Stefan Zweigtől olvastam ezeket a lírai sorokat nemzedéke nagy költőiről írva:
“…akik a külső életből semmire se vágytak, nem áhították tömegek érdeklődését, nem kellett nekik érdemrend, méltóság, haszon, nem akartak mást, csak hogy csendben, mégis szenvedélyesen fáradozhassanak, érlelvén versszakról versszakra a költeményt, melynek minden sorát zene járja át, s ahol tüzelnek a színek, izzanak a képek.
Céhet, csaknem szerzetesi rendet alkottak ők lármás napjaink közepette, tudatosan elfordultak a pillanattól, mert a világmindenségben nekik a legfontosabb a törékenyen finom, mégis idők zúgását túlzengő Hang volt, ahogyan a rím a másikhoz kapcsolódva kibocsátotta azt a leírhatatlan rezgést, sugárzást, melynél egy hulló levél zaja is erősebb, s mégis megrezdül tőle a legtávolabbi lélek. …. példaképeink lehetnek a nyelv szigorú szolgái és őrzői, akik szeretetüket kizárólag a megtisztult szónak adták, a szónak, mely nem az újat s az újdonságot, hanem a tartást és a megtartást tekinti törvénynek.”
Jegyzetfélék... a könyv mellől 