Stefan Zweig bensőséges hangú írása újólag rádöbbent arra, milyen törékeny is életünk, mennyire nem tudhatjuk, mit hoz akár a holnapi nap? Hiszen az ő beszámolójából láthatjuk, hogy az idő sokszorosan is kizökkenhet helyéről, s a legnagyobb felfordulás után is felállva, megpróbáljuk életünket újra építeni, és hisszük, hogy ez már így halad tovább, túléltük a nagy megpróbáltatásokat. És hogy ennél rosszabb már nem jöhet. Szorongva látom, hogy de, és mindig csak keményebb, durvább, gátlástalanabb formában csap le a demokrácia elringató elvein nevelődött európaira.
Mi, akik sokáig hittünk szerencsés csillagzatunkban, hogy mi vagyunk az a nemzedék, aki megúszta a két borzalmas világégést, a világháborúk embertelen poklát, egy fejlődő, haladó világhoz kell már csak folyamatosan alkalmazkodnunk, ahol az emberi elme megjósolhatatlan csodáit és diadalát fogjuk már csak boldogan átélni.
S ez sem igaz már, mögöttünk a pandémiával, a szomszédban egy gyilkos háborúval, a nemzetek eddig nem tapasztalt gazdasági problémáival, újabb antiszemita fellángolásokkal, és a világ fokozatos lángbaborulásával. Miközben még a bolygónkat is nem látott ütemben pusztítjuk.
Olvasom Zweiget, és egész lelkem vele van.
Átélem azt a századot, amelyet a történelemkönyvek száraz lapjairól ugyan ismerünk, de itt más a perspektíva. A benne élő emberé, aki sejtjeibe építi, s a karakterévé alakítja a kort (“ ami, valakinek gyerekkorában vérévé válik a kor levegőjéből, az örökre megmarad benne“), aki küszködik, sikereket és csalódásokat, örömet és szépséget, emberi méltóságot átél, s a rá leselkedő sorscsapásokra a maga (humanista) módján reagál.
Ez az ember részben messze van tőlem, hiszen élt egy korban, a viktoriánus erkölcsű, elmúlt Monarchiában, de átélt olyan helyzeteket, amiben még ma is mögötte vagyunk. Az a mód, ahogy ők egykor utaztak a világban, mérhetetlen személyes szabadsággal, s ténylegesen bejárták azt kedvük szerint: Indiától-Afrikán, Dél-Amerikán át, s Európa bármely vidékein keresztül New Yorkig. S ezen országokban szinte úgy mozogtak mint hazájukban, baráti körük nemzetközi volt, mely a kölcsönös érdeklődésen és eszmeiségen alapult. Mi éppen csak elkezdtük ízlelgetni ezt a világpolgárságot, ám többnyire külső baráti kapcsolatok nélkül, s lassan számos akadályozó tényező szűkíti máris a teret, és az időt, amikor ilyen irányú terveket szőhetünk, felhőtlenül.
Nézzük hát ennek az életnek néhány további mozzanatát:
“Az évszázad ugyanis, amelyben én születtem,…még nem volt a szenvedély kora…Rendezett világ volt, …Idő és életkor más mértéket ismert.”
Stefan Zweig Bécsben nevelkedik 2 évvel idősebb bátyjával Alfréddal, akire majd apja cégének továbbvitele vár. S minden jó családban élt a becsvágy, hogy legalább egy fiúgyermek doktori címet viseljen végül, ez a feladat a kisebbik gyermekre hárult. Ennek megfelelően Stefan Zweig is megkapja az ún. akadémiai képzést, amely az egyetemhez vezet. Ez öt év elemi (= népiskola) és 8 év gimnáziumot foglal magában. Ráadásul a minél általánosabb műveltség érdekében külön órákon angol, francia, olasz nyelvtanulás az iskolában tanított klasszikus latin és görög mellé. Nem maradhatott el némi zeneoktatás, a családban ott van a nevelőnő és házitanító, hogy jó modort tanuljanak. Sok házifeladattal is ellátva, kimaradtak életükből a “derűs gyermekévek”.
Stefan Zweig bevallottan utált iskolába járni, csak unalom és csömör fogta el a tekintélyelvű, ómódi, a biflázásra alapuló poroszos oktatási elvű iskolában.
” Az iskola nekünk kényszer volt, sivárságok s unalmak kerete, ahol…súlykolták belénk a “tudományt”; skolasztikussá silányított anyagokat, …amelyeknek a gyakorlati élethez és személyes érdeklődésünkhöz kevés köze volt. Eltompító, butitó tanulás volt az…”
Az unalomra hangolt iskola magyarázatát abban találja, hogy Ausztria régi állam volt, császára aggastyán, s nem szerette az ifjúságot. Minden radikális változást elutasítottak, s az élet minden területén megnyilvánuló mértéktartást és nyugalmat tekintették az egyetlen hatékony emberi erénynek. A nevelés alapelve a megfélemlítés volt. Az állam az iskolában csak a saját tekintélyének szilárdítására törekedett, a fennálló rend tökéletességét és csalhatatlanságát hirdette. A fiatalság tehetségét nem kibontani akarta, de sokkal inkább a meglévő rendbe belecsiszolni, amihez szorosan kapcsolódott az engedelmesség kötelme. A túlzott hagyományhűség szükségszerűen a kor mögötti elmaradást is eredményezte.
Nem kevésbé különleges a kor egyetemeinek működése sem. Az egyetemeknek, mint a tudományos tevékenység helyszíneinek, még volt valami nimbusza akkor Ausztriában. Így aki egyetemista lett, különleges, szinte rendi kiváltságokat élvezhetett. (Az időközben demokratizálódott Európában még csupán Németországban élt ez a hagyomány.) Felettük nem ítélkezhettek a köz bíróságai, rendőrök nem tehették be a lábukat az egyetemek területére. Büntetlenül párbajozhattak – de gőgösen maguk határozták meg, hogy ki minősül számukra párbajképesnek -, zárt testületeket, “testvériségeket” alkottak. Ezekből (büntethetetlenségük révén) alakultak ki aztán a durva, militarista verekedős, provokatív osztagai (pl. bonni Borussia egylet) egyes politikai pártoknak, akik aztán biztosították ezek későbbi karrierjeit, húsos állásait. A Bécsi Egyetemen ezidő tájt hat-hétezer hallgató tanult. Zweig leírása szerint e zsúfoltság miatt személyes kapcsolat egyetemisták és oktatók között eleve bajosan alakulhatott ki; terméketlen volt ez így, s a szerző nem is tartotta érdemesnek az egyetem látogatását.
Ezek után természetes volt, hogy az ifjúság az iskolán kívül keresett kibontakozást magának, s Bécsben lévén, szinte adta magát az irodalomért és művészetek iránti rajongás. Ide kapcsolódott be lelkesen Zweig, aki már gimnáziumi évei alatt próbálkozott versírással, kisebb novellákkal. Korosztálya kiugró tehetsége a 16 évesen teljes művészi vértezetben megjelent Hugo von Hofmannstahl volt, akiért mindannyian rajongtak. De általánosságban az új költők (Rilke, Hauptmann), festők és zeneszerzők mind fiatalok voltak.
“…az ifjúság bódulatát és extázisát… megéreztük így, hogy a fiatalság csodája egyszeri, és mindhalálig megismételhetetlen.”
Bécsnek nagy korszaka ez, a szecesszió megjelenése, új látásmód, zenében új ritmusok és hangszínek, irodalomban a realizmus, filozófiában Nietsche és pszichoanalízissel Freud hódít. Társaságuknak zászlóján a világ megváltoztatása, a mindenáron való modernség állt.
“…amikor Arnold Schönberg egy atonális művének bemutatóján egy úr hevesen sziszegni és füttyögni kezdett, Buschbeck barátom ugyanolyan hevesen lekevert neki egyet; mi voltunk mindenütt az új művészet elővédjei és előörsei…”
A közéletben lezajlott totális változás a nők emancipációja, új testkultúra és sport iránti vonzalom, az ifjúság önállósulása megy végbe.
Stefan Zweig 1899-ben leteszi az érettségit, s a Bécsi Egyetem filozófia és germanisztika szakára iratkozik be. (Választásának prózai okaként azt adja meg, hogy itt nyerhetett magának legtöbb szabadságot, az előadások látogatása nélkül, az ötödik évben megírandó valamely diplomamunkával, s ezzel a családnak meghozhatta az óhajtott doktori címet. 1904-ben le is zárja tanulmányait Hippolyte Taine filozófiájáról írt disszertációjával.)
Vagyis íly módon elmerülhet a szellem iránti szenvedélyében, mind hasonszőrű társasága élénk életében, illetve saját alkotások írásában, s azok különféle kiadókhoz, újságokhoz történő elhelyezési próbálkozásaiban.
Első ilyen nem várt sikere a Bécs egyetlen rangos kulturális újságjában, a Neue Freie Presse Feuiletton tárcarovatában történt megjelenés – amely helyi mértékben a világhírt jelentette, s egészen 1938-ig alkalmazottja is marad -, s melynek rovatvezetője a pesti születésű Theodor Herzl, azaz Herzl Tivadar volt.
Fantasztikus életképet ír találkozójáról a nagy formátumú emberrel, s egyben ábrázolja annak életútját, aki a zsidó állam megálmodójaként, itt biztosítja családja megélhetését. Először, gondoltam ezt igen bő idézetekkel beapplikálom majd ide a blogomba, annyira magával ragadó az ábrázolás.
Aztán később ráébredtem, hogy ilyen alapon szívének kedves barátairól, a belga Emile Verhaerenről, Rainer Maria Rilkéről, Romain Rollandról, akikről olyan megindítóan ír, hogy kisüt belőle feltétlen szeretete irántuk, de bárkiről (mint James Joyce a zürichi Café Odeon asztalánál, Gorkij Sorrentóban), vagy külföldi találkozásokról írt karcolatai mindegyike egy-egy rövid remekmű.
Számos nagy névbe ütközünk könyve oldalain, s hangja minden alkalommal nagyon személyes, és képes azt az érzést kelteni, hogy így már nekünk is közeli ismerősünkké vált az illető. Egyik ilyen kedves írását, Tolsztoj sírjáról, megtaláltam másutt a neten, így egy rövid sorral, annak linkjével megoszthatom ezt veletek. A többit olvassátok el!
Egyetemi évei közepén aztán éles váltásra szánja el magát. 1902. évben felvesz egy szemesztert Berlinben, amiben a cél, hogy ott legyen, ahol a dolgok épp a legradikálisabban változnak. Ekkor Berlin életében is történelmi pillanatok zajlanak. A friss császársági fővárosból éppen világvárossá válik, az élet ezres tempóban alakul, változik. Újgazdag vakmerőséggel alapított konszernek, új építészet, kísérletező szellem, melyet nem kötnek a hagyományok. Hatalmas a lüktetés az irodalomban, művészetekben, az életformában. Egyre másra alapítják az új folyóiratokat, szervezik a kabarékat, nyitják a színházakat. S szerzőnk is szabadabb életformára, “rosszabb” társaságba vágyik – az eddigi jórészt zsidó polgárréteg “jó családból” származó fiai helyett. És meg is kapja: egyszerre a rongyos szegénység, az iszákosok, morfinisták, homoszexuálisok szférájába kerül, még börtönviseltek is vannak köreikben. Úgy érzi, tíz év alatt nem fogadott be annyi impulzust, mint ez alatt az egyetlen szemeszter alatt. Kezdeti benyomásain, s a régi, bevált közhelyek felbukkanásán jót mosolyogtam:
” ….(sivár volt a városközpont), hála a porosz zsugoriságnak! hiányzott bárminemű elegancia. A nők házilag szabott, ízléstelen ruhában jártak… sehol nem érződött a pazarló kéz nyoma – az, ami Párizsban vagy Bécsben valami olcsó kis semmiségből elbűvölő-drága mihasznaságot varázsol. Minden részletéből a frigyesi, fukar háztartásvezetés hidege sugárzott; a kávé híg volt és hitvány, mert kispórolták belőle a kávét; az ételek ízetlenek, mert szárazak, jellegtelenek…. A legékesebb ellentétet bécsi és berlini szobaasszonyom között tapasztaltam. A bécsi: élénk, fecsegő… a berlini: korrekt, mindenben pedáns.”
Noha hajtja az önálló írói megjelenések vágya, itteni találkozásai alapján megfogadja a tanácsot: előbb tanulni és fejlődni, s azt nem lehet semminél sem jobban, mint nagy mesterek műfordításain munkálkodva. Az elkövetkező években Baudelaire, Verlaine, Verhaeren, Camille Lemonnier, Balzac, Rimbaud, Dickens művei fordításával, vagy munkásságuk ismertetésével képezi valóban magát az irodalomban. Saját publikáció közben két verseskötet, egy novella gyűjtemény, s egy dráma, továbbá egy Verhaeren monográfia. S magában rögzíti: elsődlegesen tanulni, s látni, csak azután publikálni. A háborút megelőző években 2 színházi darabját mutatják be.
1904 – 1910 között megfordul Belgiumban, Angliában, Spanyolországban, Algériában, Ceylonban, Indiában, az USA-ban, Kanadában és Puerto Ricon, valamint Kubában. Párizsban és Londonban több ízben, esetenként több hónapig is tartózkodik.
“Az első világháború előtt én például még útlevél nélkül mentem Indiába és Amerikába, sőt azt sem tudtam, milyen az útlevél. Az ember akkor csak beszállt és kiszállt, nem kérdezett semmit, őt se kérdezték….1914 előtt a földgolyó mindenkié volt.”
Más ritmusra lüktetett a világ ebben a századfordulós évtizedben. Lendület volt benne. Európa emberisége több szabadságot, fesztelenséget hódított vissza magának, mint korábban száz év alatt. Csodálatos gondtalanság korszaka jött el, izzó optimizmussal a jövőben. Ó, mindannyian szerettük azt a kort, mely szárnyain a magasba emelt. Divatba jön az ifjúság – s immár a fiatal büszke volt korára, mások szerettek volna fiatalnak látszani. Eltűnnek a szakállak, a nőknél hódít a bubifrizura, a fesztelen öltözködés, a sport, a természetjárás, a ruganyos, napsütötte testek kultusza. A városok évről évre szebbek és gazdagabbak lettek. Mindenki csüggött az európaiság eszméjén,
” Azt hittük, már azzal is megtettük a dolgunk, ha európai módra gondolkoztunk, és nemzetközi testvériségben élünk, …a békés megértés, a nyelvek, országok feletti közeledés eszméjét hirdetjük.”
“… az életnek ez az egyetlen metszete annyira lenyűgözött minket, hogy nem vettük észre, hogy …valójában már a közelgő világégés tűzvörösei kísértettek…ez a nagyobb tektonikus mozgás majd alapjaiban rázza meg és pusztítja el apáink világát…. az új évszázad új rendet akart, korszakváltást követelte.
“Mi azonban begubóztunk ifjúságunkba, irodalmi ambícióinkba, keveset vettünk észre ezekből a veszedelmes honi változásokból; szemhatárunkon csak képek és könyvek voltak. Cseppet sem érdekeltek minket a politikai és szociális problémák: ugyan mi közünk lett volna ezeknek a ricsajosan ízetlen civakodásoknak a mi életünkhöz? “
S eldördült Szarajevóban az a bizonyos pisztolylövés, amely eleinte nem is nagyon ver a lelkekben túlzott hullámokat. A nép nem igazán szerette a feszes és rideg Ferenc Ferdinándot, s az öreg császár egyenesen gyűlölte. Első reakciók jellemzően inkább a temetés körüli intrikák köré csoportosultak, s cca. egy héttel az esemény után kezdett valami dagadni a sajtóban.
A harcias hangra még mindig azzal reagált a köznép, mi közünk ehhez az örökös civódáshoz Szerbiával, hagyjanak minket békén. A nyár legszebb színeiben tombolt, a Bécs melletti Baden korzói megteltek szép ruhás, életörömmel teli emberekkel, s Stefan Zweig is barátjához, Verhaerenhez készül Belgiumba, s két hétre ugyanott az elegáns tengerparti üdülő, Ostende közelében levő kis fürdőhelyre, Le Coq-ba.
Ott is igazi strandi hangulat, nemzetközi nyaralókkal, köztük sok a német szó is, amikor a hadüzenet híre megérkezik. Első reakció nyugodt, mert nem hiszik, hogy Belgiumot bármi módon is fenyegetnék a németek – ám az utcákon lassan feltűnnek a géppuskákat húzó kutyák. (Itt Belgiumban kutyás kocsikkal oldották meg a nehéz fegyver mozgatását.)
És mégis, az általános várakozással szemben a birodalmi csapatok Franciaországba nem a közös francia-német határnál, de északról, Belgiumon keresztül törtek be, sok szenvedést és pusztítást okozva a kis országnak. Írónknak az utolsó vonattal éppen csak sikerül a visszaútja hazájába, s még látja a német határállomásnál a letakart ágyukat szállító tehervonatot az ellenkező irányba gurulni.
Ausztriában háborús eufória uralkodik, átfogó a lelkesedés a társadalomban, szaporodnak a vérgőzös hazafiak, a sajtóban frázis frázis hátán, uszítás és hamis próféciák nyomán tömeghisztéria, a társadalom nem látja még a a háború teljes hazugságát, ahol a veszteségek elhallgatása mellett, gátlástalanul teljes győzelmet ígérnek. Az irodalom ismert szereplői is átmennek “szájtépőbe” ahogy Franz Werfel sommázta a jelenséget. Zweig maga visszafogottabb, s a háború háttérintézményében, a hadilevéltárban talál magának viszonylagos menedéket. Elég illusztris társaság gyűlt itt össze: Rainer Maria Rilke, Albert Einstein, Franz Werfel.
Innen adódik alkalma 1915-ben kiutazni a galíciai frontra, s megrázó élményei vannak. A propaganda fényes képeivel szemben a valóság végletes ellentétét éli át visszafelé útján, egy kórházvonatban. Egyre erősödik háborúellenessége, s megalkotja drámai költeményét, Jeremiást, mely az ember tiltakozását fejezi ki a céltalan vérontás ellen, s melyet az általános őrületben semlegességét megőrző Svájcban, a zürichi Stadttheater 1918. februárjában műsorára tűz.
Sikerül elérnie, hogy bemutatandó színműve kapcsán kiutazhasson Svájcba – s maradt is mintegy 1 éven át.
Eddigre, már a háború három éve zajlott, meghozva a kijózanodást is, miközben mély szakadék tátongott a fronton vérzők, és a tömeget sújtó tömegnyomor illetve a hátországban meggazdagodott, gondtalanul élő háborús szállítók között.
S Svájc határán átlépve, Zweig szemei előtt is kibontakozik ugyanaz a kép, amelyet már Viktor Mann – Öten voltunk c. könyvében oly elevenen láttatott. Az éhínség, az áruhiány, a lepusztultság világától pár percre a kiegyensúlyozott béke, árubőség, nyugalom világa. “…egy falatnyi drága német föld, ..amelynek megadatott a kívülállás kegyelme, …ahol szabad még a szó, az érzület. ..itt, a béke természetes állapotában….egyszerre úgy szerettem Svájcot, ahogy még soha.”
Sokan gyülekeztek már ekkor itt, akik helyzetüknél fogva kettősségbe sodródtak (“félszívvel kötődők”, mint pl. angol nők, akik német tiszthez mentek feleségül), rejtőzködve élő összetört sorsok, a hazátlanul bolyongók (James Joyce) és politikusok, vagy értelmiségiek, pacifisták csoportja, akik országai hirtelen ellenséges nemzetekké váltak. Itt alkották, olvasták fel műveiket, mert ekkor még egy-egy író kiáltványa spontán módon hatott. A világ lelkiismerete még elevenen reagált a nemzetközi jog megsértésére, törvénytiprásra, az emberiesség elleni cselekményekre.
A kort legjobban felizgató ilyen írásmű Romain Rolland Au-dessus de la mélée = A dulakodás fölött című 1914 őszén írt 8 oldalas hitvallása. Nem üvöltött együtt a farkasokkal, de felemelte szavát a nemzetek szellemi gyűlölködése ellen, és a művésztől még háború idején is igazságosságot és emberiességet követelt. A kor irodalmának egészét állásfoglalásra kényszerítette. Stefan Zweiget Romain Rolland tartása és humanizmusa már korábban megragadta, s 1910-ben hozzá írt levelével egy élete végig tartó, 30 éves barátság kezdetét alapozta meg. Svájcban találja Rollandot is (aki a Vöröskereszt munkáját segíti, melynek az 1915. évben kapott Nobel díja bevételét is ajándékozta), s akinek hatására itt válik igazán pacifistává.
“A háború alatt vásároltam Salzburgban egy házat, mert korábbi barátaimtól a háborúval kapcsolatos eltérő nézeteink okán történt eltávolodásom azt sugallta, hogy jobb lenne, ha azontúl nem élnék nagyvárosban, … és a munkámra a későbbiekben …üdvösen hatott ez a visszavonult életforma.”
A fenti, Kapuzienerbergen található erősen lepusztult állapotú, 17. században épült egykori érseki vadászkastélyt majd annak teljes renoválása után, Friderike Maria von Winternitz-el foglalják el 1919-ben, mely 1937-ig birtokukban is marad. (A házat 1917-ben vásárolják, mely évben az apai textilgyár társtulajdonosává vált az író.) Friderike házas asszony, amikor 1912-ben megismerkednek, ám 1914-ben elválik korábbi férjétől, s innentől együtt él Zweiggel – először Bécs déli peremén, Kalksburgon levő lakásban, s 1918 márciusától egy Zürich közeli hotelben. A hotelben közel egy évet töltenek. 1920-ban kötnek házasságot a bécsi városházán. Friederike (Fritzi) 2 lányát is magával hozza a házasságba.
“Salzburg akkoriban persze nem volt még híres fesztiválváros, álmos, ódon romantikus városka volt csupán az Alpok szélső lejtőin. Földrajzi fekvése a lehető legkedvezőbb volt. Ausztria határán terült el, két és fél órányira vasúton Münchentől…tízre Zürichtől …húszórányira Párizstól….vagyis remek ugródeszka Európába. A házam kis erdős dombon állt, mintegy a hegység utolsó hullámán; autóval lehetetlen volt megközelíteni, háromszáz éves, vén kálváriautat kellett megjárni hozzá, több, mint száz lépcsőt…”
Házuk nemzetközi ház lett. Vendégeik között a szellem kiválóságai, barátok, pályatársak, muzsikusok, színészek, festők, tudósok. Csak néhányan közölük: Romain Rolland, Thomas Mann, Hugo von Hofmannstahl, H. G. Wells, James Joyce, Paul Valery, Arturo Toscanini, Richard Strauss, Ravel és Bartók.
De egyelőre még Svájcban hagytuk el az írót, aki lassan felismeri, hogy sokszor az állítólagos menekültek és mártírok is a német hírszerzés szolgálatában állnak, de fürkésznek, hallgatóznak a lefizetett szobalányok, pincérek, stb. Hamarosan eljut a később is oly sokszor választott, vagy rákényszerített visszahúzódás, munkába temetkezés életviteléhez.
A háború befejeződése után 1919 márciusában visszatér hazájába. Már a vonaton ízelítőt kap a teljes kifosztottság (a fülkéből még a villanykörtét is ellopták), pusztítás mértékéről. Az éhesen lézengő emberek sokszor öreg zsákokból szabott nadrágban, esetleg – nem egyszer a halott ellenségről lehúzott- ócska egyenruhában jártak. Az utcán üres, betört kirakatok, rablás és rekvirálás, fosztogatások lenyomatai. Egy becsapott nép, melynek sokat ígérő (osztrák és német) vezetői felszívódtak. Vilmos császár, aki megesküdött, hogy harcolni fog az utolsó emberig és lóig, átszökött a határon; Ludendorff, aki embermilliókat áldozott fel, kereket oldott Svédországba. Ausztria utolsó császárát, az ifjú IV. Károlyt pedig, aki Ferenc József 1916-ban bekövetkezett halálával vállára vette a háború terheit, s egy megegyezéses békére törekedett, a monarchia feloszlásával kiűzték ősei földjéről.
Mindenki látta, hogy a régi rend örökre véget ért. Már csak egy jó, igazságos békében lehetett bizakodni, ám “ ezek a bölcsnek nevezett vének, most a háború őrülete után még a békét is elrontották kontárságukkal! …a tárgyaló felek cinikusan feláldozták a hadianyaggyárosok érdekeinek, a politikusok őrült játékszenvedélyének oltárán..”
Nagyon keserű ami az összegzésben maradt.
” A világ, hacsak nem volt vak, láthatta, hogy megint rászedték. Rászedték az anyákat, akik gyermekeiket áldozták a háborúban, rászedték a koldusként hazatérő katonákat, rászedték mindazokat, akik hadikölcsönt jegyeztek, rá a sok állampolgárt, aki hitt az állam ígérgetéseiben, rászedtek mindannyiunkat, akik egy új, jobb világról álmodtunk, s most látnunk kellett, hogy előlről kezdődik a játszma, ugyanazok a hazárdőrök teszik fel életünket, javainkat, boldogságunkat, időnket hitvány nyerészkedésük érdekében.
Bocsánat, de tényleg annyi impulzus ért ebben a könyvben, hogy megint meg kell szakítsam ezt a beszámolót, mert már ismét túlnőtt minden kereten.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 