztalat.
Hősünk, egy fiatal római lány, éppen Ivo Andrićról, a Híd a Drinán Nobel-díjas bosnyák írójáról gyűjt anyagot doktori értekezéséhez, az 1984. évi téli olimpiai játékok idején a békés városban, Szarajevóban. A városban, ahol keverednek a balkáni világ és a modernizálódó, nyugati mintákra tekintő életforma elemei, egy rendhagyó város, félig Isztambul, félig hegyi falucska, nyomokban némi Monarchia-beli bájjal.
” Békés város volt, ahol senkit sem érdekelt különösebben, milyen nemzetiségű a másik, a szomszédja, vagy a felesége. Ösztönösen, szagról szerették vagy utálták egymást, mint a világ bármely más helyén.”
Muszlimok, szerbek, horvátok, katolikusok vagy zsidók mind, szarajevóiakként határozták meg magukat.
Gemma, a hősnő élete eddig semmi rendhagyót nem mutat. Egyetlen gyermekként az átlagos olasz polgári családok midennapjait éli, s napokon belül házasságra lép egy viszonylag sikeres család fiával, aki már ekkor ígéretes posztot tölt be apja vállalkozásában. Egy előre kiszámítható, konformista élet, ahol semmiben nem szenvednek hiányt, a divatos, high society-ba ágyazódó kifinomult életvitel kilátásaival a jövőjét rendben levőnek találja.
S akkor itt, Szarajevóban, a számára kijelölt idegenvezető, tolmács és mindenes Gojko oldalán az utolsó estéjén összeismerkedik a genovai fotóssal, Diegoval. S a sors úgy hozza, hogy másnap, a havazás miatt a repülőtér bezár, s mindketten itt ragadnak néhány napra, miközben Diego impulzív szerelmi ostrom alá veszi a lányt.
* **
” Ünnep lesz, kicsi lány, minden nap ünnep. Mindent megadok neked, esküszöm.”
És hazatérve is valami olyan elsodró szerelemmel vonja be Diego, amit mindnyájan kívánunk magunknak. Olvassuk, s repes a szívünk, a fiatalság, az eszeveszett szerelem boldogsága, az érzelmek magukkal ragadnak, s szívünk együtt dobog velük, értük. Gemma nem azonnal adja be a derekát, s ekkor tűnik fel csendes, és tartózkodó édesapja, aki kevés jelből is tudja, hogy ezt a fiút a sors küldte a lánya mellé, s finoman lobbizik mellette. Aztán a két férfi is szoros barátságot köt, Diego, a kisgyermekkorában elvesztett apja helyett az apafigurát találja meg benne, Armandonak, az apának pedig sosem született fia:
Ő szerette a genovai srácot, az első pillanatban megszerette…. “- Üres a zsebe, jegy nélkül utazik a vonaton. Naplopó csavargó…De minden más megvan benne, nehogy elszalaszd! “…aztán asszisztense lett, és Diego mindenhová magával vitte a motorján. Soha többé nem volt olyan boldog.
A könyvnek egyébként különlegesen erősek a férfi figurái. A fentiekben említett apa, aki, mindig ott van a háttérben, s jön, ha úgy érzi segíteni tud, s tapintattal visszahúzódik, ha lánya erre nem tart igényt. Önzetlenül, és teljes szeretetével áll mindig mellette, s gyakorlatilag olyan lánya éltében, mint a mesebeli jótündér.
” Amikor apámmal szokás szerint megpusziltuk egymást, két fájdalom koccant egymáshoz..”
Csak pár vonallal megrajzolt a Giuliano, gyermeke nevelőapja képe, de hús-vér, lélegző figura, csendes és megbízható társ, támasz.
Hangsúlyos szerep jut Gojkonak a bosnyák költőnek, akit eleinte nem igazán szeret meg Gemma : ostobán boldognak, elbizakodottnak, tolakodónak s szánalmasnak találta. Gojko alakja aztán fokozatosan gazdagodik – a néha érdes külső mellett egy szelíd, csupaszív egyén, állandó mozgásban, bizakodó optimizmussal, beágyazódva teljesen városába, amelyet ismer, s ahol őt ismerik, s szeretik. Verseket farag, s naivan hiszi, hogy lelkes rádióműsorokkal a világ közvéleményét maguk mellé fordíthatja, családszerető mackósága, egyre inkább barátivá változtatja viszonyukat. Nyughatatlanul szervezkedik a szerelmesek összehozására. S ő az, aki a regény kezdetén 16 év elteltével felbukkanva a múltból, beindítja az emlékek, és cselekvések folyamát.
Megismerjük Pietrot, a 16 éves tipikus kiskamaszt, aki akár a mi fiunk is lehetne. De ő Szarajevóban született, apját sosem látta, csak anyja elbeszéléseiből ismerhette meg, s nevelőapját Giulianot tartja igazi apjának. S mindezeket, az életének nem értelmezhető adalékait, erősen hárítja. Rómában él, iskolatársaitól nem is szeretne különbözni, s anyjának igencsak tudnia kell kezelni e kissé tüskés, ám őt mélyen szerető kamasz érzelmi megnyilatkozásait.
Ám hosszú út vezetett Pietróig, a gyermekig. A világra jönni, nem mindig sima, csupán akaratunktól függő dolog. Miközben a fiatal szerelmesek boldogsága csodálatos módon nem kopik, pedig aligha létezne két ellentétesebb pár. Gemma kissé merev, polgári keretei által meghatározott, alacsony fizetésű állásokban próbál előbbre jutni, Diego viszont egy örök kamasz, bohém, vicces, magas hőfokon éli szerelmét, igaz fotózási szenvedélye nem váltható pénzre, képei nem kellenek senkinek. De ez nem akadály, szerényen alakítgatják mindennapjaikat s egyre inkább vágynak egy gyermekre. Gemma Diego szeretett alakját, vonásait szeretné reprodukálni, Diego pedig zsigerileg imádja a gyermekeket, szétveti a boldogság az első terhességi hír hallatán.
És ekkor egy fájdalmas út veszi kezdetét, mert Gemma alig teherbe esik, máris elveszti a magzatot. Furcsa magyarázattal szolgálnak az orvosok, hogy előfordul, hogy ún. vak petesejtekben elfonnyad az embrió. És ez egyre ismétlődik, évek reményekkel és csalódásokkal teli ismétlődései, miközben megjárnak minden stációt: újabb- és újabb elhalt petesejtek után, genetikai vizsgálatok, petefészek stimulálás, hormonkezelések, méhopreáció. Mindahány költséges dolog, Diego feladja fotós álmait, lélektelen munkákat vállal. De minden hiába, végül a kegyetlen látlelet: Gemma 97 %-ban meddő, legfeljebb a csodában lehet még bízni.
S a lélek pokoljárása megindul: fájdalom és kiüresedés, öngyűlőlet és elutasítás. Az utcán csupa terhes nő jön szembe, a gyerekek zsivalya, csendje, jelenléte mind idegesítővé válik, és mintha mellére szégyentábla lenne szegezve: MEDDŐ NŐ.
A barátoknál is szaporodnak a gyerekek, tejbegríz szaga, gyermekholmik töltik be lakásaikat, életüket. “ A világ most két részre oszlik. Én az ólomszürke feléhez tartozom.”
” Valahányszor meglátogattam egy frissen szült barátnőmet…mindig egy fokkal magányosabbnak, egy fokkal csúnyábbnak éreztem magam…. A hiányból soha nem lehet kigyógyulni….Én nem voltam részese az őseredeti eseménynek, önmagam újjáteremtésének. A testem eredendően kiűzetett erről a lakomáról, amelyet sorozatban ismételnek a hétköznapi, elégedett nők,…”
Pótcselekvések sora és az analízis sem segít. Úgy érzi, kezd elmenni az esze. Diegoval szemben is szorongásai vannak, hisz el kéne engednie, ő még találhatna magának egy másik nőt, ha nem szeretné ennyire. De Diego rendíthetetlenül mellette áll, érzelmei iránta nem változtak. S lassan eljutnak az örökbefogadás gondolatáig, noha nem volt könnyű.
” Félek mások gyerekeitől. Félek génkészletüktől, családi hozományuktól. Ahhoz, hogy az ember a véletlenre bízza magát, kell, hogy legyen benne egy kis levegő. Én be vagyok zárva ebbe a leplombált testbe. A világ csak tartsa meg magának a gyerekeit, én meg megtartom a magam terméketlenségét.”
Ehhez azonban össze is kell házasodniuk. Hát megteszik, de nagyon rosszkedvű, vereség ízű az egész. Napokon belül benyújtják az örökbefogadási kérvényüket, melyet hosszas bürokratikus procedúra, nem épp jóindulatú packázás követ, de állják. S kérvényüket elutasítják.
Szinte a véletlen kínálja a továbblépési lehetőséget: bizonyos (szegény) országokban, nők béranyaságot vállalnak, úgy nevezik ezt, dajkaterhesség. Ukrajna tipikusan ez a terep. Mint megtapasztalják, a csernobili katasztrófát átélt országban mérhetetlen a szegénység, a kemény valuta minden kaput megnyit, a korrupció virágzik.
” Indulás előtt sokat vitatkoztunk Diegoval arról, miféle erkölcsi határt jelöl ki ez az út. Diego azt mondta, egyetlen törvény létezik, a lelkiismeretünk törvénye. Addig megyünk el, amig becsületesnek érezzük magunkat, amíg önmagunk maradunk.”
Aztán valahogy nem tudják jó szívvel végigcsinálni a dolgot. Mégis ez volt talán az a pont, ahol megroppant a kapcsolatuk. Elvesztette “hímporát”, üzlet tolakodott az érzelmekbe, noha mindkettőjüket a jószándék vezette. Még igyekeznek gyógyírt találni a sebre, s a belgrádi átszállásnál megváltoztatják az úticéljukat: irány Szarajevó, Gojko, s keresztlányuk, Sebina, kapcsolatuk hajnalán született kistestvére Gojkonak, meglátogatása.
1992 márciusát írjuk.
És ezen a ponton a történet új dimenziókat kap. Magánéleti árnyak, s valami borzalom, a háború tolakodik az életükbe. Ami után már senki nem lesz ugynaz az ember, aki egykor volt. Soha többé. Szétválik az eddigi, még ha sokszor gondokkal is terhelt, de tiszta szerelmi történet, melynek íve felrajzolódott, és szívesen utaztunk is volna ezen tovább, egy súlyosabb, “felnőtt” korba lépő ágra.
” Mintha mindaz, ami ez előtt a háború előtt történt, valami magányos, történelem előtti korba lenne száműzve.”
” És a mi életünk hol van? Messze, messze… kár lenne hazudni magunknak. Haldokolva lépkedtünk Horvátországban, Ukrajnában… megálltunk a belgrádi repülőtéren, és visszajöttünk meghalni Szarajevoba, a városba, ahol megszülettünk.”
Diegot is nyilván megviselte a hosszú ideje tartó lélekpróbáló küzdelem a gyermekért, miközben párján szinte mániákusan elhatalmasodik a gyermekszerzés vágya. Diego féktelen életkedvét valami fásultság és visszahúzódás váltotta fel. Gemma fel is teszi magának a kérdést, vajon melyik volt az a pillanat, amikor kezdték elveszíteni egymást.
Talán már azon az 1991. évi, a horvát tengerparton, a Korcula szigetén tett nyaraláson, amely gyönyörűen indult, élvezték a nyarat, a tengert, Gojko társaságát – és megismerkedtek egy kisfiúval, akit szívesen örökbe fogadtak volna. De ez is zátonyra futott. Ekkor már tetten érhető a szomorúság a fotós tekintetében.
S ami még ekkor nem igazán tűnt fel, de már jelen volt: a háború előhírnöke, miként a dubrovniki kompra várva, fejük felett alacsonyan szálló repülőgépek dübörgő hangja hasított a csendbe.
Ez volt a délszláv háború kezdete, amiről akkor még senki sem gondolta, hogy komolyabb konfliktus kerekedhet ki belőle. Előzményeként az 1980-as években, Tito halála után a térségben megszaporodtak az etnikai jellegű nacionalista hangok. Jugoszlávia mélyülő válságban volt, s az államszövetség felbomlása irányában az első lépés a szlovének, és horvátok kilépési törekvése volt. 1991. június 25.-én aztán mindkét ország kikiáltotta függetlenségét. Eközben Milosevic szerb és jugoszláv elnök kijelentette, hogy minden darab föld, ahol akár csak egyetlen szerb sír is van, Szerbia része…
“Gyorsan ment. A tévében láttuk Zágráb, Zadar, aztán Dubrovnik bombázását…Dubrovnikét, ahol azt a napot töltöttük. Minden este a háborút látjuk a tévében, ez az igazi újdonság. Közel van, mert csak néhány tengeri mérföld, messze van mert a tévé képernyőjén zúg…November 18-án a hang azt mondja: Nyolcvanhat napi ostrom után Vukovár városa megadta magát az irreguláris szerb csapatoknak.”
S ezzel elindul az az elképzelhetetlen szcenárió, hogy a II. Világháború után Európa földjén háború bontakozhat ki. Mint ahogy azt is szilárdan hittük, hogy a 21. században semmiképp nem ismétlődhet még egyszer meg az, hogy a normális civil életünket egyik-napról a másikra semmissé lehet tenni, s a világ rendje, a békés egymás mellett élés felborul.
“..borzongató…, hogy valaki egyetlen pillanat alatt rombol le évszázadok során felépült dolgokat, eltörölve az emberi jóakarat nyomait…Ilyen a háború.”
“Diego azt mondja, ez még csak a kezdet, és mi most tanúi vagyunk. Egy napon az egész világ ilyen lesz, kiégett, halálra sebzett. Nem marad más, csak vassal teli törmelék, gázömlés, elhamvadó tüzek fekete nyelvei. Mi most a világvégét látjuk, ahogy a képregényekből, a legapokaliptikusabb, a legszennyezettebb jövőben játszódó filmekből ismerjük.”
S a könyv annyira személyes képet ad erről a folyamatról, Szarajevó példátlan hosszúságú, három és fél évig tartó ostromáról, hogy méltánytalan lenne ezt a szélesvásznú képet kihagyni az ismertetésből, ezért a történet folytatását átviszem egy újabb fejezetre.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 