Térey János posztumusz könyve, alcíme Egy civis vallomásai -val utal a szerző debreceni származására, ahol a címben szereplő két helynév is elhelyezhető. Vagyis a könyv Térey Jánosnak hirtelen és korai halála után a komputerében megőrzött írása, amelyen folyamatosan dolgozott, s a megalkotott struktúra szerint egyes részei teljesen kimunkáltak, lezártak, másokkal még tervei voltak. Ám a mű így is terjedelmes, sokrétű dokumentumregény és vallomás.
A memoárban az író arra keresi a választ, hogy kicsoda is ő, honnan jött, mi határozza meg létét és személyiségét? A befejezetlensége miatt töredékes emlékiratban a legjobban feldolgozott rész a szorongásokkal teli, kiegyensúlyozatlan gyermekkor, de az önmagával történő elszámolásban visszatekint ifjúkorára is, s miközben gyökereit kutatja, egy tudós alapossága tárul elénk, amint a legszéleskörűbb (és lábjegyzetelt) lehetséges források között lapozva, elképesztő részleteket tár elénk Debrecen múltjáról, a benne élő családok életének a hétköznapokban és a történelemben fel-felvillanó képeiből.
” A házasság Debrecen polgárai között is a nász ősi és egzotikus funkciójának felelt meg: ajándékozási ünnepség, mintegy termékcsere két erős família között, ugyanakkor a világnak nyújtott látványosság, széles gesztus kifelé.”
Vagy az 1802. június 11-i nagy debreceni tűzvész megrázó leírása után még beillesztett levél Csokanaitól- aki Térey őseihez közeli Vitéz portán élt, melyben barátjának ekképp panaszkodik:
” (A)z a’ Hajlékotska is, hová a ‘világ’ lármája előtt vonni szoktam magamat, ‘s az a’ Kertetske is, melly nékem Tusculanum gyanánt szolgált, azon rémítő Csapásnak áldozatjává lett. Üszög és hamu között írom ezen soraimat, ‘s az Ég között melly meg nem szánt, és közöttem kit a’ kevéstől is megfosztott, tsak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon keresztül szórja most is a’ sovány szél magam’ és szomszédaim’ pernyéjét e’ szomorú Levelemre “
Debrecenről a könyvben folyamatosan jelennek meg leírások, igen sokszor egykori nevű-, hasznosítású épületek, eltűnt utak/utcák beazonosítási kísérleteivel az évtizedek-évszázadok viharai után. S noha határozottan szereti a városát, fájlalja annak kisszerűségét, nyomasztó szűkösségét. Amint látja, a Nagyerdő campusát és villáit kivéve az alig rendelkezik valami jelentős építészeti formával, vagy ténylegesen városias megjelenéssel (szemben Budapesttel, vagy akár Szegeddel). Szabó Magdáról megjegyzi, hogy “Ő megszépítő messzeségből látta, mindig mondom, Pasarétről könnyű szeretni Debrecent.”
Míg Szegeden pl. a pusztító árvíz lehetőséget adott egy szebb, jelentős városkép kialakítására, Debrecenben, ahol a nagy építészet csupán a modernizmussal érkezett a városba, még 3 feljegyzett hatalmas tűzvész után is legfeljebb csak ennyi volt elmondható:
“Debrecen épületeinek jelentős hányada nem arról nevezetes, hogy létezik, hanem hogy valami másnak a helyén áll.”
S ezek az új épületek többnyire még hitványabbak (stílusukban, anyagukban), mint a megelőző, megroggyant, salétromos, de méltóbb öreg házak/ portálok. Panellházak a régi szellős park helyén, társasházak az öregtemető sírhantjai fölött. Sokat kesereg gyermekkori színterei (óvoda, iskola, kert) felismerhetetlen átépítése vagy eltüntetése miatt. Ezek rá úgy hatnak, hogy szabályosan eltörölték a múltat, azaz minket.
A könyv indító I. része a leginkább egységes számomra, melynek bejárt terepe a gyermekkor – az 1970-es, 80-as évek – korosztályom számára is oly ismerős világa. Térey János 1970. szeptember 14.-én született, azaz kis nagyvonalúsággal gyermekem is lehetne. (Fiaim 1973, ill. 1978. évben születtek.) Így az ő emlékei, mintha az enyémek is lennének- mivel a gyermekkora Debrecene az akkori Budapesthez képest jobban hasonlít az én gyermekkori vidéki élményimre, olvasmányai és filmélményei nekem is sajátom, vagyis teljesen otthonos a miliő.
Ezekből a gyermekkorra visszatekintő emlékekből számomra még egyáltalán nem rajzolódik ki az a rendkívüli intellektus, amely majdani műveiből csak úgy süt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy semmi csodagyerek attitűd- sőt egy elég gátlásos, apja által korlátolt keretek közé kényszerített, s egy csekély kihívásokat nyújtó, kisvárosi szellemi térben cseperedő kisgyermek életútja tárul elénk.
Zord, elszámoltató apjával kapcsolatos élményei, emlékei leginkább negatívak, sosincs közöttük meghitt, szeretetteljes, vagy bizalmas beszélgetés, az egyke és magányos gyermek legtöbb diszkomfort érzete, szorongása innen ered.
” Nincs borzalmasabb kétségbeesés, mint amikor így összefonódik a sorsunk valakivel, akit nem szeretünk, méghozzá mindörökre.”
Felnőttként visszatekintve önző apjára, megpróbál időnként objektivizálni, de sohasem tudja felmenteni, legfeljebb esetenként annak lehetséges szempontjait is megvilágítani. De elfogadni nem tudja, s a késői megbékélés is csak apja utolsó pár évében jön el. Nincs tehát semmi magáévá tehető példa, azaz apa-kép, hiszen az idő előtt leépített vasúti mérnök, s ezáltal teljességgel családfenntartóvá előlépett főorvos édesanya mellett élősködő, bezárkózott, aszociális, zsarnokoskodó és bogaras ember, akit időről-időre ideggyógyászaton (zártosztályon) kezelnek, legfeljebb arra ad mintát, milyen ne legyen.
” Ha valamiről nem tehet az ember, akkor az a saját gyermekkora.”
S a gyermekkor emlékei természetesen legelső sorban házakhoz köthetőek, ilyen a Boldogh családi ághoz tartozó ház, mely a Kétmalom utcába költözött család rokonokkal közös otthona. (A képen bontás alatti állapota.)
S itt fokozatosan kibontakozik az a jellegzetes családfa modell, ami a legtöbb debreceni “ősi” családnál elmondható, miszerint néhány, átlag 5-6 kiterjedt nemzetség egymás közötti házasodásaiból keletkezett. S innentől sokat olvashatunk a Tóth-okról, mely Térey János eredeti családi neve, s akikből Debrecenben számos család élt – vagy rokoni, vagy csak névrokoni minőségben. (Ami persze igen megnehezíti az egyre távolabbi múltba visszanéző kutatást, hogy ez a Tóth lehet-e az én ősöm, vagy semmi közöm hozzá kérdés gyakori felvetődését.) Minden esetre, még ha az ábrázolt keresztbe-kasul házasságok külső olvasóként elsőre nem is igazán követhetőek (én meg sem próbáltam) – azonban adnak egy benyomást arról a kaleidoszkópról, amely adott színei ugráló változatossággal és keresztkötődésekkel ismétlődnek. (Tóthok, Boldoghok, Erdeiek, Simonffyk, Szathmáryak, Várady-Szabók, stb.) És itt is, s még sokszor találkozunk a hasonlóság okán visszakapcsolásokra Szabó Magda és familiájára, a Jablonczayakra – a magyar irodalom leghíresebb, és legjobban feldolgozott debreceni családtörténetére.
“Világuk a kicsinél is kisebbnek bizonyult: egy város, egyetlen kultúra és vallás, rokon foglalkozás, azonos társadalmi réteg, sűrű és kiterjedt rokoni kör és szoros szomszédságok. Ha nevüket sorolom, mindez name droppingként csupán egzotikum, de ez a szimbiózis, ez az együtt-lélegzés, szuszogás igenis számított akkoriban, közösséget teremtett, pajzsot egymás köré, ahogy ma is számíthatnak egymásra a különféle rokoni közösségek tagjai, és így lesz ez mindig.”
Ám, a vezetéknevek ilyen halmozódása mellett még furcsább sorminta követhető le a keresztnevek esetében. Alapvetően az elsőszülött fiúk édesapjuk keresztnevét kapják, így aztán Téreynél is ugyanazzal a névvel illetik ő előtte az apát, nagyapát is. Ahogy az érzékeny kisgyermek ezt megéli, az emberi identitás teljes kioltása ez, a felcserélhetősége számára fájó bizonyítéka. Legfeljebb egy-egy István, vagy Mihály bontja meg a sormintát.
” Akkoriban, ahogyan a későbbiekben is, minden ősünk a Mihály, az István vagy a János nevet viselte, esetleg Andrások voltak, vagy Gergelyek, ez az öt férfinév adta egymásnak a kilincset évtizedeken, sőt átláthatatlan századokon át, ”
Kiskorában szinte minden formája zavarja ennek a névnek, s végül, 19 évesen, hogy saját egyéniséget biztosítson magának, mégis “csak” a vezetékneve megváltoztatásáért folyamodik. De sokszorosan megtöri a hagyományt, mert gyermekeinek már nem adja tovább keresztnevét sem.
“Nem az őseim idegenek, akik viselték, hanem csak a nevük. Hogyan is volnának idegenek, hiszen évek óta őket nyomozom.”
De ennek a névadási szokásnak a legmeghökkentőbb megjelenése, amikor az évszázadokkal korábbi gyakori gyermekhalandóság miatt, sokszor az elhalt csecsemőt követő újszülöttre (ha az is meghalt volna, akár a harmadikra is) ugyanazt a keresztnevet adták, mintha csak egy reprodukcióról lenne szó. Itt az életben maradott aligha tudott az előtte világra jött testvéreiről. Ezzel a problémával Térey is küzd, mivel folyamatosan úgy érzi, hogy előtte, fél éves korában meghalt nővére, Anikó miatt kapta létét.
“Milyen lett volna, mondd csak, nővérkém karrierje?
Kit nem láttam soha. Helyette én vagyok.”
/Őszi hadjárat, A szanitéclány/
A Boldogh házhoz köthető gyermekkor igen szűk (mind földrajzi, mind anyagi) keretek között zajlott.
Mindössze 42 négyzetméteren éltek itt (hetedmagukkal egy házban). Anyja halála utáni utolsó havi fizetési utalásból csodálkozva látja a felserdült gyermek, hogy tulajdonképpen ebből az összegből jól is élhettek volna. Hisz még a főorvos édesanyja asszisztensének is szépen berendezett családi háza volt Debrecenben. Noha a szocialista gazdasági rendben alacsony árszinten tartottak az alapvető fogyasztási cikkek, a kisfiú úgy nő fel, hogy igen gyakran elhangzik a válasz, hogy erre nekünk nincs pénzünk. Igaz az is, hogy az író saját bevallása szerint a Kádár korban sok tekintetben átlagos életet éltek- ahol mondjuk még nem alakultak ki nagy különbségek az egyes osztályok életviteli körülményeiben.
Amire még visszatekint, az az apja örökös vasúti szabadjegye által lehetővé vált utazások- szigorúan 1 napon nem túlnyúlóan, s mint fékevesztett rohanások maradtak meg benne. Amíg az osztálytársak az Adriáról, vagy a bolgár tengerpartról fogalmazták nyári nyaralási élményüket, neki az egy napos balatonföldvári strandolás jutott, oda-vissza vonaton, leutazva aznap mintegy 600 km-t. A rokonságon belüli lehetőségek is, az apja kiállhatatlan viselkedése miatt zajló nyomasztó családi hidegháborúban, csak kétfelé nyitottak utat: 1-2 napra anyja nővéréhez, Marikához Pestre, illetve egyben egy hetet eltöltöttek nyaranként keresztanyjáék (anyja legjobb barátnője) jászberényi otthonában, vagy azok galyatetői faházában.
Kérésére, hogy apja vigye át a szomszédos román Nagyváradra, sosem kerül sor, külföldre – először Csehszlovákiába az úttörőszövetség meghívására, illetve nyugatra, Londonba majd saját jogon jut el.
Édesanyja sohasem látta a tengert, külföldön egyszer járt, repülőn sosem ültek, étteremben, szállodában az esküvőjüket kivéve nem voltak. Amire viszont -kérdezés nélkül- jutott, az idő előtt nyugdíjas apja “hobbijai”: bélyeggyűjtés, kertművelés -annak felszerelési és anyagigényével, műtrágyával, melegházzal, traktorral.
Az ősei korábbi kétlaki (nyáron a tanyán, télen a városban) életmódja nyomán édesapjában feltámadt nosztalgia hatására (testvérével) visszavásárolnak némi zártkerti földet a tanyaföldeken, ám az effajta gazdálkodás mérlege ennyi: a szőlőt művelők silány bora ihatatlan volt, évek múlva ki kellett önteni, a kerti palánták java része a homokos talajon kiszáradt, viszont seregestől, és mindig újra, jöttek a kolorádóbogarak, kártevők. Minden évben megsemmisült szinte minden, a fák a lisztharmattól, a kisdinnyék a nyulaktól, a zöldségek a határban kóborló cigányok lopása nyomán. A melegházat a tél tette tönkre.
Ez az alig 2 holdat (9043 négyzetméter) kitevő zártkertként művelt közös vagyon az egykori 85 – 140 holdas birtok összezsugorodott darabja, mely emberemlékezet óta földműveléssel foglalkozó Tóth családi ágban apáról fiúra szállt, míg a kollektívizálások és kisajátítások el nem vették tőlük. Őseiről valahol úgy nyilatkozott, hogy azok nem voltak sem urak, de proletárok sem. Tették a dolgukat. Egytől-egyig a földön és a földdel dolgoztak, s tartásukat a két kezük munkájának köszönhették.
S ahogy az élet és a múló idő működik, Térey is visszazarándokol 2018 karácsonyán, hogy gyermekkora színhelyét a vámospércsi dülőben levő zártkertet megtekintse, ahol apjával kényszeredetten annyi időt eltöltött, ám már behatárolni sem tudja, hisz a régi támpontok mind eltűntek. S akkor rádöbben, hogy ott volt számára az idill. ” Ez meg a mi Tusculanumunk, elveszített csehovi cseresznyéskertünk…amelytől előbb szabadulni akarunk, s amelybe azután mindörökre vissza fogunk vágyni.” Ugyanez az életérzés rohanja meg a gyermekkorból történő meghatározó átlépés színhelye, az otthonossá szelídült kiürített Csillebérce látványánál: “Ha csúfak a fiatalság keretei, hát csúfak.”
S a névcserét élete addigi legsúlyosabb traumáját követően lépi meg. Meghal rákban 55 évesen édesanyja, s apja elhatalmasodó skizofréniája miatt hatodszor is be kell vitessék a zártosztályra. A felnőtté válás hirtelen következett be.
Ez az az év, amikor elkezdik bontani a vasfüggönyt 1989. májusában, Nagy Imrét újratemetik, világok omlanak össze, eközben ő családját veszti el. Amikor a vértelen forradalom eufóriájában ég az ország, ő anyjáért aggódik, aki halálos betegen fekszik tőle messze, a debreceni kórházban. Mert ez az az év, amelynek őszén a gimnázium lezárása után, Budapestre jön tanulni. (Mint Nyilas Misi, többé ő sem akar debreceni diák lenni.) S október közepén beszél utoljára édesanyjával, egy hét múlva látására érkezve, már csak halála hírét közlik vele.
“Életet kaptam, használati utasítást hozzá nem… “
“A régi világom nem bomlik, hanem egyszeriben beomlott.”
“… a felelősség súlya mindenestül rám rogyott.”
S a kiürült családi házban szíven üti:
” Néha a betegszobák szagánál is borzasztóbb a tárgyaknak ez az elhagyatottsága.”
A könyv számomra nem egyenletes ritmusú, és tartalmában is néha sok, máskor erősen hiányos. Egy azonban bizonyos, Térey igen tisztességes munkát végzett, utána ment minden szálnak, amelyből nálam leginkább széteső (a könyv végében a családfát csak utólag vettem észre) az ősökről felbukkanó kis információk halmaza, bár kétségtelen egy-egy korra jellemző markáns példával is szolgálnak. Az egész szövegben viszont már-már meghökkentő az őszinteség, amellyel a könnyen dehonesztáló részleteket is elénk tárja.
” A mi családunk múltja egy centivel sem rövidebb, mint, mondjuk a Hohenzollern-házé. Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.”
És Térey lement abba a kútba.
S amit felhozott, sok-sok fájdalom, családon belüli elhallgatások miatti homály, néha a boldogulás örömteli képei. Ezek mellé háttérnek odateszi az adott korban otthont adó (Péterfia utca, Cserepes utca, Ajtó utca, Kétmalom utca) házat.
Mert volt ebben a családban középbirtokosi jólét és boldogulás, virilis polgárok, városi képviselők, intéző bizottsági felügyelők, háborúban kitüntetett, vitézzé avatott hős, aranykalászos gazda, egyetemi tanársegéd-állatorvos, malomtulajdonos.
De voltak inkább kendőzött, vagy nem emlegetett esetek is a családi krónikában: mint a 18. századi tiltott fa ügyletekbe (lopásba) keveredett András, az első feleség halála után az illendőséget sértően, 2 hónapon belül újra nősülő ükapa, és többszörös vérkeveredés is a rokoni házasságkötések révén, végrehajtáshoz vezető gyanús machinációk, csődeljárás miatti meghurcoltatás, vagy az édesanyát perben megtámadó gyermekek, kártyaszenvedély, a családon belül magából kivetkőző durva, a feleségét állandóan lezabigyerekező férj.
De amilyen az emberi természet, leginkább a rosszra, veszteségekre emlékszik vissza. A lecsúszások miatti kényszerű ingatlancserék, a sorozatosan, fiatalon betegségben vagy szülésben elszenvedett hirtelen halál. Más tragikus fordulatok is, háborús fogság, megfosztás a paraszti birtoktól és jószágtól, kilakoltatás… De még a tragédiák között is sok, amiről legfeljebb csak egymás között suttognak, így elhalkul a beszéd a családban előforduló sok öngyilkosság (ki fiatalon, a posztraumás világháborús lelki sérülése, ki az elviselhetetlen betegsége, ki a durva férji bánásmód következtében) miatt is.
De a leggyakoribb a tizenkilencedik századi tragédiák sorában a magas csecsemőhalandóság, amit a rossz higiéniai helyzet, az orvoslás képességének a (szérumok stb.) hiánya gyermekbetegségek, illetve járványok esetén. Nem ritka, hogy 6-10 gyermekből mindössze kettő maradt életben, s ennek feldolgozásához járták a mondások: Az Úr adta, az Úr elvette. Nagyon szépek Téreynek ezzel kapcsolatban kifejtett mélyen érző gondolatai, ahogy egy szülő, mindegy milyen a kor, nem tud egyszerűen túllépni ezen a traumán, a saját magzatunk halálának gondolatához nem lehet hozzászokni, csak azért, mert minduntalan előfordul.
Térey szülőházának történeténél ekként érzékelteti a végső lebontásig terjedő szakaszokat, az emelkedések és lecsúszások, zivataros időszakok emlékeit:
A ház építése nem sokkal a szabadságharc után történt, az alapjainál talált 1861-es rézkrajcár, s számos 1857-es téglája tanúsága szerint. Helyén valamikor középkori temető volt, amit a városrendezők kiköltöztettek az akkori város szélére.
(A bontásnál a pinceszinten így is számtalan emberi csontmaradvány került elő.)
A századfordulón lett a gazdálkodó Boldogh családé, s itt nőtt fel a Manyika (Tómama) nagymama testvéreivel, s innen ment még kislányként nyaralni Abbáziába..
.”Szórták sárga szirmuk gazdag áradatát a Kétmalom utca fiatal japánakácfái, hirdetve a minden évi megújulás örömét, hintették azokon a háborús nyarakon is, élő aranyuk beterítette az árnyékliliomos előkertet…”
De itt lett öngyilkos apjuk 1937-ben, s más szomorú emlékeket követte a végső csapás, a kollektivizálás, s a Boldoghok, így nagyapja kulákká nyilvánítása. Ez után, a képesítés nélküli nagyapa esztergályos munkát vállal, de hamar belehal a csapásokba. Ittmaradt özvegye, az egykori dóczysta lány 4 kiskorú gyermeke eltartásáról ötvenévesen, szűken fizetett mosogatásból gondoskodik. Ám később, már javában benne a korban, kitanulja a szakács mesterséget, valamennyivel könnyítve sorsukon.
“Hullatják sárga szirmukat a Kétmalom utcában a közömbös japánakácok.”
Végül ő lesz, aki eladja az akkor már teljesen lepusztult házat, s új tulajdonosa a pincéig visszabontja. Ekkor érti meg mit jelent valami teljes pusztulása, a térképről is eltüntetése, ami miatt sohasem sikerült lelkifurdalását leküzdenie. Mivel azonban a homlokzat városképileg védett, így másolatát visszaépítik, s a falakat néhány méterrel fölemelik az eredeti szinthez képest, amivel még a debreceni szárazkapu ősi ideálja is megvalósulhat. Rákerestem a címre, ma egy Fehér Tulipán Apartman működik benne.
S megtörtént a szétszóratás, egy régi család kötelékeinek felbomlása, elenyészése. Ennek a múltnak állított így részben emléket Térey János, s bizonyosan nem látva így előre, hogy egyben megörökítette számunkra saját történetét is, folyton attól űzetve gondolatban, hogy amit nem ír le, az elvész.
Értékes gondolataiból (vadászat, írótársak, korunk nagy történelmi megrázkódtatásai, vagy Budapest felfedezése) sok mindenre itt nem is tértem ki, de bizonyos, hogy írásával számos nem várt meglepetéssel szolgált nekem, a néma rajongónak.
” olyan családi hátterem volt, amely nem csak a pszichiáterek számára jelentene valóságos kincsesbányát.”
A könyvben azonban számtalanszor megakadtam, amikor egyes, számára fontos szereplő korai halálán fájdalommal búsul, s számtalanszor hoz olyan hasonlatot, hogy pár év választja már csak el attól a kortól, amikor ősei ezt vagy azt csinálták, vagy éppen nem értek már meg.
” Eladtuk. Ami engem illet, majdnem eladtam az utolsó debreceni, Debrecen környéki négyszögölemet is. Jövőre annyi idős leszek, mint nagyapám volt az államosítás idején. Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hová tovább.”
S mi már tudjuk, hogy mindahányukat ő meg is előzte, nem egészen 49 évesen, 2019. június 3-án bekövetkezett halálával.
S még ennek korai előképét is olvashatjuk a könyv lapjain. Sorozásra megy, s szorongva gondol arra, hogy nem fog megfelelni, ám a legjobb, A kategóriát ütik rá papírjára. S nem sokkal később egy apró rendellenességet találtak nála:
” ..szívritmuszavart, egy úgynevezett járulékos nyalábot. Extraszisztolét. Néha kimarad egy ütem, százezerből körülbelül harminc. Nem vészes, évtizedeket lehet vele élni, de fölmentéshez éppen elég.”
És valószínűleg ez vitte el, mert szívrohamot állapítottak meg nála.
Lábjegyzet:
A már itt közzétett Borbély Szilárd bejegyzésem okán tartom szükségesnek egy rövid utalást tenni, mivel Téreynek ezen emlékirata több szálon is adja a visszakapcsolás gondolatát. Mindketten debreceni kötődésűek és barátok voltak. Borbély Szilárd fájdalmas búcsúztatásánál a debreceni Nagyerdőn levő temetőben még ő is ott volt, s a könyv első pár lapján meg is említi itteni halottait számba véve. Sajnos öt év múlva ő is követi barátját.
Ez a könyv csakúgy, mint az említett bejegyzésben elemzett Borbély könyv az író komputeréből kiemelve, befejezetlenül került posztumusz kiadásra. Bizonyos részeket belőle időközben már átadott újságokban történő megjelenésre, s a komputerben tárolt mappán az utolsó frissítést halála előtt 4 nappal végezte. Itt is igen jelentős az apa jelenléte, sorsának, küzdelmeinek jelentős indikátora. Már-már mondhatni, hogy aparegényt olvasunk. Mások említik, hogy ha elkészül, párja lehetett volna Nádas Péter: Világító részletek, vagy Bereményi Géza: Magyar Copperfield könyveinek.
Magam, Térey János nevével először az Asztali zene Radnóti színház-beli előadásán találkoztam, s a hatása rám a villámcsapáshoz volt hasonlítható. Szokatlan volt már a cselekmény idejének megválasztása, amely nem valami ókori tragédiából, múltszázadi vagy a nemrég múlt eseményeiből épít színházi darabot, hanem közvetlen napjainkban játszódik, a főváros jellegzetes, ismerős karaktereivel, s friss, mai beszéd stílusban. S midőn már teljes élvezettel sodródunk a vibráló párbeszédekkel és humorral fűszerezett játékban, hirtelen új felütéssel megfogalmazódik a közelmúlt, 2006. augusztus 20.-áján kitört viharban tragédiává vált tűzijáték politikai és személyes hibáinak tisztázása, a felelősök elszámoltatása iránti igény. Azóta nem csak ezt a művét, de sorra vettem néhány verses kötetén kívül olyan főműveket, mint a Paulus (2001), A legkisebb Jégkorszak (2015), Káli holtak (2018).
A Paulus három Pál/ Paulus történetén keresztül bejárja az apostoli történetet és gondolatokat, a II. világháborúban a sztálingrádi csatavesztést elszenvedő német hadseregparancsnok, Paulus tragikumát és a háború borzalmait, illetve a mai ezredfordulós informatikus bolyongásait a fővárosi éjszakai élet helyszínein. Az egész tele intellektuális, elgondolkodtató kihívással. Kedvencem tőle A legkisebb Jégkorszak volt, amely hátborzongató módon modellezi egy karanténben működő város ezer problémáját, emberi szereplőit. Sokszor eszembe jutott a Covid kitörése idején, mennyire prófétai meglátásai voltak. A Káli holtak pedig egy új színre repít minket, a színház és film csinálók világába, itt is széles látókörét, a prózától a zenéig terjedő magasszintű műveltségét osztja meg az olvasóval, s avatja részévé ennek a világnak. S közben, mint Téreynél mindig, a könyv igen részletgazdag, számos, önmeghatározásunkat, illetve emberségünket érintő témát is feszeget, s kirajzolódnak benne – mint megjelenése idején bármely művében, a korban éppen aktuális áramlatok, társadalmi és politikai jelenségek, égetően fontos kérdések.
Önmeghatározásában sokáig költőnek vallotta magát, noha sikeresen hódította meg a próza olyan lapjait is, mint a regény- vagy drámaírás, vagy műfordítás. Közben szinte mindenben újat alkotott, kisérletező kedve új irodalmi formák, vagy régiek merész felújitására is elvítte. Korai verseiben rappel, és otthon van mindenféle szlengben és réteg (történelmi, idegennyelvi, cyber, stb.) zsargonban, verses regényt (és drámát) ír és megpróbálkozik a német Nibelung mitológia parafrázisával. A kritika által egyöntetűen csúcsműként besorolt Paulusnál egyenest dantei kompozíciót, puskini formát, wagneri látomást említenek. Nyelvteremtő erejével sajátos, összetéveszthetetlen “téreys” hangot alkot, tartalmilag törekszik a globális problémák, mély erkölcsi-filozófiai kérdések tárgyalására, kritikái tűélesek, s véleménye nagyon szuverén. Ahogy ebben a vallomásában maga fogalmaz:..nem akartam a nyájjal együtt bégetni. Példaképem, vagy mesterem nem volt, annál önfejűbb és nyakasabb hajdú voltam.
Versválogatását, az Őszi hadjáratot pedig biztos újra kézbe fogom venni ezután a könyv után, hiszen személyes életének megismert részletei után egész biztosan többlet értelmet nyernek egyes (főleg korai) versei is.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 