Említettem már, hogy szeretem Bächer Ivánt ?
Természetesen ez költői kérdés volt. Nagyon gyakori, hogy rosszul- vagy jobban sikerült könyvválasztásaim után előveszem valamelyik könyvét, csak úgy lazításul. Merthogy bármiről ír, otthonosan érzem magam benne. Egy fájdalmam van csupán, hogy ebben az évben lesz már 10. éve, hogy meghalt, mindössze 56 éves korában!
Hányszor megkérdezem magamban, mit szólna ehhez Bächer Iván? Annyira szeretném mai világunkról bölcs, szelíd sorait olvasni.
Mert csak ez a könyve is, melynek leveleit egy pedagógus írja, még mindig számos aktualitással bír. Az író maga is ebben a közegben kezdte pályáját, 8 évig tanított egy budapesti gimnáziumban, azaz hiteles, belső tudósítója ennek a világnak.
1990-es kiadású a könyv (a mellékelt kép ebben az évben készült – az azóta már jelképpé vált kockás ingben), s a történet idősíkja a rendszerváltás előtti 1986-1987-es évek, de félek tőle, azóta nem egy részlet csak súlyosabb, sötétebb árnyalatokkal egészülne ki.
“Furcsa pálya ez: valahogyan soha nem lehet teljesen, végképpen, reménytelenül kétségbeesni.”
” Tanítottam irodalmat negyven éven át, és próbáltam…átadni, sugallni azt, amire engem az irodalom tanított: mégis élni kell! “
“Tessék megszállottnak lenni!….Ha nem lennének megszállottak, akkor ez az ország már régen nem létezne! Csinálni kell! Nem pénzért, nem elismerésért, nem köszönetért, mert ilyesmit úgysem kap az, akinek igazán járna. Csinálni kell, mert kell. Mert az ember ezzel tartozik magának.”
Láthatjuk itt is a rosszul fizetett tanárokat, akik reggel újságkihordással kezdik a napjukat, majd a sok helyettesítéssel, különórákkal, másodállással megkísérelt kiegészítése életük bérének alig adja tizedét a már akkor felkapott önálló vállalkozásban mindössze heti 12 órában adott különórákért elérhető jövedelemnek. Sokasodnak a pályaelhagyók a szakmában.
Látjuk a tanáriban hosszú órákig tartó közös értekezleteket, ahol a legfontosabb téma az osztálytermek díszítése, avagy a tanulók közös értékelésében csak a magatartás és szorgalom jegyek az egyetlen napirendi téma.
“Annál is inkább, mert az osztályozó konferencián nem történik egyéb, mint a magatartás- és a szorgalomjegyek megtárgyalása – tudvalevő, hogy ez az a két érdemjegy, és csak ez a két érdemjegy az, amely egyetlen tanárt és egyetlen gyereket sem érdekel. És mégis ott ül tucatnyi családos, diplomás, felnőtt ember, és félórákat képes szenvedélyesen vitázni arról, hogy Kovács Berci magatartás-osztályzata hármas, avagy négyes legyen-e, különös tekintettel arra, hogy négyszer elkésett, és egyszer zsebre dugott kézzel köszönt Szabónénak.”
A megtépázott tekintélyű tanárok tehetetlensége az elkényeztetett, jó módú budai (káder) gyerekekkel szemben már gyakori jelenség, párhuzamosan a kiüresedő, értékrend nélküli, kultúrát semmibe vevő felnövekvő ifjúság miatti feltoluló kiábrándulás érzésével.
De semmi pánik, nem egy egyoldalú, didaktikus könyvről készülök írni, hiszen a szerző egyetlen könyvére sem ragaszthatóak rá ezek a jellemzők. Mint mindig, ez is az életről szól. Csak aki ezúttal meséli, egy nyugdíjas, ám még mindig dolgozó pedagógus, így óhatatlanul becsúsznak a történetei közé a mindennapjai eseményei, persze sok iskolai történéssel fűszerezve. Tipikus kép az iskola előtt a gyengébb fizikumú tanulókat megverő, láncos banda ellen kihívott rendőrség megjelenése, akik a kocsijukat el sem hagyják, vagy a KISZ, mint nemlétező dolog elemzése.
De mindenen átsüt egy a hivatását szenvedélyesen szerető, kora ellenére is még rendkívüli nyitottságot, vitalitást és a gyerekeket/ tanulóit sok elfogadással és szeretettel kezelő pedagógus személye, aki mindig talál kapaszkodót, biztatót a mégoly rossz benyomásokkal szemben is. Amitől már engem is elfogott az irigység, ami már igazán ritkaság korunkban, hogy hosszú, órákig tartó beszélgetéseket, diskurzusokat folytassunk rendszeresen valakivel, ahogy ő fiatal – volt tanítványa – tanárkollégájával, s amelyek mindegyikőjüknél a hét fénypontjaihoz tartoznak. Avagy ezek a beszélgetések további levezetést találnak váratlanul kibontakozó levelezése szintjén.
A 93 levél írója tehát egy idős tanárnő, akit váratlanul megkeres levélben valahol külföldön élő 40 évvel korábbi ismerőse (esetleg romantikus kapcsolata), s az ő válaszleveleiből bontakozik ki egy élet, ifjúság, szerelem, bánat, és családi háttér (anyós/ meny kapcsolat- gyermek elidegenítése), s azok a formák, ahogy egymással bánunk (elbánunk).
” Pár hete összezördültünk, azóta nem láttam a fiacskámat, eltiltás alatt van, … Általában egyre többször érzem azt, hogy …tehetetlen vagyok, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy csak történik velem az élet.”
“Négy gyereket neveltem föl, és nem igaz, hogy könnyebb életkörülmények között… Hazugság, hogy itt bármikor bármi jobb lett volna! Lehet, hogy mindig rossz volt. De nem volt jobb. … És a mai fiatalok nem értik meg, hogy soha nem volt könnyű.”
Alig elhangzik azonban valami negatív kritika, hamar megjelenik a felmentő kivétel, mert amikor:
“…bánt ez a szellemi és lelki diszkó-sivárság, video-sivárság, Rózsadomb-kopárság, újgazdaggőg, kultúramegvetés, magyartanár megvetés…És mégis…Azt gondolom, hogy nem ez a tipikus, hogy nem ez lesz a tipikus. Vagy ha ez lesz, akkor is lesznek nem tipikusak. Mindig lesznek mégis-emberek, mégis-gyerekek..”
Hiszen sokszor csak az óhatatlanul megváltozott körülmények, társadalmi háttér és élettér folytán változnak az egymást követő generációk. A sokat, s évszázadokon át elhangzó sóhaj, hogy “ez a mai ifjúság”, alapvető mai hátterét természetesen az adja, hogy a technikai forradalom drámaian átalakítja közegüket, mások az ingereik, máshogy szocializálódtak, a verbalitás mind szóhasználatában, mind jelentőségében csökken.
Nekünk közben persze fájhat, hogy az irodalom, nota bene a versek, verstanulás az új generáció világában nem játszik szerepet, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az öreg Gutenberg is lassan sutba kerül találmányával, amely az emberiség történetében alapvető változást hozott, s a tömegekhez juttatta el a tudást, információt. Igaz, már mi magunk is – Úristen, mikor is történt, hogy már mi vagyunk az öregek korosztálya!? – egyre több dolgot tárolunk a komputerünkben, mentünk el digitális formában, de még munkál bennünk az a mágikus vonzalom a könyvek iránt. Hol van az már, ahogy nemrég olvastam Heltai Jenő háborús naplójában, amikor Magyarország megszállása után, az életért való menekülés és bujkálás fájdalmas és megalázó időszakában, az író legvigasztalanabb gondolatának és előre látható legnagyobb veszteségének, könyvtára – mintegy száz ládára rúgó – könyvei elvesztése tűnt.
De visszatérve levélíró tanárnőnkhöz Annához, örülünk annak, amire 62. levelében rácsodálkozik:
“Fura jószág az ember. Miért is akar végül is mindent elmondani valakinek? Miért akarja megértetni mással azt, amit úgysem lehet mással megértetni? Miért nem őrzi meg magában az életét, ami csak az övé, és csak az övé lehet, másnak át nem adható, mással át nem éreztethető? “
De ez nem így van, s az író jó formaválasztásban, és remek stílusban, okosan adagolt hosszabb-rövidebb levelekben, komolyabb vagy éppen ironikusabb hangon avat be Anna (néni) életébe, s ennek kapcsán korba, történelembe, irodalomba. S az egyoldalúan kibontakozó levelekből megtudjuk, hogy a levelezőtárs, valamikor jó nevű orvos, szívsebész, Erdélyből küldi a jeleket, 1986-1987 év ma már alig visszaidézhető napjaiból. De azért mégis: 1986. áprilisában volt a csernobili katasztrófa, Romániában javában tombol a Ceausescu rezsim megszorításos politikája, alapvető cikkek megvonása a lakosságtól, áramellátás korlátozás, 1987 januárjában pedig Magyarország 3 napos megállíthatatlan havazás fogságába esett. Mindez csak jelzés szerűen, nyomokban köszön vissza a levelekből, s sokszor kiruccanunk Bächer Iván másik kedvelt terepére, a konyhába, ahol mindig újabb és újabb (kisegítő) receptek, ám mindig ínyencségek keltik fel étvágyunkat, s visznek el a gondtalan örömök világába.
S a könyv végén, a 90. levélben egy gyönyörű koronája a műnek, a magyar irodalom “legköltöibb költőjének ” címzett József Attiláról írt sorai:
“És valami olyasmit mondtam, hogy József Attila egy rossz korban élt, egy nagyon-nagyon rossz korban élt, amit ma már egyszerűen úgy nevezünk, hogy huszadik század. Minden nagy költő erről írt, hogy „Oly korban élt…”, hogy „Mivé lettél gyalázatos század…”
József Attila, ahogy mi is, egy gyalázatos században élt. Makulátlan életet. Egy embertelen korban élt emberi életet. Egy mocskos korban élt tiszta életet.
[…]
És valami olyasmiről beszéltem, hogy érzésem szerint sajnos mi ma is ugyanabban a rossz korban élünk, amiben ő, és amiben elődjei haltak meg, ugyanabban a korban, ahol a legnehezebb embernek maradni az embertelenségben.
Mindent megírt rólunk. Megírta a szerelmünket, a hűtlenségünket, a pártunkat és pártunk szörnyű hűtlenségét, megírta a fasizmust, és megírta a sztálinizmust, megírta a pszichoanalízist…és mindenekfelett és minden korszakában megírta-élte a magányt, az ember szörnyű magányát az embertelenségben, és ezért volt mindennek a szélén, a partján, az alsó kövén, a peremén, ezért volt „többé-itt ne lássam”, ezért ült ki a küszöb elé és a rakodópart alsó kövére…
[…]
Igen, ő volt az, aki nem fért be ennek a századnak semelyik kocsijába, mert ennek a századnak valamennyi kocsija – egyelőre – embertelennek bizonyult.
És csak hőn imádkozni tudunk, hogy ez a rosszul indult új század ne legyen még csúfosabb, mint az előző volt.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 