Herta Müller – Szívjószág

A könyvet azért vettem kezembe, mert az írónő 2009-ben kapott Nobel díjat, s eddig még semmit nem olvastam tőle.
A Wikipedián olvasható rövid életrajzából az azért kiderült, hogy szülőföldjén, a romániai Bánságban a sváb kisebbséghez tartozott, s ez természetesen sokat elárult a körülményekről, amik felnőtté válását (született 1953-ban) meghatározhatták. Azaz, ez még kibővíthető azzal a két sorral, hogy édesapja a második világháború alatt a Waffen-SS kötelékében szolgált. Édesanyját a német kisebbség tagjaként a háború után a Szovjetunióba deportálták, ahol öt évet töltött.
Ő maga a Temesvári Egyetemen szerzett német-román szakos diplomát 1977-ben.
A kezemben tartott könyv nagyrészt ezen egyetemi évek alatt játszódik – hiszen a saját életéből vett minták egyértelműek.

Vagyis a Ceaușescu éra nehezedik rá a történetre – annak minden mocskával, megfélemlítésével és nyomasztó hangulatával. Én pedig úgy gondoltam, hogy erre vonatkozó irodalmi élményeim Tompa Andrea Omertájával, ill. Dragomán György Máglyájával kimerítik a témát, s magamtól nem fogom keresni ezt az irodalmat. Noha az említetteket nagyra értékelem, de mindegyik olvasása meglehetősen megterhelt lelkileg.

S most itt tartom a kezemben egy írónő könyvét, akinek élete legfeljebb abban tér el az általam olvasottakétól, hogy nem a magyar, hanem a német kisebbséghez tartozott.

De azért, ha már beszereztem a könyvet, legalább belelapozok….

És innentől le sem tudtam tenni, amig pont nem került az utolsó mondat végére is, amely így hangzott:

” Ha hallgatunk kellemetlenné válunk, mondta Edgár, ha beszélünk, nevetségessé.”

És noha nem tévedtem első ráérzésemmel a könyv témáját illetőleg, de az a mód, ahogy erről az írónő beszél, olyan szférába emeli a könyvet, amely szinte már költészet.

“Lola délről jött, látszott rajta annak a vidéknek a szegénysége. Nem tudom, mijén látszott, talán az arccsontján, vagy a szája körül, vagy a szeme közepében. Az ilyesmit nehéz megmondani, a tájról éppoly nehéz, mint egy arcról. Az ország minden tájéka szegény maradt, az arcokon is. De Lola szülőföldje, és ez látszott az arccsontján, vagy a szája körül, vagy a szeme közepében, talán még szegényebb volt. Inkább vidék, mint táj.”

Ez azonban nem tette elkerülhetővé mindazt a nehéz, az emberek életét kisemmiző, zaklatásokkal, megalázásokkal és kilátástalansággal terhelt társadalmi valóság újraélését, ami még az olvasást is nehézzé teszi, nem beszélve az érintettekről, akiknek évtizedeken át ebben kellett létezniük. Ahol titkon mindenki csak azt játszotta le a fejében, hogy hogyan tudna innen szabadulni, annak ellenére, hogy a rendszer nagyon jól kiépített hálózatot működtetett ennek megakadályozására. A sanszok így működtek: vagy a mezőn át, vagy a folyón úszva lehet megpróbálni, a közben feléd süvítő golyók záporában. Elég rossz volt az aránya a sikeres szökéseknek.

“Ebben az országban az élet egy lidércnyomás, a szökés pedig szinte lehetetlen: „A folyóvíz, a vágtató tehervonatok, a gabonatáblák: megannyi halálsáv. Aratáskor a parasztok összeaszott vagy felpuffadt hullákat találtak a kukoricásban, a varjak már kicsipegették a belsejüket. A parasztok törték a kukoricát, a hullákhoz nem nyúltak, mert jobb volt nem látni őket. Késő ősszel aztán jöttek a traktorok, és beszántották mindet.”

A város legmagasabb pontján, a gyárkéményekhez kikötve ott állt mindenkinek láthatóan a rendszer ideológiáját hirdetni szándékozó transzparens: ” Világ proletárjai egyesüljetek!” – ” És odalent a földet kizárólag olyan cipők taposták, amelyek csak szökve hagyhatták volna el az országot. Síkos talpú, poros, kopogó vagy halk cipők.”

Szinte mindenki a szökés megszállottjává vált, pedig, ahogy a könyv egyik főszereplője megfogalmazza:

“Ha elmenne az az egy, akinek tényleg el kell mennie, akkor mindenki itt maradhatna. De ő maga sem hitte, amit mond. Senki sem hitte el, hogy valaha is elmegy az az egy. Naponta hallottunk pletykákat a diktátor régi és új betegségeiről. Azokat se hitte el senki.”

És kapunk számtalan kis képet, mint egy kaleidoszkópnál, a különböző szereplők mindennapjairól, ahol egy percig nem lehet lazítani, elengedni magadat a tényleges érzelmeid szerint, mert mindenki potenciális besúgó, a gyanakvás és rettegés befészkeli magát a bőr alá. A vállalati gyűlések kiközösítései vagy a párttaggá avatások koreográfiája mindenki által felvett viselkedési normák szerint zajlik, csak arra kell vigyázni, semmiképp ne hagyják előbb abba a tapsolást, mint a többiek, még ha úgy fáj is már a kéz tőle. Nincs olyan rétege a mindennapoknak, ami el tudná feledtetni veled a nyomasztó valóságot.

“Ha az ember uralja az arcát, a félelem a hangjába bújik. Ha az arcot és a hangot sikerül eltompítani és uralni, akkor az ujjunk hegyén bújik elő. A bőrünkön kívül is megél, letelepszik mellettünk, körülöttünk, látszik a tárgyakon.”

Nem is mindenki bírja ezt elviselni, igen magas az öngyilkosságok száma, amiről ugyanúgy nem beszélnek, vagy fedik el a hivatalos iratok koholt betegségek feltüntetésével. Mert persze ezeknél az öngyilkosságoknál is mindig ott lappang a gyanú, hogy talán nem is öngyilkosság volt.

Aztán meg ugyanúgy ott vannak a háttérben az elnyomott – leginkább tanulatlan – tömegek, akik beletörődve sorsukba, sokszor állati szintre minimalizálják életüket, de sokan sodródnak az őrületbe is. Egy autarkiából totális diktatúrába fordult rezsim torzult, emberhez méltatlan keretei között még annak látszólagos kiszolgálói, a karhatalmisták sem érzik magukat nagyon komfortosan a bőrükben. De az elnyomókhoz csatlakozó fiatal emberek, akik maguknak valami jobb élet reményében nyelik be a sok szennyet (képiesen a szilvazabálók), de biztos úton vannak ahhoz a szadista, a hatalmában lubickoló kihallgató tiszt figurájához, amely mindent megtestesít, amit a rendszer képvisel. Aki még a külföldre kijutottak után sem rest utánanyúlni, s rettegést csöpögtetni a révbe jutottak életébe. Mert ez a pusztítás, amit az emberben végeztek, nem múlik el nyomtalanul, zsigerig hatolt, s hosszan előhívhatók a berögzült reflexek. Mert bizony olyan mértékben rombolódtak le még a humánus értékek is, hogy szinte maguk a kedvezményezettek hőkölnek vissza, döbbennek meg, amikor a szabad világban velük egyenrangúként bánnak, emberként fordulnak hozzájuk. Mert ugyan a demokráciáról a becsempészett, s titkosan kezelt könyvekben olvastak is, de közvetlen közelből hitetlenkedve élik át, mint eleinte fel sem foghatót.

Az írónő ugyanis 1987-ben el tudta hagyni Romániát, Németországba emigrált, s jelenleg Berlinben él. Ennek ellenére benne tovább él és kísért a múlt, melynek feldolgozására tett kísérleteiről tanúskodnak könyvei. A nyomasztó téma ellenére, engem annyira elragadott az a mód, ahogy történetébe bevon, mint olvasóját, s eközben kristálytiszta irodalmi élményben részesít.