Naplójegyzet egy havas reggelen – Kosztolányi Dezső

Láttad, ki járkált itt az éjjel?
Mint egy átváltozó művész,
mint egy fehér festőművész,
mint orfeumi csepűrágó,
ki szappanhabbal fest tükörre,
úgy jött a hó, ez a kiváló,
öreg varázsló tündökölve.
Előtte minden út kinyílt,
festett mesét, havas idillt,
besurrant ide és oda,
akkor történt meg a csoda.
Elaggott a föld s perc alatt
megőszült százezer kalap,
úgy hogy a száraz és poros
elpetyhüdt város oroszos.

Amerre nézel, tiszta hó
nyugodt és fényes takaró.

Budapest vőlegénye – Podmaniczky Frigyes

A napokban szaporodnak a különféle események, ünnepi műsorok, kiállítások Budapest születésének 150. évfordulójára emlékezve, s a véletlen folytán az elmúlt hetekben, én épp Podmaniczky Frigyesnek a memoárjait forgatom a kezemben, akiről ténylegesen elmondható, hogy bábáskodott fővárosunk megszületésénél, s bizony ott lenne a helye a megemlékezések sorában. Ezen gondolatok mentén is többször éreztem késztetést a könyv egyes részleteinek megosztására ezen a felületen.

Ugyanakkor sokkal inkább azok a leírások ébresztették fel bennem ezt a vágyat, amik folyamatosan arra döbbentettek rá, hogy bár hősünk élettörténete “mindössze” 200 évvel ezelőtt indult (1824. június 20.-án született), mégis sokkal nagyobbnak érzem ezt a távolságot, az azóta gyökeresen megváltozott éltformánk, a társadalom működése szempontjából.
Ezért, bár még messze nem értem a könyv végére, éppen ezen előzményekről szeretnék átnyújtani egy csokorral, amelyből kitűnik az a mérhetetlen változás, amin egyetlen ember élete átívelt a 19. század folyamán, miközben megszületik fővárosunk, melynek flaszterén nap, mint nap rohanunk ügyeinket intézve, kikapcsolódásunk keresve, egy digitális korszak dübörgése, folytonos újdonságai közepette.
A szemlézendő, eddig elolvasott fejezetekben a születése és származása, s gyermekkora körüli ismereteket oszt meg velem, a késői olvasóval, s még épp csak az 1847. évi emlékezetes pozsonyi országgyűlés terepén járunk, s még a század minden nagy politikai eseménye, a reformkor mozgalmai csak felsejlenek, de amit itt látunk, erről az időszakról jószerével semmit nem tudunk. Pontosabban nem az átélő hiteles tudósítása révén, autentikus tolmácsolásában.

Hiszen végülis alakja Budapest történetében valamelyest is jártas olvasó előtt ismert, különösen Krúdy szeretetteljes ábrázolása hagy nyomot a már inkább idősödő, Podmaniczky báróról:

” Ahogyan kockás mintázatos, rajta kívül senki által nem viselt tarka ruháiban, szürke keménykalapjában, tipegő , kamáslis lábaival és gomblyukában levő szegfűjével átkelt a Rákóczi út egyik oldaláról a másikra. … s ilyenkor déltájban a lóvasút kocsisai már figyeltek, s megálltak, hogy a császárszakállas galambősz ember útját ne keresztezzék.”

A Rákóczi út/ Károly körút (akkori megnevezéssel: Kerepesi út, Hatvani utca találkozása és Károly körút, vagy Országút kereszteződése) sarkán levő legénylakásáról ment át a szemben fekvő, az akkori Nemzeti színház (melynek intendánsa is volt 10 éven át) melletti Pannónia szállóba, Glück Frigyes úr által vezetett étterembe ebédelni.

Ekkor már Pesten mindenki ismerte, és tisztelte – s nem is volt vele összetéveszthető jelenség a városban. Az újságok karikatúráiban is gyakran szereplő “kockás” báró, feltűnő mintázatú tarka ruháit állítólag azután nem változtatta, hogy egyszer inasa megfosztotta ruhatárától, s az egykor igencsak piperkőc “gavallérnak” már nem tellett új, teljesen divathű ruházat készíttetésére. Stílusa, jelleme azonban furcsán megragadt egy előző kor, lovagi erényeket viselő társasági úriember, akkori szóval gavallér eszményénél. Mindig választékos, udvarias beszédmódja, hölgyekkel szembeni tiszteletteli bánásmódja nem engedte soha, hogy azokról egy rossz szót ejtsen, pletyka tőle ki nem került – pedig igencsak ismert mindenkit az arisztokrácia köreitől a színházi és varieté színésznők világáig. Nagyvilági életet élt, ám élete végéig agglegény maradt.

” Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Dunaparti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lotz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal huzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtattam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsáthatják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani.”

Egészen fiatalon belekerült a politikába, először Ráday Gedeon jegyzőjeként, majd Kossuth mellett korteskedett, s 23 évesen kivételes királyi regáléval, a pozsonyi országgyűlés küldöttei közé. Részt vesz a szabadságharcban, 1861-től pedig 45 éven át országgyűlési képviselő. Ő az, akit Arthur Ferraris szintén megörökített a híres történelmi tarokkpartin kibicelők között, Tisza Kálmán Lloyd klubban, a szabadelvű párt köreiben rendszeresített kártyacsatájánál.

1850 -től az irodalom felé fordul, ekkori ambicíói szerint írónak tekinti magát, utazásai leírása mellett meg is születik néhány (ábrándos, romantikus, – az utókor megítélése szerint csekély értékű) regénye, amit rövid ideig még bizonyos női körökben forgatnak, de már a századfordulóra az is feledésbe merül. Mégis ezen munkássága alapján, 1859-ben az MTA levelező tagjává választják. Innentől lapszerkesztőként is működik, több közhivatalt vállal, alapítványokat létesít, adományoz.

De az igazi, testreszabott megkeresést 1873-ban kapja, amikor felkérik a Fővárosi Közmunkatanács élére, melynek feladata a sürgető városrendezés megvalósítása, a fővárosi arculat kialakítása volt, éppen a város egyesítésének évében.
S ő korrekten, lelkiismeretesen, a város érdekeit szem előtt tartva, agitál, kijár, szervez, lelkesít, de még fizikai munkát is bevállal, ha kell, személyesen felügyeli pl. az Operaház építését. Mondhatni legnagyobb szenvedélye Budapest, nem véletlen kapta Krúdytól a címben idézett Budapest vőlegénye megnevezést.

1873-1905 között állt a Közmunkatanács élén, s csak nagyvonalakban, működéséhez köthető a mai Andrássy út – akkori nevén Sugárút – kialakítása, a Dunapart rendezése, három Duna-híd (Margit-, Szabadság-, Erzsébet híd), és a Várkert Bazár, a nagykörút és a kontinens első földalatti vasútjának megvalósítása.

Hosszú, mozgalmas életet élt, s 83 évesen, 1907. októberben szenderedett el. Testét az aszódi evangélikus templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Hát bevezetőül ennyit tartottam szükségesnek elmondani, s mostantól szeretnék belemerülni azon történetek szemezgetésébe, ami báró Podmaniczky Frigyes emlékirataiban ránkmaradt. Azokból az emlékiratokból, amelyet gyönyörűséges kézírásával (s saját regényeiről készített szintén kéziratos másolattal) rendezetten, vörös vászonba kötött, szalagokkal felszerelt 12 kötetben, lepecsételt csomagban a Nemzeti Múzeumnak azzal a meghagyással adott át, hogy csak születését követő 100 év múlva bonthatóak ki – hiszen ekkor már senkit nem érinthet, bánthat meg.

Talán még az írásmódról: én a Helikon 1984. évi kiadású könyvét olvasom, ahol úgy tűnik, nem módosítottak (vagy csak visszafogottan) a régies nyelvezeten, leírás módon, bizonyos kifejezéseken. Emiatt kicsit nehézkes az olvasás, de nem megy az érthetőség kárára, inkább egy kis patinát kap maga a szöveg is.

Gyermekéveim címen, 1824-1834 évekről ad benyomásokat az első nagy egység.

Édesapja báró Podmaniczky Károly egy 12 gyermekes családba született utolsó, legkisebb gyermekként, művelt és különc, szabadelvű emberként kerül bemutatásra. A kor divatja szerint öltözött, borotvált arcú ember, aki kínosan ügyelt a tisztaságra. Még a fémpénzeket is azonnal ecetes vízben tisztíttatta komornyikjával. Barátjai között tudhatta Karl Maria Webert, a zeneszerzőt is.

Igen érdekes betekintést nyerünk az egyszerűségen belüli fényűzés módjaira a férfi ruházat kapcsán. Merthogy eleve, a sok pénzbe kerülő tárgyak mind, férfi ágra szereztettek be. Maguk a ruhák anyaga olyan tartósak kellett legyenek, hogy szinte kiszolgáltak egy emberöltőt. Egy – egy finom posztóból készült ruhadarab eltartott 15-20 évig anélkül, hogy a kopottság jeleit mutatta volna. Persze külön pompa emelés volt a zsinórral, hímzéssel, csipkefodorral “kihányt” ing, mellény stb. Ezen öltözékek igen drága kiegészítő kellékei az ismétlő óra, – amelyek óraláncain kis díszek, későbbi elnevezésükkel joujouk csüngtek, – a pecsétgyűrű és díszes végű sétapálcák. A csizmák milyensége is sok mindent elmondott viselőjéről, s amelyért akár Drezdáig is elmentek egy-egy jónevű csizmadiához. Megvoltak a legelegánsabb belvárosi üzletek, mesteremberek – akiknél a beszerzés megadta a “férfit.” A témában mélyreható részletekig elmerülni képes Podmaniczky Frigyesen látjuk, mennyire zsigerig ható jelentősége volt ezeknek a dolgoknak.

Apja részt vett a Martinovits-féle összeesküvésben, majd kegyelmet kapván, Chemnitzben és Selmecbányán bányászati tanulmányokat végzett, s a bányatanácsosi hivatalig vitte. De ennél följebb, az akkori törvények értelmében, felekezeti alapon, evangélikus vallása miatt nem léphetett.

Aszódi kastélyukban, és Pesten éltek váltakozva.
Mai fogalmaink szerint azonban a pesti élet nem jelentett feltétlenül városi létformát. Ahogy Podmaniczky összegzi, falusi életet megközelítő állapotok voltak ekkoriban a városban. Saját házában, udvarában mindenki azt csinált, úgy élt, ahogy akart, tekintet nélkül pl. a közegészségre, vagy a szomszédok érdekeire.
Lovat mindenki tartott, gyalog senki nem járt, a hölgyek többlovas hintón látogatták rokonaikat, barátnőiket, vagy éppen a Budán rendezett udvari bált. Erős jégzajlás esetén több órás küzdelemmel küzdötték át magukat a hintókat szállító kompok, melyek ülésein bundákba burkolt úrinők dideregtek. Az angol lovak majd csak Széchenyi Istvánnal kerülnek hazánkba, addig az úri osztály saját nevelésű, hazai fajú lovakat használt, vagy a nagyobb díszhintókhoz az erősebb, mecklenburgi fajta volt befogva. Tehenet, aki csak tehette tartott, de a sertéshízlalás sem volt ritkaság a főváros leglakottabb részeiben sem.

Apja különös nézetet vallott a nősülésről: “úgy tartotta, a magyar nő arra való, hogy az ember szerelmeteskedjék vele, hanem feleségnek nem való, mert arra sem elég kedélyességgel, sem elég műveltséggel nem bír.” Ennek szellemében 1812-ben a szász királyi miniszter lányát Nostitz-Jänkendorf Elizát vette el, kitől 8 gyermeke született. Az életben maradottak között 2 fiú: Frigyes és öccse Ármin. Frigyes elmondja, hogy Pesten, egy Károlyi utca sarki házban, a Reáltanoda szomszédságában született, mely a gróf Károlyi kertre nézett.

A mama miközben ügyelt rá, hogy gyermekei megtanuljanak magyarul is, maga soha, egyetlen szót sem sajátított el, s teljes háztartása, cselédjei stb. ugyancsak németek voltak. Ezekben az időkben, a magasabb körökben senki nem beszélt magyarul, s az általánosnak mondható németen túl, még gyakori volt a francia nyelv ismerete, amely elsajátításához francia nevelőnőket alkalmaztak a gyermekek mellé.

Egyébként a házasság is, mint olyan, alig köttetett érzelmi alapon, sokkal inkább családi egyeztetések és érdekek mentén. Így számtalan esetben egymást gyűlölő feleket kényszerítettek egybe. Erre egy családi anekdota, hogy
“egy nagynéném, midőn férje az esküvő estéjén késett a nászágyban jelentkezni, megijedt, s férje szobájának ajtaján kopogtatván ezeket mondá: Lieber Gatte, Sie scheinen vergessen zu haben, dass wir heute unsere Brautnacht celebriren sollten!” ( Kedves férjem, úgy látszik elfelejtette, hogy ma kellene megtartanunk a nászéjszakánkat!)

Ekkor még érvényesültek az ősiség szabályai, miszerint a legifjabb fiú kapta a családi házat, kastélyt vagy várat (így lett édesapjáé az aszódi kastély), a férfiágat illető birtokból viszont minden testvérnek részesülnie kellett. Ennek kapcsán azonban írónknak bántja az igazságérzetét, hogy míg ők, fiúk mintegy 4500 hold birtokrészre tarthattak számot fejenként, addig nővérei ( 4-en maradtak) jussa alig 300-400 holdat tett ki. Egyedüli előnye a lányoknak az volt, hogy kiházasításukat a közös vagyon kellett fedezze, míg fiúgyermekre nézve ez irányban semmi gondoskodás nem történt. Az egyedüli, amiről egy ifjú ember házasodásakor “roppant érdeklődéssel gondoskodtak, az volt: legyen jó négy lova, egy pár libériába bújtatott cselédje s nehány, lehetőleg gyakorlatlan szerkezetű hintaja. Pedig ..(ezek nem) képezik véleményem szerint valamely kellemes otthonnak első s fő feltételeit.”

Gyermekkora éveire esett, hogy az 1830. évi rendkívül hideg télen József nádor kivágatta Pest fáit, hogy azt fűtési célra a szegényeknek adhassa. 1831. évben látogatta meg Pestet az első kolerajárvány, melyet még 1874-ig öt hasonló magas halálozási számmal járó követett, midőn a halottakat félig nyitott szekereken vitték ki mindenki szeme láttára a temetőbe. Már az elsőnél ismerősnek hat a nép reakciója, mellyel a rendszabályok és annak megalkotója, Stáhly Ignác, az akkori tisztiorvos ellen fellépett, akit a járvány megfékezésére életbe léptetett elszigetelések miatt felakasztással fenyegettek. Következő, ilyen nagyszabású, a várost érintő katasztrófa az 1838. évi árvíz volt, amiről majd a Tanulókorom 1834-1844 fejezetben tudósít.

De előtte még beavat a város színházi életébe, mely 1837-ig csak egyetlen állandó intézménnyel, a Gizella téri (ma Vörösmarty tér) Német Színházzal rendelkezett, melyben mind drámai, mind zeneművek, köztük operák is előadásra kerültek, nagyszámú közönség látogatása mellett. A copf stílusú épület homlokzatát Thorvalsen műhelyéből származó szobrok díszítették, méretre, tágasságra a milánói Scalara emlékeztetett a 4 emeletes épület. Világítása fogyatékos, olaj használatra épült, fűtése nem volt.

” Télen át iszonyú hideg volt e színház,…bundában, lábzsákkal s az öregebb urak kucsmákkal ellátva hallgatták, s nézték végig az előadásokat, de dacára e készülékeknek gyakran mégiscsak inkább dideregték végig az előadásokat. Egy másik igen kellemetlen körülmény tette gyakran majdnem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást s ez azon iszonyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, mellyel a minden emeleten feles számmal elhelyezett, de mondhatatlanul elhanyagolt állapotban sínlődő s rondán tartott árnyékszékek az egész épületet elárasztották.”

Volna-e ma az az előadás, amelyért akármelyikét ezen körülményeknek felvállalnánk?

A gyermekkornál felbukkanó emlék még a karácsonyok képe, s mindjárt 2 dologgal is meglep. Az elterjedt hagyomány szerint nálunk először Brunszvik Teréz állított karácsonyfát a kisdedóvója gyermekei számára, amelynek ellentmond Podmaniczky írása, s a másik meglepő, hogy kezdetben a család minden gyermekének külön karácsonyfát állítottak az asztalra. Illusztrációként egy, a bécsi Hofburgban készült egykori rajzot találtam:

” Elmondom röviden, hogy minő lefolyású volt családunkban az én gyermekéveim karácsonya. Német divat szerint ünnepeltük meg azokat… A gyermekeknek, …már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. ( A szokás igen erősen meggyökerezett, hiszen emlékszem, hogy gyermekeim németországi tartózkodásunkkor igen hamar átvették a Wunschliste – Kívánságlista összeállításának szokását- a mi kezdeti nagy meglepetésünkre.)

Elérkezvén a karácsony napja…pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő…mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot….
Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme s mi gyermekek – öten voltunk – egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat…..A karácsonynak a mai formák szerint való megün­neplését vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban, s ezt joggal mondha­tom. Midőn szüleim Pestre jöttek első ízben telelni, még sehol karácsonyfát (fenyőgallyakat) nem árultak, maguk szüleim is az első években papirosból készítették azt. Az első karácsony, mely­nek megünneplésére visszaemlékezem, az 1828-i volt. Híven emlékezem arra is, hogy az első években, rokonságunk tagjai, de sőt idegenek közül is számo­san jöttek megtekinteni, mi módon ünnepeljük mi azt meg.”

De talán még a karácsonyok mindenkori lázas izgalmát is meghaladta az az élmény, amidőn édesapja 1833. évi halálát követően Pozsonyba utaztak apja egyetlen, még élő nővére meglátogatására.

” Ezen Pozsonyba tett kirándulásunk örökké emlékezetes marad reám nézve… mert utunkat gőzhajón tettük meg… mely akkoron reánk, gyermekekre nézve valami egészen új látvány- és meseszerű alakot öltött. Az indulás előtti nap alkonyán lett a különféle ágynemű (5 gyermek és 1 felnőtt részére!) a hajóra szállítva, ( s ott is aludtak már a hajnali 5 órai indulás miatt) …ily különleges, az újdonság varázsa által ingerlő utazás mi rendkívüli esemény szerepét vette fel eddigelé egyhangú gyermekélményeink folyamában.”

A gőzhajózás ugyanis 1830. szeptemberében indult csak meg a Dunán, s kezdetben mindössze 5 hajóval. Az út Pozsonyig 2 napig tartott.. “Utóbb a gőzhajóval való utazás természetesen nagyon divatba jött, mert hasonlítva az utazás e nemét a nehéz bárkáinkban, többnyire döcögős rossz utakon tett s fölötte költséges utazásainkkal, valódi gyönyörnek volt mondható…”

Engem lenyűgözött ez az elemi öröm, a “modern csodák”, a gyalogos (na jó, max. lovas) ember első, közlekedési eszközre szállásának ujjongása, s az az ártatlanság, ahogy megéli ezt a hatalmas változást, miközben nem is sejti még, hogy ez csupán a kezdet volt.

Apja halálával aztán saját bevallása szerint véget is ért gondtalan gyermekkora. A család, s a vagyon irányítása édesanyjára szakadt, aki a “magyar özvegy” különleges státuszába került. A döntő feladatokat ezentúl egy (bizalmasaiból álló) családi tanács határozta meg, s ennek első határozataként leköltöztek a család ősi fészkébe, Aszódra. Végigkísérhetjük itt aztán az önállósódás útjait a különböző városokban (Miskolc, Késmárk) végzett iskolái során, ahonnan végül jogi végzettséggel került ki. Számos betekintést kaphatunk a korabeli ifjak szórakozási szokásairól, életviteléről. Ennek irányelvei azok voltak, hogy utazások (mind külföldön, mind belföldön) révén tág látókörre, s ismeretségekre tegyenek szert, s az itthoni mindennapokban a társasági életben történő megfelelés (bálok, vadászat, agárversenyek, tivornyák) voltak a legfőbb célok. Itt bizony inkább egy léha, számomra megkérdőjelezhető életvitel rajzolódik ki, mint norma.

Ugyanakkor bontakoznak a jelei a nemzeti szellem erősödésének, a magyar nyelv általános használata igényével, Széchenyi kezdeményezésére az addig dívó német, s francia társastáncok közé bevezetik a csárdást – s általánosságban fokozódnak a reform törekvések. Ennek mintegy nyitányaként látunk bele az 1847. évi pozsonyi országgyűlés eseményeibe, ahol hősünk is új horizontot talál, s kapcsolódik bele a politikába, mely innentől meghatározza életét.

De erről már többet meséltek a történelem könyveink is, illetve nyilván színesen ír báró Podmaniczky Frigyes is emlékiratai folytatásában – aminek olvasása még előttem van. Minden esetre első döbbeneteimként, az eddig talán nem is olyan távolinak tűnő múltról fellebbentett fátyol alatt látottakról, ezeket szerettem volna továbbadni.

Szükséges fölösleg – beszélgetések Térey Jánossal

Fenti című könyv Térey Jánossal készített interjúk kronologikus gyűjteménye, mintegy 800 oldalon.

A kiadvány vastagsága elsőre ijesztő, azonban olyan élményt ad olvasása, amit magam el sem tudtam volna képzelni folyamatos interjú olvasás kapcsán. Mintegy másfél éve írtam az író posztumusz, Boldogh-ház, Kétmalom utca című önéletrajzi jellegű befejezetlen memoárjáról, amely mellé helyezve jelen kötetet meglehetősen kerek képet kaphatunk a túl korán, 49 éves korában közölünk távozott alkotóról.

Ez a könyv gyakorlatilag szakmai pályájáról ad teljes ívet, miközben a személyes beszélgetések megmutatják azt a karaktert, szellemi, intellektuális tartalmat, személyes tartást és látásmódot, amely a művei aranyfedezetét adják.
Ám mindez nem úgy hat, mintha egy kidolgozott iskolai tételt tartanánk kezünkben, ahogy az az előző mondataimból kihallatszódhat. Igazából teljesen az az illúzió ébredt bennem, mintha itt ülne Térey János a nappalimban, és én csak jólesőn hallgatom.
S magamban állandóan felcsendülnek József Attila sorai, amit Thomas Mann üdvözlésére írt, mert szinte minden sora passzol rá is, a korán elmentre, akihez mérhetőt nem találunk a mai kortársi körben, s az egyre durvábbá váló hazai közéletben hiányzik bátor kiállása, civil példamutatása.

Annyira élők ezek a beszélgetések, s nyilván az író stílusa is teszi, hogy jelen-idejüként éltem át ezeket az interjúkat. S az olvasás ugyanazt az élményt szerezte, amit egy jó könyv tud adni. A megszakítás igénye nélküli belemerülést.

1993. július 14.-én kelt az első riport, s 2019. május 24. az utolsó dátuma.
(Meghalt 2019. június 3.-án.)
Igaz, vannak benne néha ismétlődések, átfedések, mivel adott időben a különböző riporterek, főleg az új megjelenések kapcsán, elkerülhetetlenül feltettek azonos kérdéseket. De ez semmiben nem von le a könyv értékéből, csak az idézett dokumentum eredetiségét bizonyítja.

Így kézbe kapva a könyvet, egészen plasztikusan kirajzolódik az a pálya, amely folyamatos változásban, egyre – másra hozta a meglepetéseket formában, stílusban, műfajban. Szívesen kísérletezik, alkot magának új- meg új kihívásokat, “csak a minőség a mérték” , (felkérésre sosem írt), s az olvasó nem ér rá belefásulni műveibe. Egyedül ami azonos volt: az egyedi, retorikus, erős nyomatékokkal dolgozó téreys hang, költői világ.

*Térey János költészete kétségkívül a kilencvenes évek magyar költészetének legérdekesebb fejleményei közé tartozik. Nyelvteremtő ereje, versformáló tehetsége meggyőző, versvilága zárt, belülről fejlődő, öntörvényű rendszer, amelyen belül az egyes művek úgy kapcsolódnak rendszerekké (tematikai, intonációs, motivikai ciklusokká, illetve kötetművekké), hogy ugyanekkor megőrzik műegész voltukat… (Bodor Béla, Holmi 1995. december)

3 verses kötettel indult- ebből az egyik egy Verlaine műfordítás – ifjonci lendületű, természetes arroganciájú, kicsit agresszív stílusával hamar felhívja magára a figyelmet, s szabályosan berobban az irodalmi köztudatba. Az előtte Kemény István körül felsorakozó fiatal nemzedék új igazodási pontja Térey lesz.
1989. őszén, érettségi után jön fel Debrecenből Budapestre, s abban az évben veszíti el édesanyját, apja betegségével terápiás otthonba kerül. Testvére nincs, így önálló életét, távol szülővárosától, teljesen magára hagyatva kezdi el.
21 éves, amikor első könyvét kiadják. Önmeghatározásában nagyon hosszan költőnek mondja magát, miután saját bevallása szerint belőle versben jönnek ki a gondolatok. A versírást sohasem hagyja abba, legfeljebb egyéb munkák csúcsosodása esetén kevesebb költeménye születik. De még epikai műveinél is sokáig megtartja a verses formát, s mondja: “Író vagyok, aki versben ír.“

A kötet címadója is egy tőle származó meghatározásból került a borítóra:

“Azt szoktam mondani, hogy a költészet a szükséges fölösleg: az a bizonyos kulturális kincs, ami nélkül boldogan él az emberek milliárdjainak zöme. Viszont azok a kevesek, akik szemük előtt tartják a verset, ugyanúgy boldogok vele, mint más a kártya- vagy a futballszenvedélyével, mind a mai napig. A regény erős állítás a világról, mondja Spiró. A vers pedig elsősorban erős érzelmi-érzéki benyomást ad. Közlés, ami – paradox módon – van, hogy a zenéjével hat leginkább.” (Debreceni Főnix, 2014.nov-dec. (4.szám))

Kötött versformában ír, ám nyelvezete friss, mai – az utca nyelve. Egyszerre hétköznapi és költői magasságokban szárnyaló. Később a kötött versről áttér a szabad vers formára, de megpróbálja még az éppen divatos rappet is, amikor két költőtársával Poós Zoltánnal és Peer Krisztiánnal Nyelvterület néven 1998 elején zenekart alakít- s mely 1999-ben már fel is oszlik.
Aztán kicsit kiruccan a prózába is a Termann hagyományai (1997) kötettel, melyben (s az ezután következő Tulajdonosi szemlélet verseiben) az alanyi költő jelenik meg. Ezzel azonban hamarosan szakít is, s a későbbiekben mindig vigyáz arra, hogy írásai mögött semmiképpen ne látszódjék személye, még ha nyilvánvalóan (magán)élete sokszoros forrása is lehetett műveinek. Később kezdeti zsengéit (gyűjteményes kötetében, az Őszi hadjárat-ban) erősen kiritkítja, s át is dolgozza, – lenyeseget kinövéseket, csökkenti a dagályt, ahogy mondja – de meg nem tagadja azokat. A Termann hagyományaiból pl. így lesz Termann hagyatéka. Ahogy mondja: a gondolatot, versbeli magatartást nem változtatta meg, csak a hangzást. Minden érvényes, önazonos a tartalom ma is, s nem utolsó sorban lenyomata az akkori kornak.

Az interjúk az aktuálisan kiadott könyv mellett fel-felvillantják a költő helyzetét, életét – induláskor még bölcsész hallgató (előtte 2 év abbahagyott Tanítóképzővel), s a nagy elődök nyomán ő is kávéházakban alkot, s nem saját nemzedékére, hanem a régi mesterekre figyel. Belső iránytűje Baudelaire, Ady és Kosztolányi, s a magyar irodalom akkori doyenjét Vas Istvánt keresi fel friss verseivel. Kukorelly Endre pedig beviszi a Örley körbe, mely akkor fontos irodalmi bázisként működött. Közben sűrűn megéli korosztálya mozgalmas, bulizós, rock-koncertekkel telített, hosszú éjszakákba nyúló életét, illetve, ahogy mondja, kalandvágyból vagy unaloműzésből is elindul “gyűjtőutakra”. De egyébként ezek az évek – rendszerváltás eufóriája, általános pezsgés, pozitív jövőkép, éppen egyik legszebb korszaka a közéletnek is.

“Boldog városba érkeztem. Bizakodó, rosszul öltözött emberek lakták. Minden elképzelhető volt, egészen egy évig, a taxisblokád őszéig 1990-ben.” (vs.hu, 2014. augusztus 10.)

Aztán az évek múltával maga is szelidül, a talponállókat, kocsmákat felváltja nála a vendéglők, kerthelyiségek világa. Első (1997-1998), s egyetlen civil állásában, a Cosmopolitan olvasószerkesztőjeként, munkavacsorákon először nyer rálátást a “fancy” éttermekre, s közönségére – s már itt elkezdi figyelmét a felső középosztály, az elit életére irányítani.
Munkájában nagyon alapos, körültekintő. Egy-egy (különösen későbbi) alkotást hosszú nyomozó, feltáró munka előzi meg, legyen az a tőzsdék és bankok világa, a diplomáciai protokoll, az informatika- és szlengje, a konkrét történelmi események, meteorológia vagy Drezda helyrajza, egykori térképe. Aztán az idő múltával, és pályája előrehaladtával nála is tolódnak el a hangsúlyok, önmeghatározásában. 2008: Nem határoznám meg magam drámaíróként, korai drámáimat is hosszabb versekként fogom fel. 2010: Én írónak tartom magam, aki gyakran verses formában közli gondolatait. 2017: Rájöttem, hogy ameddig verses regényeket fogok írni, addig a közönség főleg a formával fog foglalkozni.
Ez utóbbit akkor nyilatkozza, amikor 3 monumentális verses regényt megírva úgy érzi a műfajt “kimaxolta”, s ezután faltól-falig prózában kíván megszólalni.

” Minden, amit magyarul kezdhettem a verses regénnyel, rímekkel, Anyegin-strófában, drámai jambusban, szabadversben , az megtörtént.” (Helikon, 2017.júl.10.)

Végül egy összegzés 2018.-ból: Írónak tartom magam. Nincs prioritás. Jól esik írnom bármit.

Válasza egy újságírói kérdésre, hogy rendszerető-e? :

” Nagyon, pontosabban küzd bennem a porosz katonatiszt a szentimentális szláv lírikussal.” (Könyves Magazin, 2012. ápr.)

Az interjúk érzékletesen láttatják nevelődési, érési folyamatát. Eleinte még nemzedéke szóvivője szeretne lenni, azonban ettől is hamar eltávolodik, s egyre inkább megtestesül az a szuverén, független egyéniség, aki nem igazodik semmilyen kórushoz, kivülálló marad a mérgezetté váló légkörű szakmai csoportosulásokban, s a közbeszédben szokatlan, természetes nyíltsággal vesz részt.

” Senki szájíze szerint nem tudok dolgozni, a saját ízlésem vezet. Huszonöt éves pályám során a nácizástól a komcsizásig változatos fogadtatásban volt részem. Szóvá teszem, ami foglalkoztat; és dicséretem vagy bírálatom nyomán előszeretettel sorolnak be valamelyik táborba. Hibát és vétket bőven látok, például a kirekesztést mindkét oldalon. A gyanúsítgatás, a féltékenység és a gyűlölet légkörében él az ország, így művésztársadalmunk is. (Heti Válasz, 2015. nov.11.)

Ez a magatartása nem csak az irodalmi közéletre, de alkotói munkásságára is jellemző: nem követ divatos irányzatokat,
– Sohasem akartam sci-fit vagy fantasyt írni, mert semmi közöm hozzá: számomra kamu, nem átélhető – s még a legnagyobb “munkaadójának” , közönségének sem tesz engedményeket.

” Nálam a “keménység” azt jelenti, hogy nem fekszem le az olvasónak. Nem szoktam puhábbat írni a saját ízlésemnél, miközben pontosan tudom, hogy milyen jól jönne az olvasónak egy kis cirógatás, ezekben a nehéz időkben….Az ébren tartás és a kijózanítás is fontos cselekedetek.” (hvg.hu, 2014.jún.27.)

“Kell, hogy valamelyest az alkotója arcát viselje az a mű…
– Csak olyan témákat írsz, amelyek valamilyen módon meghatároznak téged? – Igen, ami véresen komoly számomra, ami fölkavar, ami zsigerig ér, csak ilyen témával érdemes foglalkozni…Gyakran gondolkozom öt-hat évet egy-egy könyvemen. ” (kortarsonline.hu, 2012.dec.)

Több helyen mond véleményt az egyes divatos irodalmi áramlatokról, s van ahol megengedő a hangneme, bár leszögezi őt nem vonzza, de kifejezetten ellenszenvez az önsajnáltató diktatúraprózával, vagy

“…ott a másik sláger, a mélyszegénységpróza, Dunajcsik Mátyás szép szavával: nyomorpornó. Én a hatásvadászatot humanista felhangokkal sem kedvelem..” (litera.hu, 2018. jún. 10.)
“….A jelen idejű magyar irodalom a nyomorral provokál. ..A kortárs darabok körülbelül háromnegyede kőfejtőben, kocsmában, lepusztult otthonokban játszódik.” (Kortárs, 2011/4)
“A mai magyar irodalom visszarévedő: zsúfolva van közepes történelmi regényekkel, egyáltalán nincs párbeszédben a mával.” (szinhaz.hu 2012. jan. 17.)
“… antológiát hizlal a bágyasztó középszer, vajmi kevés remekmű társaságában.” (kortarsonline.hu, 2012.dec.)
“Korunk regénye a lektűr… én is fájdalmas változásnak tartom, és időnként kétségbe ejt, milyen csacsiságokat vásárolnak tízezerszám Magyarországon vagy bárhol.” (Alföld, 2016/12)

Példaképe, vagy tanítója saját bevallása szerint nincs, utánozni senkit nem akart.

Eleinte még hisz egy hídember szerepben, azonban az évek múlásával ennek a lehetőségét is elveti, a magyar közélet szekértáborokra szakadásával, a kormányzat által létrehozott – és aránytalanul finanszírozott- kulturális monopoliumok (Aczél elvtárs világa utáni) kialakítása , az “eleven magyar kultúra B listázása” mellett.

” Jelenleg inkább kultúrális monopóliumok építése folyik, s ezekbe nagyon tudatosan hív meg, vagy ezekből nagyon tudatosan rekeszt ki alkotókat a hatalom.” (Heti Válasz, 2015. nov. 11.)

Másutt: Nem hiszek a magyar kultúra fanatikus kettédarabolásában, viszont….közös értékeket is magáénak tudó kultúrában igen.…Manapság megint van hivatalos kultúra, amiről a nyolcvanas évek végén azt hittem, soha többé nem térhet vissza.. Látni ezt a bődületesen aránytalan finanszírozási rendszert – az egyik összeg a másiknak több mint ezerszerese – fölháborító… (Off: lásd ma is ugyanerre a kultúrharcra példa a kirobbant vita Nagy Ervin és az Aranybulla film producere, a NER-es Rákay Philip között)

” Abszurd, hogy azonos hivatást űző emberek ennyire különböző esélyekkel indulhassanak ugyanazon a pályán, s hogy érvényesülésüknek ne a tehetségük legyen a záloga, hanem a kapcsolati háló. Azt gondolom, hogy ez a modell hosszú távon nem fönntartható, mivel mindennek a szakmai presztizse nulla. A protekcionizmus és az urambátyámság légkörét nem kedvelem.” (litera.hu, 2018. jún.10.)

Politizálni sosem akart, – politikai elkötelezettségre képtelennek tartja magát – noha műveiben a mindenkori korszellem testet ölt, megtalálható bennük a mai Magyarország, azonban hangsúlyozottan kerüli a pártpolitikát. Ahogy ő értékeli – a számos ismert példán tanúsítva: pl. Csurka ,- aki beáll a politikába, kiiratkozik az irodalomból.

” A regény pedig olyan, amilyen a világ körülöttem. Nem akartam szebbre festeni. Magyarország közérzete rettenetes állapotban van, … A mai magyar közérzet, a mai magyar társadalom állapota leginkább jégkorszakinak mondható.” (Lyukasóra, 2015/7)

” Ez a kielégületlenség, boldogtalanság karakterjegye akaródzik lenni a magyarságnak.” (kortarsonline.hu, 2012.dec.)

” A magyar mentalitást az utóbbi években a passzívitás, a közöny, a bárgyú tompultság jellemzi. Elképesztő politikai megszorításokat képesek lenyelni a magyar emberek… ha a kultúra helyzetére gondolunk, jó ideje a lehető legtapintatlanabb, legbrutálisabb változtatások sújtják a területet, aminek a helyén hűbéri rendszer épült ki. Pártlojalitáshoz kötni a művészi érvényesülést, ez merő abszurdum.. (Bárka, 2016/2.)

Albérleteit váltogatva kerül hozzá Pest egy-egy része közelebb, de az egész városhoz hatalmas kíváncsisággal és nyíltsággal viszonyul. Műkedvelő urbanistaként szenvedélyesen keresi, kutatja rejtett zugait, történelmi emlékeit, múltját, építészetét.

” Budapesten rengeteg eltemetett színhely fölött járunk, és amikor beköltözünk valahova, nem föltétlenül tudjuk, hogy az a négy fal milyen családi, társadalmi, netán forradalmas vagy háborús eseményeket látott, s a hivatal, ahol dolgozunk, milyen erőszakszervezet székháza volt. Tudjuk, hogy a virágzó romkocsma-birodalom zöme a gettó véráztatta területén van. …. Az Átkelés Budapesten versbe tördelt novellái egy emlékállító könyv is. (hvg.hu, 2014. jún. 27.)

Miután megházasodik, az addig minden ízében pesti lokálpatrióta elkezd érdeklődni szűkebb lakóhelye, a Svábhegy iránt – itt játszódik A Legkisebb Jégkorszak regénye, s részben a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba is.
S a csodás kirándulóparadicsom és elit lakóhelyről nem kevés felfedezést tesz, annak sötét, eltitkolt múltjából (csupán a XX. századra vonatkozó részt idézem):

” Mágnások, írók, tudósok, színésznők és politikusok költöztek ide seregével. A XX. század harmincas éveiben a többnyire zsidó származású tulajdonosok építtette szállodákban… pár évvel később a Gestapo és a hazai erőszakszervezetek telepedtek meg. Az itteni fáskamrákban és pincékben kínozták a gettóból fölhurcolt zsidókat; majd ezek a hotelek 1948 után belügyi ingatlanok lettek. Nem mellesleg Rákosi is itt választott magának villát…Muráti Liliét….A Normafa Látogatóközpont …tornyos villá(ja) ugyanaz az épület, ahol az ÁVH pribékjei kínozták Rajk Lászlót, Szász Bélát és másokat… a távolabbi Széchenyi -emlékkilátó, vagyis a Gloriette lépcsőjén százszámra lődözték a zsidókat. (Lyukasóra 2015/7)

” Budapest elpusztíthatatlan, ez alaptézis. Gondolj a második világháborúra. Porrá égett a Belváros, a Várat, a II. és a XII. kerületet izzé-porrá zúzta a kitörés az ostrom végén, … Olyan stigma került a VII. kerület homlokára a gettó miatt, hogy a fene sem gondolta volna, hogy egyszer még világhírű vigalmi negyed lesz a véráztatta falak között. Budapest minden, és mindennek az ellenkezője…. Az a töméntelen mennyiségű minaret, ami itt magasodott, egyszercsak önkényuralmi jelképnek kezdett számítani, tehát eltakarították őket. Most bezzeg örülnénk nekik,…. Budapest önmagát élte föl, önmagát herdálta el, mégis állandóan kezdeményezett. Ami épült, az a közepesnél általában, néha sokkal jobb volt (Lechner!)… (konyves.blog.hu, 2015.okt.26.)

Ez a város iránti szenvedélye végig fennmarad, hibái ellenére is hitet tesz mellette, s vallja:

” Amig viszont egy szükséges minimum megvan, addig Budapesten, a föld egyik legjobb városában nem panaszkodhat különösebben az ember.” (Lyukasóra 2015/7)

Van még néhány város, amely különös helyet kapott az életműben, amikor verseinek egy városba ágyazva ad szerkezetet. Választásában előszeretettel megy vissza a II. világháború katasztrófa sújtotta helyszíneire, s mozgatja itt figuráit különböző idősíkokban, s a hely mintegy költői képpé, toposszá válik.

Mint nyilatkozza, a helyek önmagukban mindig ártatlanok, őt ezekben a helyzetekben mindig az ember, s az ő viselkedése érdekli, mivel:
A katasztrófa éles fénytörésben mutatja föl egy emberi jellem gyarlóságát és nemességét.

” A “katasztrófavárosok” felé értelmetlen pusztulásuk okán fordultam. Meddig mehet el az ember? Ember az emberrel mit vihet végbe? A holokausztra is ugyanígy kérdezünk. Az emberi észnek ellentmond, mégis: tömeges összefogással, felsőbb parancsra, teljes kontroll alatt hajtották végre. Ez érdekel.” (litera.hu, 2016. okt. 27.)

1995. évben ennek nyitánya volt A valóságos Varsó, majd 2000-ben a Drezda februárban ciklusa. A Varsót megidéző ciklus még sokszor álomszerű, váltakozó és állandó szereplőkkel, képeiben sok sejtetéssel. Saját meghatározása szerint az egy háborús fantáziákban élő, félárva kamaszfiú felnövésének, fejlődésének története.
A Drezdai négy nagyfejezetben tér és idő sokkal határozottabban kapcsolódik össze, a családi történetek és utazások sorában a gyerekkortól a férfivá válásig vezeti az olvasót, míg a negyedik fejezete a történelmi katasztrófa, Drezda bombázásának katartikus leírásába torkollik. Egy stratégiailag semmi jelentőséggel nem bíró, kultúr város porig bombázása, s a gyújtóbombák infernójában elpusztult emberek tragédiája torokszorító sorokban elevenedik meg művében. A fejezet számozása: II.13. a város bombázásának első napja.

“Magyarországon kevéssé él a köztudatban, hogy a világtörténelem legsúlyosabb légitámadását nem Hirosima, hanem Drezda szenvedte el ’45. februárjában. … Amikor háborús történetekkel foglalkozom, akkor gyakran saját sorsom bizonyos momentumaihoz keresek konkrét megfeleléseket…” (Magyar Nemzet, 2000. máj. 3.)

Szeret utazni, s azokra, mint inspirációs forrásokra is tekint. Nagyon tetszett a kötetben a Bazsányi Sándorral közösen megírt Isztambul fejezet, ahol 2014. novemberében együtt jártak, s egymást váltogatva kérdezik a másikat, illetve idézik emlékeiket. (Hippodrom fanatic, 461-470. old) Térey János egy kedvenc úticéljaira vonatkozó körkérdésre ezt a választ adta: Lisszabon, New York bármikor, Oslo havasan, Tel-Aviv tavasszal. A Jégkorszak kiinduló képéhez az ihletet izlandi nászútjából merítette. Az ember és táj viszonya végigvonul az életművön. S egy nagyon lírai kép:

” …a helyek állapota az ott rendszeresen fölbukkanó emberek lelkiállapotának függvénye. Ha utazom valahová, mindig elmegyek az illető város botanikus kertjébe, esetleg arborétumába, persze, csak ha van neki. Ott mindig az ember szépre és jóra irányuló törekvései dolgoznak. (revizoronline.com, 2015. dec. 9. )

1998. óta szabadúszó. Míg indulásakor a költőnek még volt becse, honoráriumokból, ösztöndíjakból, kapott díjaiból még meg tudott élni, ez a középgenerációba érve megszűnt. Rengeteget dolgozik, fordít (színházi darabokat, verset), cikkeket, film librettót ír, időnként előadásokat tart az egyetemen, de belátja a költészet sehol nem az a keresett művészeti ág, amely mögött egy nagyobb nagyságrendű befogadó tábor állna.

” Úgynevezett nagyközönség Magyarországon sosem figyelt a költészetre. Jókai vásárolhatott villát a regénye honoráriumából, de pár ezer nyájas olvasó akkor sem biztosított jólétet a versíróknak. Viszont ha előadnak egy drámát, lefordítanak egy regényt, máris vidámabb a helyzet (Metro, 2007. szept.18.)

“Szemben a lírai költészettel, amelyik a maga becsületes háromszáz példányait odateszi a könyvesboltok polcaira… a mai magyar színház …olyan helyszín, amely – ez nem elhanyagolható – emberek ezreit mozgatja meg.” (Magyar Narancs, 2008. dec. 18.)

S ebben a nehéz “árapályos” egzisztenciális helyzetben ki kellett magát újra találnia, az íróként követendő irányról. Egy biztos, az olvasó részéről a regény a leginkább elfogadott forma. Érdeklődésének csomópontjai a háború, szerelem, mai magyar közélet, társadalom. A kommersz pedig szóba sem jöhet számára.

S akkor hirtelen “nagyot dob”. Életre kelt olyan műfajokat tetszhalott állapotukból, ami kevéssé van jelen az élő alakuló irodalomban.
2001-ben megírja a Paulus című verses regényét, azaz fordul a nagyepika felé, de a verset még nem hagyja el. Ezen belül is különlegest alkot: visszanyúl a klasszikusokhoz, s bravúrosan, ún. Anyegin-strófákba szedve meséli el a lényegében 2 szálon futó történetet, amely mögött még ott húzódik a bibliai Paulus alakja is, mint jelentés (pálfordulás) hordozó. A cselekményes részt részben visszahelyezi a II. világháborúba, a sztálingrádi csatához és német kapitulációhoz, amely Friedrich Paulus tábornok nevéhez fűződik. Paulus alakjában a hivatásos katona figuráját elemzi, hogy szolgálat teljesítése közben mennyiben határolódhat el az ember attól a rendszertől (nácizmus), amely ideológiáját nem osztja, de egyenruháját hordja. Ennek a Paulus tábornoknak a személye felbukkant már a Drezda februárban ciklusban is. A jelenidős cselekmény pedig Budapesten egy informatikus – hacker munkájába és az éjszakai életbe visz el, reagálva a minket körülvevő világra, s a szövegben a cyber szleng természetes otthonossággal mozog, miközben számos modern formában megfogalmazott visszacsatolás is van az Anyeginhez. (Én írok Önnek – Én postázok vírust magának)

A mű hatalmas sikert arat, egymás után 4 kiadást ér meg, s több díjat nyer el, s egyben beírta magát a magyar irodalomtörténetbe. Az ELTE bölcsészkarán féléves szemináriumot tartottak róla.

” Töprengtem a kilencvenes évek végén, vajon mi hiányzik a mai magyar lírai horizontról. Nincs, de volt, és nagyon is lehetne. Rájöttem. Sokan írtak azóta versesregényt magyarul, de ha belegondolsz – nagyon halkan mondom -, egyik se jött volna létre soha, ha nincs a Paulus.” (kortarsonline.hu, 2012.dec.)

Miközben a Paulusnál is felfedezhetők már Wagner Ringjére emlékeztető, bizonyos koncentrikus körökben építkező szerkesztési motívumok, a gyermekkora óta opera, s Wagner rajongó Téreyben megszületik az újabb feladat, megírni egy modern parafrázisát az Istenek alkonya világának. Ezúttal a globalizáció kulisszái közé helyezi az apokalipszis történetet, s itt- egyedüliként az életműben, reagál egy konkrét eseményre, a new-yorki World Trade Center ikertornyai 2001. szeptember 11.-én történt elpusztítására. Ebből születik 2004-ben monumentális drámai költeménye, a Nibelung lakópark – fantázia Richard Wagner nyomán.

” .. a hatalomért folytatott harcról szól, ugyanaz a témája …mint Magyarországnak most már jó pár éve. Ha 1989-re gondolunk, meg annak az évnek a katarzisára, akkor nem ide vágyódtunk, nem ezt képzeltük.” (Helikon, 2017.júl. 10.)

Térey ezt tartotta legjobb művének, de kevés próbálkozás (Krétakör társulat előadása a budavári Sziklakórházban, egyetemisták előadása az Ódry színpadon) után, életében nem hódította meg a színpadot, kétségtelen, elsősorban monumentalitása miatt. Azon túl az ő sűrű lírája a befogadó közönség számára nehéz, meglehetősen nagy dramaturgiai feladatot jelent.

Pedig Téreynek a színházi rendezőkhöz való hozzáállása tényleg egyedülálló. Belátja, hogy a színházi dramaturgia egy külön szakma, ahol a drámaszerző jobb, ha hátrahúzódik, nem szól bele.

” A színdarab mindig csak egy javaslattétel a színpad felé, azt kezdenek vele, amit akarnak. Ilyenkor azt szoktam mondani: húzni bátran, de beleírni semmit.” (erport. ro, 2017. máj. 26.)

A vágyott színházi sikert viszont meghozta következő drámája, az Asztalizene 2008-ban.

Ebben a mában játszódó drámában, fordul Térey új “tárgya”, a felső középosztály felé, s ezzel visszahoz egy korba illeszkedő tematikát a színházi deszkákra, melynek előzményei még a múlt századi szalondrámákban voltak fellelhetők. Ekkor a színházak sorra rendeltek kortárs szerzőktől friss darabokat. Például a Vígszínház házi szerzői voltak Heltai, Bródy, Szép Ernő, Szomory, Hunyady Sándor, Móricz Zsigmond. Meglátása szerint a magyar színház nem elég bátor. Darabválasztásban megúszós, nem szeret nagyon kockáztatni és komfortzónáját elhagyni. A Nagykörúton és a belvárosi művész színházakban a repertoár közel száz éve ugyanaz: Ibsen, Brecht, Csehov, Shakespeare. És Feydeau. Klasszikusok, és könnyű szórakoztatás.
S általa most a kényelmesen, a biztosan betérő közönségre, s ezáltal gazdaságosságra játszó teátrumok függönyeit új fuvallat, friss szellő mozgatta meg.

” – Mi izgat a középosztályban? Semmi sem izgat olyanformán, hogy a titkaikra lennék kíváncsi, mert nincsenek titkaik. Ahhoz ez egy kis ország, ahol eléggé explicit és átlátható minden, inkább egy nagy hézagot vettem észre kortárs irodalmunkban. Jó nagy hiányt. Nincs a polgárságunkról regény, nincs polgári dráma.” (revizoronline.com, 2015. dec. 9.)
“Pedig nélküle nincs kor- és társadalmi panoráma. ” (ÉS, 2014. jún. 13.)

“Meggyőződésem, hogy a színháznak ahhoz a polgársághoz kell beszélnie, amelyik látogatja.” (szinhaz.hu, 2012. jan.17. )

A Térey darab életképnek mondható, melynek kulisszája egy budai étterem, s szereplői hangsúlyosan az értelmiségi rétegből kikerülő késő harmincas, kora negyvenes férfiak és nők, akiket már jócskán értek kudarcok, s életük lassan elsivatagosodik. Menekülési forma számukra az evés, ivás, kultúrát fogyasztó szórakozás.

Mint általában Téreynél, itt sincsenek tabu témák, legyen az politika, ideológia, vagy éppen banalitás. Az Asztalizene társaságát többszörös szerelmi háromszögek fonják körbe, s egyik kritikusa megjegyzi, miféle banális téma ez.

“Épp ilyen banális minden szerelmi háromszög. Mégis : többé-kevésbé mindegyikbe belepusztul valaki.” (irodalmijelen.hu, 2014.aug.20.)

A háttérben pedig fevillannak a napi események, kibontakozik egy korrajz: – Nem tudok létezni a korszak kulisszái nélkül, mégsem vagyok realista szerző.

A darabot 3 és fél évig játszotta nagy sikerrel a Radnóti Színház, megért majdnem 100 előadást, ami nagyjából harmincezer nézőt jelent. (További százezreket a TV előtt.) Ez természetesen meghozott egyfajta anyagi biztonságot. Mert amint Térey is sokszor nyilatkozta, a döntő kiugrást a színház hozhatja, amely széles közönséget tud megszólítani, s valóban ismertté, s a fogyasztók által keresetté teheti a művet. Amikor az ember színdarabjait hetente játsszák, akkor az tisztes egzisztenciát jelent.

Hasonlóan sikerrel debütál, és évekig játsszák ugyancsak a Radnóti színpadán a Protokollt (2010), mely verses elbeszélésének negyvenes éveiben járó hőse az elit egy másik megtestesülése. Bizonyos értelemben ez nemzedéki kérdés is, sorsukkal foglalkozni azért is érdekes, hisz generációjukból sokan vitték sokra, s ma ők irányítják az országot. Ők teszik velünk, amit tesznek.

“- Nem mindegy, hogy a szépek és gazdagok lelkében a pokol kutyája ugat-e, vagy igenis vannak magukra ébredéseik, megvilágosuló perceik.” (Népszabadság, 2013. aug. 9.)

Főszereplője a diplomata hivatalnok, az utazó, de merev szabályok között mozgó korunk hőse. Kapunk a korból némi diplomáciai eseményt, de itt is inkább a negyvenes korosztály mindennapi problémái képezik a központi magot, ahol a precízen berendezett életvitel, a hivatásszerű utazás itt is paraván a kiégés szindrómájával szemben. Ebbe a könyvébe – mint ahogy később majd a Jégkorszakba is – behoz szereplőket az Asztalizene karaktereiből.

Más darabkísérletei, noha mindegyikben ugyancsak számos újítással él, nem hozzák meg a sikert, illetve megosztott állásfoglalásokat eredményeznek, mint a a Kazamaták (2004), vagy a Jeremiás avagy Isten hidege (2009.)

A Kazamaták– melyen Papp Andrással közösen dolgoztak, egy 1956-os témájú darab, ám szemben az eddigre már általánosan elfogadott dicső forradalom képpel, ők kiválasztják annak egy neuralgikus pontját, október 30-át, a Köztársaság téri pártház ostromát, amely lincselésekbe torkollott.

“A Köztársaság téri eseményekről a rendszerváltás után 13 – 14 évvel alig lehetett valamit is tudni, egy nagy fehér folt volt az újkori történetírásban, vagy ahogyan tetszik, fekete folt az ’56-os narratívában, irodalmi szempontból pedig teljesen szűz terület. (hvg.hu, 2016. nov. 4.)

Ennek a drámának nem voltak hősei, itt csak a csőcselék, a nyers tömeg van, az emberszörny elszabadulását modellezi kint-és bent. A válságba került személyiség dilemmáját boncolgatja kiélezett helyzetben. A dráma fogadtatása minimum megosztó volt, minek utána már tabusodtak a történelmi emlékek, s a forradalom 50. évfordulóján előadott, színházban helyet foglaló emberek makacsul azt várták, hogy itt az egész ’56-os forradalom lesz bemutatva. Elszabadultak a politikai beidegződések, hatalmas sárdobálással.

“A színpad nem a történelmi igazságszolgáltatás terepe, ott az az érdekes, ami problematikus.” ” Az egyetlen történet szertehull/ Ezerkilencszázötvenhat darabra” – a szállóigévé vált befejező sorai a műnek. (hvg.hu, 2016. nov. 4.)

A Jeremiás avagy Isten hidege egy civis utópia, a lehetséges jövőben, valamikor 2030 táján s Debrecenben játszódik. Térey hosszasan foglalkozott a gondolattal, hogy ír egy Debrecen nagyregényt, mert bár fiatalon elmenekült onnan, s ambivalens érzelmeket is táplál iránta sok vonatkozásban, de eljött nála a megbékélés ideje, s ez egyfajta értelmező szeretet megnyilatkozása részéről. Még metrót is ajándékoz eddigre a városnak, ahol éppen sztrájk miatt leáll a közlekedés. A peronon álló főszereplő, a városból elszármazott parlamenti képviselő fejében zajló jelenetekben tipikus debreceni szellemiségű szereplők s a vidéki nagyváros atmoszférája teremtődik meg. Az író saját meghatározásában: misztérium nyolc képben.
A Nemzeti Színházban, Valló Péter rendezésében állították színre. Ezt a művét Debrecen nem fogadja pozitívan, a polgármester dühöngve próbált kivonulni az előadásról, s azóta sem kezdtek vele semmit, még a debreceni színházi fesztiválra sem merték elhívni.

Térey a Kazamaták- Asztalizene – és a Jeremiás avagy Isten hidegét egy trilógiának szánta, s később tervezte ezek egy könyvben történő megjelentetését.

2015-ben aztán megjelent kedvenc könyvem tőle, A Legkisebb Jégkorszak. Visszatérnek kicsit benne az Asztalizene és a Protokoll szereplői. Megpróbálok most itt nem elveszni benne, mert már így is tengeri kígyóvá dagadt a bejegyzésem, ami egy blognál nem szerencsés. Ebben a könyvben akkor épp az volt a meglepő, hogy nem annyira a távoli jövőbe, hanem egy már majdnem érinthető időre, 2019-be helyezi műve cselekményét, amin azóta túl is haladtunk. Éppen a dolog közelsége folytán nem kellett olyan dolgokat kitalálni, ami feltehetőleg már forradalmian más mondjuk a tudományban vagy a távközlésben. Viszont megszavazott akkor egy nagykoalíciós kormányt, igaz szereplői annak is úgy működnek, mint a magyar politikusok általában.

Ami az utópia benne, hogy egymást követően kitörnek az izlandi vulkánok illetve Sziciliában az Etna, s hatására a folyamatosan hirdetett felmelegedés helyett, lehülés, jeges időjárás lepi meg Európát. Magyarországot is eléri a katasztrófa, rengeteg hóval, és kezelhetetlenné váló közállapotokkal, katasztrófa és káosz mindenütt, egy passzív, szolidaritását teljesen elvesztő társadalommal.
Egy hihetetlenül sokszínű, és elképesztő részletességgel leírt vízió, ami önmagában percről percre lenyűgöz átfogó tablójával. S akkor még nem éltük át, az író meg nem is sejthette, hogy lényegében ebben az évben felüti fejét valahol Kínában a Covid vírus, s lassan, de biztosan eléri Magyarországot is, és világméretű pandémiává szélesedik. S saját bőrünkön megéltük a bezártság, életveszély mindenféle fokozatait. Nekem folyton eszembe jutottak ennek a könyvnek látnoki helyzetképei.

” …a klímaváltás a szellemi jegesedés szimbóluma is. – A magyar társadalom lelki hőmérséklete rendkívül hideg. …Érzelmi háztartásunk meglehetősen fagyos, és ennek oka a társadalom ijesztő állapota.” ( 168 óra, 2015. nov. 26.)

“Olykor kétségbe vagyok esve, és viszolygok a magyar társadalom jelenlegi állapotától, mégis ábrázolni akarom. …Nem akartam eltüntetni a mai Magyarország szégyenfoltjait – a szegregációt, a szolidaritás hiányát, a mély közönyt az elesettek iránt és a hűbéri rendben élő politikus csörtetőket-, de szerettem volna a maga kisszerűségét kisszerűen ábrázolni.” (nullahategy.hu, 2015. jún. 29.)

Noha A Legkisebb Jégkorszak már egy igazi nagyregény, ám még mindig verses formában, de a klasszikus metrumot nélkülöző szabadvers sorokban írva.

S az utolsó nagy váltás a nagyepikai műveknél, ahogy jelezte, a faltól-falig próza 2018. évben először kiadott regényében, 21 megelőző kötet után, megvalósul.
S ahogy eddig mindig, témája megint más, az önismétlést messziről elkerüli. Ahogy egyik elemzője írta: minden könyve világépítés.

A Káli holtak egy művészregény, mely részben a színház világában, részben egy zombi filmes sorozat forgatásán játszódik a Káli medencében. Fiatal színész főszereplője gondolataiban őrlődik a tiszta művészet, és az anyagi előnyöket nyújtó reklámfilmek, vagy divatos kommersz – esetében a zombi apokalipszist megjelenítő disztópia vállalhatósága között. Ebben a könyvében Térey megint széles látószögével olyan világ mélységeibe, hierarchiájába enged betekinteni, amit átlagos színház-fogyasztóként nem ismerhetünk. Ő bár külsősnek mondja magát, de a miliő közel áll hozzá, akár mint drámaszerző, vagy miként 2018. évben a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) egyik válogatója rengeteg ismeretet gyűjt, – s látja a polgári színház agóniáját, s hogy ugyanolyan kenyérharc uralja ezt a közeget is, mint az irodalmat.

” Ámde kis magyar gyűlöletkultúránkba beleállni, a szakmai kapcsolatok általános erodálódásába beletörődni nem szeretnék.” ( litera.hu, 2018.jún. 10.)

A könyv tele van intellektuális izgalmakkal, és nem utolsó sorban a magyar Toscanaként, vagy pannon Provenceként aposztrofált Káli medence szépséges Balaton felvidéki tája bemutatásával. Ugyanekkor látja a táj metamorfózisát, amint az új modernizáció itt is teret hódít, illetve, hogy a frissiben felfedezett rejtett szépséget máris hogy özönli el a NER-arisztokrácia és belvárosi értelmiség, és jobbára már a kihelyezett Buda, a szofisztikált életélvezet helyszíne lett, “hájpolt” kultusztáj. Maga vallomása szerint életében először szatírát írt a mostani Magyarországról.

A riportokban számos értékelés, vélemény olvasható a kortárs színházról, amihez rengeteg tapasztalatot nyújtott az a feladat, amit a POSZT válogatójaként (Bazsányi Sándor segédletével) végzett. Egy év alatt 182 előadást (!) látott – néha napi 3-at, különböző helyszíneken, állandó utazás mellett. Mivel a válogatás színhelye a Kárpát medence valamennyi magyar nyelvi színháza volt.

S a színház kapcsán sokszor felmerül a kritika kérdése is.

“- Mennyiben kell objektívnek lenni? – A jó kritika mindig szubjektív.
…egy biztos: a jó műbírálatban muszáj állást foglalnod. Szerinted jó vagy nem jó? Durván jó? Jól durva? ….. ezzel szemben…tarol a megúszós, leíró jellegű kritika…a kommentek névtelen sárdobálásával vagy ájult rajongásával körítve.” (Színház, 2013/4)

Aztán már az utolsónak becsatolt riportok egyikében felsejlik az a következő irányváltás, amit végül csak a halála után a komputerében talált befejezetlen kézirat nyomán látunk:

” … megrendült a bizalmam a fikcióban. Mostanában szívesebben olvasok naplót, memoárt, levelezést…Újabban hajlok arra, hogy a szikár tényekhez közelítsek.” (szifonline.hu, 2018. szept. 28.)

Az pedig már tényleg a tőle független, utóéletéhez kapcsolódik, hogy 2018-ban Vámospércs (Málnaföldek mindörökre – 751. old.), a város a kortárs magyar kultúrában való megjelenítése okán, díszpolgárává választotta. Az a Vámospércs, amely ma már csak a határában épülő akkumulátorgyár kapcsán emelkedik sajtóhírré.

Aztán a kis szinesekből:

” Milyen tanácsokat adnál a fiataloknak? – Csakis akkor legyenek művészek, ha nem mutatkozik más járható út.” (Secret Areas, 2012. márc. 11.)

Én minden esetre úgy gondolom, hogy megvan a válasz arra az írások között gyakran felmerülő dilemmájára, hogy ha a Karinthy féle fiatalemberrel találkozna a Duna-korzón – előtt(e) remélhetőleg nem kell szégyenkeznem a füstbe ment tervek miatt. Egy korán megszakadt, derékba törten is 30 éves életmű tágasságát olvasói megélték, befogták.

Tudta?- Grecsó Krisztián új könyvéből

Grecsó rajongóként természetesen el kellett olvasnom a legújabb, mintegy 240 oldalas könyvét, a Lányos apát.

S az első 180 oldal nem tetszett. Nem részletezem most, hogy miért, de általánosságban, hiányoltam belőle a grecsói hangot. Utólag láttam, hogy a könyv különböző helyeken megjelent, felkérésre keletkezett írásai (átlag 2-3 oldalas terjedelemben), ami némi magyarázat is lehet, de nem igazán.

Ahol számomra visszatért az az élmény, hogy miért is jó Grecsót olvasni, az a harmadik fejezet (Minden könnyű volt) darabjaiban újra fel-fel sejlett. Itt már az olvasó kíváncsisága és nyitottsága vezérelte az olvasást, amit meg is jutalmaztak azok a darabok, ahol bejárhattuk az általa jegyzett – emléktáblák nélküli – sarkok és szegletek Budapestjét, ahol nagy (író és költő) kortársakkal találkozott, utazott vagy (nem is) beszélgetett, s amik számára mindig megidézik őket. S igen, én is így gondolom, hogy városunk onnantól lesz éppen a miénk, hogy személyes kötődésünk van hozzá, vagy hétköznapjaink apró eseményei színtereként, vagy mert tudjuk, és visszük magunkban tovább, hogy hol sétált Ady vagy Kosztolányi, mit rejtenek a sokszor már megkopott házak és villák, miként pergett le bennük kinek-kinek az élete, a történelem által megszabott, befolyásolt módon, igaztalanul, vagy ritkábban sikerekben.

Aztán nagyon mai az a kis karcolat, amely a nappalijukban rövid időre meghúzódó ukrajnai menekült házaspárról villant fel képeket, érzékenyen átélve, miként válhat életünk egyik percről a másikra semmissé, vesznek el belőle örökre azok a fontosnak hitt dolgok, amely által magunkat meghatározni véltük.

De nekem leginkább szívhez szólt az az utolsónak beszerkesztett elbeszélés, ahol életvitelünk, reakcióink, egymáshoz viszonyulásunk teljes átváltozását körvonalazza, elidegenült stresszes mindennapjainkból réved vissza azokba az időkbe, amikor az emberek még nálunk Magyarországon is szóltak egymáshoz…, nyitva voltak az ajtók, és a körfolyosókon hokedlin kinn ültek az öregek és megvitatták ahogy, s mivel telik az élet. Amikor még olyan rettenetes dologról is tudtak elődeink idővel nevetve beszélgetni, amikor a családi házra összespórolt vagyonból egy darab konyhakésre és bilire tellett a pengő zuhanó repülése, teljes elértéktelenedése után.

És itt jön az a szívet melengető, és számomra is ismerős kép, amelyről így mesél az író:

” Egy évben úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban nyaraltunk… és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nevetnek a péknél, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg.

…
Láttam egy öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.
Ön tudta ezt? “

Molnár Gál Péter – Coming out

” Nehéz eligazodni rajta, mondom. Társaságában unatkozni nem szokás. Hihetetlenül szórakoztató és teljességgel elviselhetetlen ember. Egy sármos ördög.” Ezt Bächer Iván írta róla 60. születésnapjára megjelent tárcájában.

Neve kezdőbetűi után csak MGP-ként emlegetett és ismert színikritikust szakmai – értsd színházi – körökben igen sokan rettegték és utálták az országban, mert vitriolba mártott tollal írt színikritikái sok embert megsértettek. Stílusa egyedi, másokéval összetéveszthetetlen volt, szarkasztikus, sokszor kegyetlen humorú írásai olvasása nem csak különleges élményt nyújtott, de a bennük felsorakozó ismeret anyag, ízlés, kétségtelenül nevelte is olvasó táborát.

“Valamennyien úgy féltünk a kritikájától, mint annak idején a tőlünk nyugatabbra lévők a magyarok tüzes nyilától. És ha jót írt, nagyon boldogok voltunk” – Bessenyei Ferenc.

Mégis, mondják általa őrződött meg a huszadik század második felének magyar színjátszása, a színházi élet lexikális tudású és igényes ízlésű krónikása volt.
1961-től írta heti recenzióit a Népszabadság kulturális rovatában, ahol 35 évet töltött, átmeneti felfüggesztés mellett. Színház iránti szenvedélye (“..érzékeltem, hogy a színház nyelvek fölötti közlés”) egész életét meghatározta. Sokszor elfogult is, vagy ha valakire megsértődött (pl. Ruszt József) soha többé nem írt róla, akármilyen jelentős dolgot is csinált – mintha nem is létezne. Könyveket is írt nagy színész legendákról, tűéles színész portrékat, aprólékosan kimunkált színháztörténetet, színházi tanulmányokat alkotott. Hallatlan tudása még a könnyű információ hozzáférést biztosító internet kor előtt gyarapodott és őrződött meg fejében, amit még ellenségei sem vitattak soha el tőle. 1980 – 83 között színházi dramaturgként dolgozott Pécsett, Békéscsabán, és a Veszprémi Petőfi Színházban. Az MTV Mestersége: SZÍNÉSZ műsorának felkészült riportere. Remek nekrológ író. Amikor a legnagyobb közutálatnak örvend, Körmendi János levelet ír neki, s kéri, hogy ő készítse majd el búcsúztató beszédjét.

Gyakorlatilag már gyermekkorától a színház töltötte ki életét, miután édesanyja 1945-től a Nemzeti Színházban gépíróként dolgozott, ahol feladata a színdarabok gépelése és szerepezése volt. A gyermek MGP (1945-ben 9 éves) füzeteibe feljegyezte, hogy mely napokon milyen előadást látott édesanyja munkahelyén. Édesanyja, Braun Irén első férje volt Gál József, második férje Molnár Sándor, aki 1953-ban örökbe fogadta a Gál Józseftől származó gyermeket, s MGP iránta való tiszteletből vette fel a Molnár nevet is.

1956 – és 1961 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója. Első évben a rendezői szakot végzi, de a másodikban áthelyezték a dramaturgiára. Diplomája a dramaturg szakról szól. Közben már gyakornokként a Hírlapkiadó Vállalatnál újságíróskodik a Szabad Nép lapnál. (1958-ban ennek a jogutódja lesz a Népszabadság.)

Talán még egy kis színes jellemábrázolás Bächer Iván már idézett tárcájából:

” A pénzt beosztja, még sincs neki. Autót nem vezet, gyalogolni utál. A buszt, a villamost direkte gyűlöli. Mindig vendéglőben eszik, pedig ott még jót nem evett. Otthon szeret lenni, de ott meg unatkozik. Ha jön valaki, az idegesíti. A város büdös neki, Visegrádon viszont a rengeteg légy bőszíti.
Nehéz eligazodni rajta. De hát az emberek nem is arra valók, hogy eligazodjunk rajtuk.
Hát mire valók? Semmire.
Arra, amire a színház, az újság, az élet.
M.G.P. sokat tud az életről. Mégis szereti titkon.
Sokat tud a halálról is. Azt mégsem szereti.”

Ennyi az a szükséges életrajzi (1936- 2011) adat, amit a 2020-ban, 9 évvel a halála után kiadott könyve elé szerettem volna fűzni.

A cím, a Coming out is már árulkodó. Mégis a könyv alapját egy másfajta coming out képezte.

Az, hogy Molnár Gál Péter homoszekszuális volt, senkinek nem volt újdonság, mert azon kevesek közé tartozott, aki melegségét sohasem titkolta. Ugyanakkor itt is van azonban egy nem kis csavar, amelyből ismét bebizonyosodik, hogy semmi nem csak fekete, vagy fehér. Ugyanis szerelmi házasságot köt (nem a homoszekszualitás elfedése végett) Ronyecz Mária fiatal színésznővel, amelynek könyvbeli megjelenítése egy igazi romantikus, érzelmektől fűtött vallomás. Életük egy szakaszán ugyan különválnak, de amikor kiderül a színésznő mellrák betegsége, MGP ismét elveszi, s haláláig ápolja.

A tényleges coming out arról szól, hogy 2004-ben kiszivárgott, hogy a rettegett szinikritikus III/III-as ügynök volt, 1963 – 1978 között az államszocialista rendszer besúgójaként működött.

Hatalmas hullámokat vert a hír az országban, noha túl vagyunk már Esterházy Javított kiadás című megrendítő könyvén apja ügynök múltjáról, s 15 év telt el a rendszerváltás óta. Az indulatok elszabadulnak, s minden mocskot rázúdítanak az egykor “véleményvezérnek” számító színikritikusra. Általa megbántott emberek ünneplik, hogy végre eljött az ő idejük, sajtócikkek ízekre szedik, a munkaadója kizárja a szerkesztőségből, s elősereglenek a “bátor” névtelen kommentelők, akik keményen, keresetlen szavakkal küldik melegebb éghajlatra, s cifrábbnál cifrább ajánlásokkal árasztják el. ” Többen akik azt se tudták, hogy létezem, amíg ki nem derült egykori beszervezettségem.”

A könyv első 60 oldalát ezeknek a szemlézésével tölti meg az író. Ma már ugyan jobban felvérteződtünk ezzel a közösségi média térhódításával elterjedt gát – és gáncstalan véleménynyilvánítási tömegszórakozással szemben, de így is nehezemre esett olvasni ezeket a sorokat. Akár a háború utáni időkben hirtelen megtízszereződött partizánok, ezek a fórumot nyert, maguknak erkölcsi tisztaságot vindikáló névtelen senkik felsőbbrendűen mocskolódnak, és ítélkeznek. Erős a gyanúm, ha olyan helyzetbe kerülnének, a leggyengébb próbát sem állnák. Természetesen a besúgás nem érdem, de látni kell mellette a kort is, amely kitermelte ezt az intézményrendszert, s politikai céljai szolgálatában kíméletlenül kihasználja emberi esendőségünket.

A Tények és Tanúk sorozatában kiadott önvallomás ehhez igen sokoldalú betekintést, korrajzot nyújt, s számomra éppen azzal fokozza hitelességét, hogy nem egy irodalmi szándékkal készült kikozmetikázott regény csírája, hanem az érintett zaklatott tényfeltárása, az általa megélt formában, mégha vélhetően időnként mentegetni kívánja magát, s a szembenézés, nem mindig sikerül 100 százalékosan. De azért van benne még ilyenkor is valami karakán? / önérzetes tartás, ami részben a vele szembe jövő árral közli, hogy magyarázattal önmagán kívül senkinek nem tartozik, – soha senkitől nem kér bocsánatot – , illetve egy helyütt szerintem provokatívan azt is kijelenti, ha bármely diktatúrában újra megzsarolnák, ahogy vele ez megtörtént, bizony aláírná azt a beszervezési nyilatkozatot. Noha (keménytollú) színikritikusként megszokhatta az ellene felhorgadó negatív érzelmeket, mégis ez az áradata a közutálatnak, melynek nyomán elismert, sikeres emberből néhány nap alatt páriává változott, s élete értelmét jelentő írásainak megszűnik minden fóruma, igen megviselte, s ez indította egyfajta válasz megírására. Igaz később úgy dönt, nem jelenteti meg írását. Hagyatéka gondozója, Sebesi István lesz az, aki Tompa Andreával konzultálva, nyilvánosságra bocsátja a könyvet.

2009. jœnius 2. Moln‡r G‡l PŽter. MGP. Fot—:Bali S‡ndor. +3670 304 92 62

Ebből aztán megismerjük a körülményeket, ahogy a beszervezése történt, s a teljes igazságot az író is csak sokkal később ismeri meg. Vagyis a homoszekszualitásával csalják törbe, ami önmagában 1961-től már nem is büntetendő cselekmény, kivéve, ha kiskorúval történő fajtalankodás, vagy közszemérem sértés történt. Ennek alapján nála 10 évre taksálták a kiszabható ítéletet (vagy aláír). A kiskorú (prosti) aki messze nem látszott kiskorúnak, s a megrontása nyílvánvalóan már jóval előtte megtörtént- a belügy ilyen esetekre alkalmazott csalija volt (ez derül ki csak jóval később számára = “balek voltam a horgon”), s a közszeméremsértést tanúsító házmesternek a földtől 180 cm magasan levő hálószoba ablakán kellett volna belátni, ha “közbotránykozni” akar. De természetesen a diktatúra törvénykezése nem a logika győzelmére és az igaz tanúzásra épül, amit MGP már régen tud. Egy más kontextusban ezt írja:

“… ismerve a kommunista munkásmozgalom történetét: úgy tartottam, ha nem akarják, hogy bajom essék szabadszájúságom miatt, akkor nem ér semmi sérelem, ha pedig akarják – amint utóbb akarták -, akkor úgyis pórul járok, akár csináltam vagy mondtam helytelent, akár nem.”

Részletesen leírja aztán az ügynöki tevékenység működési formáit, konspiratív lakásokon szervezett találkozókat, tartó tisztek viselkedését, s a beszervezettek titkos kettős életét a rájuk kényszerített keretek között. Ő saját bevallása szerint szinte sohasem adott írásos jelentést – ezzel próbálta elválasztani ezt a tevékenységet igazi, újságírói megnyilatkozásaitól, s még őt is meglepte, s időnként elidegenedve olvasta, amikor valaki előásta aktáját, s megjelentette a Luzsnyánszky dosszié anyagát A rivaldafény árnyékában címmel. Luzsnyánszky Róbert az általa választott fedőneve volt. A sok ellenhang mellett, talán az egyedüli Spiró György volt, aki elolvasva a jelentéseket arra a megállapításra jut, hogy azokban semmi olyan nincs, amelyet MGP nyilvánosan megjelent írásaiban is ne olvashattak volna, sőt észlelhető olyan szándék, amelyben a rendszer működtetőit a színházi élet jobbítására, megreformálására próbálná ösztönözni – ami a rendszer jellegét tekintve, teljesen naiv törekvés volt, – illetve még olyan kritikai hangot is megengedett olykor magának, ami hivatalos fórumokon soha nem kapott volna nyilvánosságot.

Ez lenne a sáros rész rövid kivonata, amelyen át azonban olyan plasztikus képet kapunk a korról, a szerkesztőségi életről, megszabott működési kereteiről, a személyközi kapcsolati rendszerről, a politikai színfalak mögötti mozgásokról, az irányvonalat adó kiemelt politikusokról, pártvezetőkről (A vas és Aczél országa), a színházak belső életéről, az értelmiségi miliőről, a pesti éjszakai életről, első melegbárjairól – s az eltérő beállítottságúak ismerkedési lehetőségeiről, habitusairól – illetve számos helyszínről, eseményről, amelyek csak a résztvevők személyes megélésén át ismerhetők meg, nem nélkülözve az író ismert aprólékos és mély áttekintését a szóba került témákban.
Ilyen pl. a New York kávéház szinte címszavakba szedett monográfiája, ottani korabeli szereplők és atmoszféra érzékletes átadása, vagy akár a 60-as 70-es évek irodalmi színpadjairól, amatőr együtteseiről, alternatív színházairól adott izgalmas kép, aminek ekkora nagyságrendjéről sosem hallottam, néhány kiemelkedőbb szereplőt (Egyetemi színház, Stúdió K) leszámítva. Bemutatja belülről romjaiban a gépkocsigarázzsá, majd nővérszállássá alakított egykori legendás Király Színházat – mellyel utazási blogomban én is hosszan foglalkoztam.

S a könyvnek ezek a részei adják számomra a sokkal érdekesebb, izgalmasabb részt, mert MGP mesélő kedve is elszabadul írás közben, s a legkülönbözőbb irányokba kalandozik.

Egyik ilyen irány (Így éltünk Pannóniában) azokról, a mára már rég feledésbe került dívákról szól, mint Rökk Marika, Eggerth Márta vagy a londoni színházban a Macskajáték előadására készülő Elisabeth Berger.

Az öt nagy fejezetből álló kötet harmadik, a Közügyekké tett magánügyek része tartalmazza részben a már kiemelt gerincét a vallomásnak, ahol egyúttal üdítő olvasni azokat a gondolatait, amelyben leírja elméletét, hogy úgy gondolta jó beszédkészségével

“Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani”

elterelheti tartótisztjei figyelmét, megvezetheti őket. Miközben természetesen ismerte szerkesztőségi állása révén a hivatalos lózungokat, a használatban levő politikai zsargont, könnyedén fűzte bele szövegeibe, mégis be kellett látnia, hogy míg különböző tartótisztjei türelmesen végighallgatják, mindig következetesen visszatértek kiinduló kérdéseikhez.

Ebben a fejezetben szól alapélményeiről, egyben családi gyökereiről. Nagyapja harcos szocdemes szakszervezeti aktivista, ám ugyanúgy Mauthausenben végzi, mint ahogy az édesanyján kívül minden családtagját 1944-45-ben sorra elpusztítják. A nagypapa nevét viseli aztán rövid ideig az Uzsoki kórház. Miután leszerelik emléktábláját, ahogy MGP fogalmaz, érvénytelenítették nagypapa kivégzését. Munkaszolgálatos édesapját, akárcsak Radnótit, Nyugat felé terelve valamelyik árokparton egy keretlegény tarkón lövi. Még ezeket a szívfacsaró történeteket is azzal a fanyar szarkasztikus humorral mondja el, amivel oly sokakat megsértett.

Egyik nagymamája, aki “ örökmozgó asszony volt, akiről azt szokás mondani: annyi benne az élet hogy kilencvenévesen baltával kell agyonverni. Kilencvenkettő lett, mire ágyában puskatussal agyonütötték.” Másik nagymama, hogy kisunokáját segítse, saját ételadagjait neki csempészte oda. “Toncsi nagymama elszántan éhen halt. …Öngyilkossá koplalt nagymamámat 1945 márciusában bérelt taligára rakva a Corvin áruház kirakatába lehetett a többi fagyott tetem közé beprotezsálni.”
De számára még meghatározóbbnak 1956-ot tartja. Amikor a felzúdult tömeg betör a Sajtószékházba, ő eléjük állva meggyőzni próbálja őket, hogy a nyomdát ne tegyék tönkre, szükségük van rá. S itt egy kisfiú ránézve megszólal: Maga zsidó! S egy munkás ekkor fülébe súgja: Most menjen el!

” Betöltöttem történelmi szerepemet: kirobbantottam a felkelést egyetemistaként, és hazamentem vacsorázni mint zsidó”

Ezek között a történetek között szerét ejti az emberekről tett megfigyelései vázlatszerű felrajzolására.

” És megtanultam azt, milyen könnyen váltanak jelmezt az emberek, cserélik ki szájukban a hanglemezt új szövegekre… Észre sem veszi a többség, hogy adott helyzetben áttekeredik az agyuk. Másik énjük rukkol elő.”

“Kezdtem felfedezni a maszkok mögötti éneket. Rájöttem, a szerep mögött másik szerep lapul. ..A dolgok nem azonosak önmagukkal. …. Ki-be jártak önmagukból az emberek. Átjáróházat csináltak magukból, egyik ideológiából a másikba… A többség annyit piszkálta személyiségét, hogy fölismerhetetlenné vált az arca.
Nehéz megítélni a múltunkat. Sokan egyszerűen elfelejtik, mint éltünk.”

S utóbbi mondata egy kiterjedtebb kontextusban is újra megjelenik a könyvben, amikor a csehszlovák intervenció után egyik kolléganője végleg meghasonlik (= nagyhatalmi banditák foglyai vagyunk), s elhagyja az országot. Svédországból aztán másik kolléganőjének segítségét megköszönve levelet ír, amely itthon ( cenzúra!) feljelentéssel egyenértékű volt.

” (a levél) Annak a furcsa pszichológiának a terméke volt, hogy amint áthaladt valaki Hegyeshalomnál a határon: egyszeriben elfelejtette, milyen körülményeket hagyott a háta mögött. Szabadon lélegzett, figyelmen kívül hagyva, hogy hátrahagyott barátai nélkülözik ezt a kiváltságot”

(Sajnos ez az amnézia visszafelé, ma is működik. A legutóbbi közvélemény kutatás szerint az ország lakosságának több, mint 2/3-a azt nyilatkozta, hogy szemben az amerikaiakkal, szereti az oroszokat. )

MGP újságíróként minden esetre szélesebb látókörre tesz szert, mint az átlagember. A sajtó munkatársai bizonyos keretek között megkapják azokat a hatalom számára készült belső információkat, amelyek a szocialista emberek tudata elől elzárt Nyugatról szólnak, illetve újságírói szolgálati útlevelével, vagy számukra évente biztosított turista úton járja a világot színházi események nyomában. Igaz, ellátmányuk nekik is a turista útlevélre járó megalázó 7 dollár volt, ami nemtelen ügyeskedésekre, a fogadó ország ismert személyiségei és intézményei, vagy éppen a kint élő magyarok által nyújtott kisegítő támogatások elfogadására szorította őket. (Az államot úgy látszik nem zavarta, hogy milyen képet nyújt ezáltal a szocialista ember típus.)

“Egy ország járta – bőröndjében téliszalámival és májkonzervvel – a világot, megtakarítandó kiküldetési garasaiból a bazári golyóstollra valót, ajándékba a titkárnőknek. Sóváran bámultuk a kirakatokat és az éttermeket. Tárgyakra vágytunk, ahogy egy akkoriban ismert lengyel regény rögzítette az utazási nyomort.”

Utazásai során esik meg, hogy 1978-ban lebukott a ferihegyi repülőtéren, egy kicsempészni kívánt mikrofilmmel, Kenedi János demokratikus ellenzéki személyiség szamizdat munkájával. Ahogy a legnagyobb pártlapnál dolgozó pártonkívüli újságírót addig védelmezte az állam/ pártvezetés, most lebuktatta. Nem volt már hasznos nekik, így ejtették. (Hiszen a szóban forgó anyag rövidesen mégis megjelent a párizsi Magyar Füzetek 1978/2. számában, azaz nem ez volt az egyetlen kiküldött példány.) S ekkor a Népszabadságtól elbocsátották. Tíz évig tartó szilenciummal sújtották. Ezekben a nehéz években csak bizonyos fedőmunkákat kap, ekkor dramaturgkodik az országot járva, míg 1988. januárjában újra a Népszabadság kulturális szerkesztőségében ülhet. Majd 1989-től 2004-ig főmunkatársi beosztásban van a lapnál. A lebukott ellenzéki ügynökből ekkor lett lebukott besúgó.

“Megélte, beélte, megszenvedte a huszadik századot, annak rosszabbik kétharmadát. … igazi huszadik századi sors jutott neki. Ítélkezzen felette, akinek erre van gusztusa. ” NOL. 2011. 07. 27. Bächer Iván nekrológja.

De a mintegy 370 oldalt számláló könyv (többi az értelmezést segítő lábjegyzet, könyv végi annotáció, személynévmutató) fentieken túl annyi lebilincselő, szinte csak vázlatszerűen odavetett történetet tartalmaz, amelyek önmagukban feldolgozhatók lennének könyv formában. Felvillanás erejéig megmutatja a korát megelőző, magyar paparazzót, vagy a Színházi Intézetben könyvtárszolgaként dolgozó Festetics grófot, a jövendőmondó rabbit, akinek igazságát csak késve értik meg. Felbukkan a történetek között a meglehetősen öntelt Orson Welles alakja, aki pl. úgy távozik belgrádi szállodájából, hogy nem tartja szükségesnek kifizetni szállodai számláját. Rövid vendégségben járhatunk MGP-vel a József Attila húgát elvett Makai Ödön családjánál, ahol az elmélyült beszélgetésben örökre elmulasztják a nyugatra menekítő vonatot. De felbukkan a könyvében 1964 szilveszterén az a Semmelweis utcai házibuli helyszín, amely nyitott és kavargó világával, neves és névtelen, legszélesebb összetételű közönségével már Nádas Péter Párhuzamos történeteiben is szerepet kapott.

Természetesen külön egység foglalkozik a színházzal ( Színház + Politika = Színházpolitika?). Ez aztán a legtöbb izgalmas élményt osztja meg velünk. A kor színházi világát megidézve színes, szórakoztató portrékat közöl hazai és külföldi színészekről, rendezőkről, barátokról, ellenségekről, betekintést nyújt olyan színházi műhelyekbe, amely csak ezen szakma számára lehetett ismert.
K. Horváth Zsolt A mi kis élet-halál titkaink címen a Színház.Net portálon megjelent cikkében eképpen fogalmaz:

” Megítélésem szerint a színházért rajongó Molnár Gál Péter, mint korának megannyi értelmiségije, valóban a “falat kenyér” szintjén élte azt a magaskultúrát, amely 1956 után az államszocializmus egyetlen transzcendenciája maradt.
… a forradalom után ..nem maradt más, mint a kultúra, ami ebből fakadóan kiemelt státuszt kapott.”

Sok minden elhangzik itt, amit bevallom, értelmezni sem tudtam – de ez nem csökkentette a beavatás élményét. Igen részletgazdag képet fest a korszak új irányokat taposó szovjet színházáról, köztük, ami már számomra sem volt idegen, s ezért kiemelt érdeklődéssel olvastam, Viszockij alakjáról, szerep formálásairól, fejlődéséről. Vele Marina Vlady- Szerelmem Viszockij könyve révén találkoztam korábban, s nagyon szerettem ezt a művet. Az összeférhetetlen Vlagyimir Viszockij fejlécet kapott, részletgazdag írásából néhány magvas mondat:

“Két éve halt meg a Taganka (színház) vezető hőse, a nevezetes hőbörgő Hamlet, a dinamikus Galilei, a kötekedő vagány és költő, népdalénekes és korhely, egy feketepulóveres, dühös nemzedék színészi megtestesítője, szerelmi csapodár, botrányhős és fejjel falnak futó önpusztító, Marina Vlady férje és hazafi: Vlagyimir Viszockij.”

S ha van ismételten vissza- visszatérő témája Molnár Gál Péternek, itt az a különböző felfogásokban játszott, és előadott Hamlet előadások. Részletesen kielemzi így a Taganka színház Ljubimov rendezésében Viszockij színpadi Hamlet megformálását, eszmét cserél ez ügyben a világhírű, excentrikus, kijevi születésű szovjet filmrendezővel, Grigorij Mihajlovics Kozincevvel, aki 1964-ben filmre vitt Hamlet tragédiájával elnyerte a Velencei Filmfesztivál különdíját.

De Molnár Gál Péter két magyar Hamlet előadásról írt kritikájával is összeütközésbe került a “hivatallal”: az egyik a Ruszt József által 1972-ben rendezett kecskeméti előadás (innentől szünteti meg figyelmét a rendező munkái iránt), illetve 1977-ben a Madách Színházban Ádám Ottó rendezésében színpadra állított Hamlet kapcsán, amikor a parlamentben vezető politikusok öt órán át tárgyalták megjelent kritikáját.

Ezt az (elmarasztaló) kritikát aztán szó szerint becsatolja MGP a könyvébe, melyet szívem szerint itt teljességgel idéznék, de a 7 oldalas szöveg szétfeszítené ezeket a kereteket. Lényeg: számomra olyan újszerű megvilágításba helyezi már magának a színrevitelnek a szempontjait, hogy engem teljességgel lenyűgözött.

S hogy még ellenpéldát is állítson: beszámol a berlini Volksbühnének ugyanezen évben Benno Besson rendezésében bemutatott Hamlet feldolgozásáról, cca. ugyanilyen oldalszámban. A svájci származású Benno Besson, Brechttel való találkozása után 1949-ben jön Kelet- Berlinbe, ahol igen meghatározó színházrendezővé vált. Új nyíltságot és komédiás játékkedvet honosított meg, s a 70-es évekre a Volksbühnét a németnyelvű térség legizgalmasabb színházává tette. Ez tükröződött Hamlet előadásában is, mely telve volt rendhagyó megoldásokkal, rendhagyó gondolatokkal, megváltoztatott felfogással, hangsúlyokkal. A darabban a mai kor problémáival is szembesíti a nézőt, mely a hatalomról szólt, s az abban való elhelyezkedésről. Még a leírást olvasni is egy csemege volt.

Aztán az igen markáns összegzés a könyvben, már a kritika után: A legvidámabb barakk puha diktatúrájában már nem jelenik meg társadalmi harc, az visszabújt magánélete csigaházába. Szavakat, kiragadott gondolatokat értelmeztek, nem pedig összefüggéseket és gondolatmeneteket. Az NDK mereven bürokratikus rendszerében gyakorlat a szabad szellem taposása, parancsuralmi elveken működött a művelődéspolitika is. Mégis, a játékszabályok betartásával is meg lehetett találni az üzenetek keresztül juttatását. A magyar művelődéspolitika zsebből irányítottan személyre szabott volt. Aki előbb ment panaszkodni, annak lett igaza. A cenzúra kijátszható, a csapongó művészetpolitika kiszámíthatatlan.

Még egy nagyon szép gondolatot találtam a könyvben, a Woyzeck, mint stafétabot leírást. Nádasdy Kálmán színházi és filmrendező hívja fel a figyelmét a Büchner- Woyzeck c. darabjára, s lényegében kezébe adja olvasásra, mely nagy hatást tesz Molnár Gálra, s ennek hálálkodva hangot is ad. Mire ő elmondja, hogy 20 évvel korábban ugyanígy kapta a művet Kodálytól, neki csak az a feladata, hogy 20 év múlva valakinek szintén átadja. Ez valóban meg is történik 20 év múlva, 1977-ben, amikor a növendék Ács Jánosnak adja, aki a Stúdió K csapatával belekezd ebből egy darabtöredék megrendezésébe.

Zárásul még szeretnék idézni pár mondatot Bächer Iván nekrológjából:

“Nem volt könnyű ember. Raplis volt, hisztis, néha igazságtalan, néha gonoszkodó. Nem volt mindig igaza, tévedett szóban és írásban is.
De nem volt rossz ember.”

Bächer Iván – Levélregény

Említettem már, hogy szeretem Bächer Ivánt ?

Természetesen ez költői kérdés volt. Nagyon gyakori, hogy rosszul- vagy jobban sikerült könyvválasztásaim után előveszem valamelyik könyvét, csak úgy lazításul. Merthogy bármiről ír, otthonosan érzem magam benne. Egy fájdalmam van csupán, hogy ebben az évben lesz már 10. éve, hogy meghalt, mindössze 56 éves korában!
Hányszor megkérdezem magamban, mit szólna ehhez Bächer Iván? Annyira szeretném mai világunkról bölcs, szelíd sorait olvasni.

Bächer Iván, 1990

Mert csak ez a könyve is, melynek leveleit egy pedagógus írja, még mindig számos aktualitással bír. Az író maga is ebben a közegben kezdte pályáját, 8 évig tanított egy budapesti gimnáziumban, azaz hiteles, belső tudósítója ennek a világnak.

1990-es kiadású a könyv (a mellékelt kép ebben az évben készült – az azóta már jelképpé vált kockás ingben), s a történet idősíkja a rendszerváltás előtti 1986-1987-es évek, de félek tőle, azóta nem egy részlet csak súlyosabb, sötétebb árnyalatokkal egészülne ki.

“Furcsa pálya ez: valahogyan soha nem lehet teljesen, végképpen, reménytelenül kétségbeesni.”

” Tanítottam irodalmat negyven éven át, és próbáltam…átadni, sugallni azt, amire engem az irodalom tanított: mégis élni kell! “

“Tessék megszállottnak lenni!….Ha nem lennének megszállottak, akkor ez az ország már régen nem létezne! Csinálni kell! Nem pénzért, nem elismerésért, nem köszönetért, mert ilyesmit úgysem kap az, akinek igazán járna. Csinálni kell, mert kell. Mert az ember ezzel tartozik magának.”

Láthatjuk itt is a rosszul fizetett tanárokat, akik reggel újságkihordással kezdik a napjukat, majd a sok helyettesítéssel, különórákkal, másodállással megkísérelt kiegészítése életük bérének alig adja tizedét a már akkor felkapott önálló vállalkozásban mindössze heti 12 órában adott különórákért elérhető jövedelemnek. Sokasodnak a pályaelhagyók a szakmában.
Látjuk a tanáriban hosszú órákig tartó közös értekezleteket, ahol a legfontosabb téma az osztálytermek díszítése, avagy a tanulók közös értékelésében csak a magatartás és szorgalom jegyek az egyetlen napirendi téma.

“Annál is inkább, mert az osztályozó konferencián nem történik egyéb, mint a magatartás- és a szorgalomjegyek megtárgyalása – tudvalevő, hogy ez az a két érdemjegy, és csak ez a két érdemjegy az, amely egyetlen tanárt és egyetlen gyereket sem érdekel. És mégis ott ül tucatnyi családos, diplomás, felnőtt ember, és félórákat képes szenvedélyesen vitázni arról, hogy Kovács Berci magatartás-osztályzata hármas, avagy négyes legyen-e, különös tekintettel arra, hogy négyszer elkésett, és egyszer zsebre dugott kézzel köszönt Szabónénak.”

A megtépázott tekintélyű tanárok tehetetlensége az elkényeztetett, jó módú budai (káder) gyerekekkel szemben már gyakori jelenség, párhuzamosan a kiüresedő, értékrend nélküli, kultúrát semmibe vevő felnövekvő ifjúság miatti feltoluló kiábrándulás érzésével.

De semmi pánik, nem egy egyoldalú, didaktikus könyvről készülök írni, hiszen a szerző egyetlen könyvére sem ragaszthatóak rá ezek a jellemzők. Mint mindig, ez is az életről szól. Csak aki ezúttal meséli, egy nyugdíjas, ám még mindig dolgozó pedagógus, így óhatatlanul becsúsznak a történetei közé a mindennapjai eseményei, persze sok iskolai történéssel fűszerezve. Tipikus kép az iskola előtt a gyengébb fizikumú tanulókat megverő, láncos banda ellen kihívott rendőrség megjelenése, akik a kocsijukat el sem hagyják, vagy a KISZ, mint nemlétező dolog elemzése.

De mindenen átsüt egy a hivatását szenvedélyesen szerető, kora ellenére is még rendkívüli nyitottságot, vitalitást és a gyerekeket/ tanulóit sok elfogadással és szeretettel kezelő pedagógus személye, aki mindig talál kapaszkodót, biztatót a mégoly rossz benyomásokkal szemben is. Amitől már engem is elfogott az irigység, ami már igazán ritkaság korunkban, hogy hosszú, órákig tartó beszélgetéseket, diskurzusokat folytassunk rendszeresen valakivel, ahogy ő fiatal – volt tanítványa – tanárkollégájával, s amelyek mindegyikőjüknél a hét fénypontjaihoz tartoznak. Avagy ezek a beszélgetések további levezetést találnak váratlanul kibontakozó levelezése szintjén.

A 93 levél írója tehát egy idős tanárnő, akit váratlanul megkeres levélben valahol külföldön élő 40 évvel korábbi ismerőse (esetleg romantikus kapcsolata), s az ő válaszleveleiből bontakozik ki egy élet, ifjúság, szerelem, bánat, és családi háttér (anyós/ meny kapcsolat- gyermek elidegenítése), s azok a formák, ahogy egymással bánunk (elbánunk).

” Pár hete összezördültünk, azóta nem láttam a fiacskámat, eltiltás alatt van, … Általában egyre többször érzem azt, hogy …tehetetlen vagyok, hogy kiszolgáltatott vagyok, hogy csak történik velem az élet.”

“Négy gyereket neveltem föl, és nem igaz, hogy könnyebb életkörülmények között… Hazugság, hogy itt bármikor bármi jobb lett volna! Lehet, hogy mindig rossz volt. De nem volt jobb. … És a mai fiatalok nem értik meg, hogy soha nem volt könnyű.”

Alig elhangzik azonban valami negatív kritika, hamar megjelenik a felmentő kivétel, mert amikor:

“…bánt ez a szellemi és lelki diszkó-sivárság, video-sivárság, Rózsadomb-kopárság, újgazdaggőg, kultúramegvetés, magyartanár megvetés…És mégis…Azt gondolom, hogy nem ez a tipikus, hogy nem ez lesz a tipikus. Vagy ha ez lesz, akkor is lesznek nem tipikusak. Mindig lesznek mégis-emberek, mégis-gyerekek..”

Hiszen sokszor csak az óhatatlanul megváltozott körülmények, társadalmi háttér és élettér folytán változnak az egymást követő generációk. A sokat, s évszázadokon át elhangzó sóhaj, hogy “ez a mai ifjúság”, alapvető mai hátterét természetesen az adja, hogy a technikai forradalom drámaian átalakítja közegüket, mások az ingereik, máshogy szocializálódtak, a verbalitás mind szóhasználatában, mind jelentőségében csökken.
Nekünk közben persze fájhat, hogy az irodalom, nota bene a versek, verstanulás az új generáció világában nem játszik szerepet, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az öreg Gutenberg is lassan sutba kerül találmányával, amely az emberiség történetében alapvető változást hozott, s a tömegekhez juttatta el a tudást, információt. Igaz, már mi magunk is – Úristen, mikor is történt, hogy már mi vagyunk az öregek korosztálya!? – egyre több dolgot tárolunk a komputerünkben, mentünk el digitális formában, de még munkál bennünk az a mágikus vonzalom a könyvek iránt. Hol van az már, ahogy nemrég olvastam Heltai Jenő háborús naplójában, amikor Magyarország megszállása után, az életért való menekülés és bujkálás fájdalmas és megalázó időszakában, az író legvigasztalanabb gondolatának és előre látható legnagyobb veszteségének, könyvtára – mintegy száz ládára rúgó – könyvei elvesztése tűnt.

De visszatérve levélíró tanárnőnkhöz Annához, örülünk annak, amire 62. levelében rácsodálkozik:

“Fura jószág az ember. Miért is akar végül is mindent elmondani valakinek? Miért akarja megértetni mással azt, amit úgysem lehet mással megértetni? Miért nem őrzi meg magában az életét, ami csak az övé, és csak az övé lehet, másnak át nem adható, mással át nem éreztethető? “

De ez nem így van, s az író jó formaválasztásban, és remek stílusban, okosan adagolt hosszabb-rövidebb levelekben, komolyabb vagy éppen ironikusabb hangon avat be Anna (néni) életébe, s ennek kapcsán korba, történelembe, irodalomba. S az egyoldalúan kibontakozó levelekből megtudjuk, hogy a levelezőtárs, valamikor jó nevű orvos, szívsebész, Erdélyből küldi a jeleket, 1986-1987 év ma már alig visszaidézhető napjaiból. De azért mégis: 1986. áprilisában volt a csernobili katasztrófa, Romániában javában tombol a Ceausescu rezsim megszorításos politikája, alapvető cikkek megvonása a lakosságtól, áramellátás korlátozás, 1987 januárjában pedig Magyarország 3 napos megállíthatatlan havazás fogságába esett. Mindez csak jelzés szerűen, nyomokban köszön vissza a levelekből, s sokszor kiruccanunk Bächer Iván másik kedvelt terepére, a konyhába, ahol mindig újabb és újabb (kisegítő) receptek, ám mindig ínyencségek keltik fel étvágyunkat, s visznek el a gondtalan örömök világába.

S a könyv végén, a 90. levélben egy gyönyörű koronája a műnek, a magyar irodalom “legköltöibb költőjének ” címzett József Attiláról írt sorai:

“És valami olyasmit mondtam, hogy József Attila egy rossz korban élt, egy nagyon-nagyon rossz korban élt, amit ma már egyszerűen úgy nevezünk, hogy huszadik század. Minden nagy költő erről írt, hogy „Oly korban élt…”, hogy „Mivé lettél gyalázatos század…”
József Attila, ahogy mi is, egy gyalázatos században élt. Makulátlan életet. Egy embertelen korban élt emberi életet. Egy mocskos korban élt tiszta életet.
[…]

És valami olyasmiről beszéltem, hogy érzésem szerint sajnos mi ma is ugyanabban a rossz korban élünk, amiben ő, és amiben elődjei haltak meg, ugyanabban a korban, ahol a legnehezebb embernek maradni az embertelenségben.
Mindent megírt rólunk. Megírta a szerelmünket, a hűtlenségünket, a pártunkat és pártunk szörnyű hűtlenségét, megírta a fasizmust, és megírta a sztálinizmust, megírta a pszichoanalízist…és mindenekfelett és minden korszakában megírta-élte a magányt, az ember szörnyű magányát az embertelenségben, és ezért volt mindennek a szélén, a partján, az alsó kövén, a peremén, ezért volt „többé-itt ne lássam”, ezért ült ki a küszöb elé és a rakodópart alsó kövére…
[…]
Igen, ő volt az, aki nem fért be ennek a századnak semelyik kocsijába, mert ennek a századnak valamennyi kocsija – egyelőre – embertelennek bizonyult.

És csak hőn imádkozni tudunk, hogy ez a rosszul indult új század ne legyen még csúfosabb, mint az előző volt.

Bächer Iván – Az elhagyott falu

Bächer Ivánt olvasni mindig valami különleges utazása a léleknek, csendes egyszerű szavak és nagy igazságok között. Mert Bächer Ivánban rengeteg világ rejtezik, s mindig úgy érzed, mintha a lelkedből beszélne, vagy amit te eddig nem láttál – vagy nem láttál meg – döbbenetesen ébreszt rá a kis napjaink történelmére. S arra, ahogy a mintázat ismétlődik. Mert észre sem vesszük amikor átmegy rajtunk a történelem, elmúlik közben egy – két korszak, átváltozik a világ, s te közben csak jöttél- mentél, megélni próbáltál, családot neveltél, utazgattál, gyarapodtál, aztán csendesebb magánéleti évek, de egyre zajosabb politika, propaganda és nem hitt új világkatasztrófák jöttek, s ismétlődik a minta, miközben megint új lapok íródnak a történelem könyvekbe. S észre sem vesszük amint a mi életünk is része lett a történelemnek. Lassan, de biztosan.

Olvasom Bächer Iván Az elhagyott falu című kötetét és fokozatosan sanyarodik össze a szívem. Mert nagyon is ismerős a közeg, amelyről ír, hisz magam is dunántúli gyökerekkel rendelkezem, az általános iskola második osztályát kezdtem, amikor szüleim felköltöztek Budapestre. De utána is minden nyáron, a nyári szünetek nagy részét továbbra is ott, a rokonoknál töltöttem. És ismerem a falusi csikorgó teleket, a hajnali disznóölés sivítását majd egész napos sürgés – forgását, a sárba ragadó cipőket, a falusi vegyes boltok, és a kocsma jellegzetes világát. Gyermekfejjel és gyermekszemmel megélve, nyilván csak a felszín az, ami megmaradt bennem.

És akkor jön Bächer Iván, újságíró szereplőjével vetet egy elhagyatott házat Tolnában – mintegy alkotói csendre, s menedékre vágyva, és elkezdi szemlélni a falu házait, életét. Aztán egyre -másra megismeri a benne közlekedő, éldegélő embereket, sorsokat, amelyek mögött 3 évszázad szövögette fonalát, amelyet ő sovány pár oldalban, díszítetlen sorokban, sőt a tragédiák elmondhatóságát könnyítendő, mintegy szenvtelen szarkasztikus sorokkal ragad meg.

“Lizi néninek pedig lett húszholdas férje, megbonthatatlan ősi rend szerint….
Mert aztán János bácsit elvitték az oroszok.
A faluba 1944. december 2-án jött be három kozák és borzasztó pusztítást végeztek. Sok lányt, asszonyt megerőszakoltak és tízet megöltek, csak úgy, miheztartás végett.
Aztán az utánuk jövő regulárisok 1945.június 1.-én szedtek össze harminc -egynehány embert kétheti munkára. Ebbe a csoportba került János bácsi is.
De a maradtak sem jártak sokkal jobban.
1947 szeptemberében és 1948 nyarán teherautóra rakták, majd Pincehelyen vagonba átterelték – három család kivételével – az egész falut.
A Szovjetunióból visszatértek éppen elérték a második transzportot egyébként.
De Lizi néninek sehogy sem akaródzott a Vaterlandba menni vissza. ….”

Merthogy a falu lakóit úgy 300 évvel azelőtt Mária Terézia telepíttette be Hessen tartományból, ez volt az alapja a már senki által nem ismert “hazába” történő visszatelepítésnek. Mint ahogy a nyelvük is megmaradt azon az ősi, ma már kihalt nyelven.

De a lassan kiürülő, ma már ugyancsak vegyes összetételű falunak minden egyes lakója egy-egy megrendítő, de talán így is tipikus sors megtestesítője, ahol közös leginkább a földhözragadtság, szegénység, a semmiből való megélést művészetre fejlesztő közösség. Ahol persze a közös nyomorban a túlélést segíti a többiek szolidarítása, legyen az a szörnyű csapásnak számító hirtelen (valószínűleg valamilyen fertőzésben) kimúlt hízódisznó titkos eltemetése (nincs pénz állatorvosra, elszállítási költségek stb. fedezésére), a kocsmában merevrészegen felboruló (és megsebesülő) Bödönbá hazaszállítása, vagy az esőzésben összedőlt kisház (az író által vásárolt egykori kovács házához tartozott műhely) elbontása, eltakarítása.

” …Jóízűn aludt reggel hét óráig. Akkor kezdte a szokott ténykedést, kicsoszogást, parázsvakarást, tévékapcsolást, árvíz-és belvízkonstatálást, kávéföltevést.
Aztán ahogy szokta, kiment a gangra. …. és látta, hogy össze van dűlve a kovácsműhely. Össze van dűlve, de nagyon.
….Soha nem hitte volna, hogy valami ennyire össze tud dőlni. És akkor nagyon elszégyellte magát.
Hisz ez mégiscsak egy afféle víkendháznak a víkendháza volt, abszolúte luxusépület, milyen érzés lehet az, ha valakinek …az élet során összekuporgatott ,…ovó otthona omlik össze. Hisz még neki is milyen fájó ez a kovácsműhely, pedig itt a nagyház, van a városban is szép laka, no meg munkahelye is egyelőre… nem szenved ínséget semmiben – és hogy fáj mégis látnia a romot.
Napok, hetek óta mást se hallott, látott, mint lemosott, összedűlt házakat. Lám, mit tesz a bőr. Ha az ember a bajt a bőrén érzi. Amikor mi ázunk bőrig, amikor a mi bőrünkre megy a játék, amikor nem kell már a másik bőrébe bújni.
Nagy dolog a bőr.”

Na és persze nem lenne ő Bächer Iván, ha a kis mikrokörnyezetéből itt is ne nyitna egy nagyobb látószögre, amikor továbbfűzi:

” És ott reggel, a gangon, arra gondolt, hogy a politikusokat, képviselőket, tótumfaktumokat, hatalomból szájalókat, bajban helikopterrel le-levizitálókat így kéne kondicionálni valahogy: ha árvíz van, akkor azonnal el kell árasztani valamennyi parlamenti képviselő és kormánytag házát. Ha tűzvész pusztít, akkor föl kell gyújtani legott. Ha háború tör ki, akkor az első bombát a hadügyminiszter házára pottyantani le. “

2010-ben jelent meg a könyv, és mennyire érvényesek ma is sorai!

De persze nem csak ilyen fájó történetek jutnak a falura, de remekül szórakozunk a kutyájával egeret fogató városi ember esetlenségén, vagy az általános ablaklopás egyszerű, kézenfekvő vidéki megoldásán. Vibráló arcképcsarnokot kapunk a falu lakóinak sorából. Ott van Karcsi, a falu motorja, akit jó ötlet hívni, ha segítségre van szükséged, mert fáradhatatlan, mindent megcsinál lazán, és könnyedén, miközben a kedélye mindig a helyén. Hihetetlen karakterein sokszor átgázol az élet, de ők ezt elfogadással tudomásul veszik, és zokszó nélkül folytatják mindennapjaikat, hisz a falu népe ekkorra már megszokta, hogy történnek a dolgok. Még a falurossza életútját is rejtett empátiával ábrázolja, akit mintegy a körülmények sodortak ismétlődő bajokba, hosszabb-rövidebb börtönbüntetésekre. Az érintett maga nyilatkozik élete kezdeti szakaszáról eképpen: ” Még nem volt beszennyezve a lélek“. Természetesen a legkedvesebb figura a szomszédban immár magára maradt, egyedül élő idős Lizi néni, akivel a társalgás általában eképp zajlik:

” – Hogy van Lizi néni?
– Csak lassan édes kisszívem, csak lassan.
– Jöjjön át, Lizi néni, délután.
– Jó, édes kisszívem…”

És e szelíd Lizi néni az elsődleges forrása mindazoknak a történeteknek, amik a falu sorsát alakították, ahogy a gyökerei is visszavezettek a kezdetekig.

” Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje a születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak. Hétköznapoknak és ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu, kálvinista német és gazdag. “Kulák” falu, mondták volna egykor, polgár-paraszt falu, mondanánk ma.
A falunak gyökere volt.
Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.
Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában. A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. “

Hiszen a század, melyben élt minden elképzelhető rosszat, szenvedést hozott szűk családjára: front és katonaszöktetés, Voronyezs, Volksbund, SS-be sorozás, fagyhalál és tífusz, hadifogság, málenykij robot, nemi erőszak, gyerekek és nagyapók egyszerű leölése, kitelepítés, bujkálás, kollektivizálás és aztán a betegségek és halálok sora.

Az embertelen század hogy hogyan bánt embereivel, azt a Csallóköziek cím alatt 4 oldalba sűrítetten láttatja a magyarok, csehek, szudéta németek oda-vissza telepítésével, deportálásával, kisemmizésével.

Érdekes módon megtalálnak mostanában ezek a történetek, hiszen éppen pár hete fejeztem be Kalász Márton -Téli bárány című, az első világháború és 1956 között, egy baranyai faluban játszódó önéletrajzi ihletésű könyvét, ahol részleteiben követhetjük nyomon a baranyai svábok hányattatásait. Ez a szép könyv nagyon intim módon von bele a történésekbe, miközben Bächer Iván éppen sajátosan visszafogott, néha már a szociológiai leírásokra emlékeztető távolságtartó stílusával tesz le elénk 1-1 történetszilánkot, és rendíti meg lelkünket.

Meglepett minden esetre Bächer Iván falu felé fordulása, hiszen írásai, tárcái igazi terepének én eddig a várost tartottam – számomra ő Újlipótváros aranytollú dalnoka (Újlipócia, Megyek Budára), a kocsmák és borozók, a zónázó vasút és nem utolsó sorban a minden kutyás szívét azonnal meghódító Hatlábú történetek írója. De ugyanúgy iránytűnek tekintem emberi és politikai hozzáállás kérdéseiben. Idegen ország kötetében társadalmunk, a politika mai torzulásaira mélységes humanizmusával és kultúrájával élesen reflektáló hiteles ember, aki itt is hangot adott fájó érzéseinknek.

“Idegen országban élek….Ez az ország számomra nem létezik. Nincs. Kívül esik rajtam…
Az én hazám a magyar kultúra.”

” Az ország…előtt más út nincsen, mint a tanulás, az iskola, a kultúra, a művészet embert átitató erejével kikapaszkodni a szegénység sötét szakadékából, és dacolni mindazzal, ami a szegénységből és tudatlanságból fakad: bűnözés és előítélet, gyűlölség és erőszak.
A politikai elitnek húsz év nem volt elegendő fölismerni ezt. Úgy látszik, ehhez tragédiának kell bekövetkeznie.
Meglesz.”

Sajnos már csak múlt időben szólhatunk róla, mivel bántóan korán, 56 évesen 2013-ban elhunyt, megfosztva minket attól a szellemi többlettől, amivel még hosszan elláthatott volna bennünket.
Ahányszor csak előveszem írásait- ami az utóbbi időben egyre többször előfordul, újra-meg újra eltölt ez a hatalmas hiány érzése. Szívemhez szóltak Cserna-Szabó Andrásnak a Litera portálján közzétett búcsúzó szavai: https://litera.hu/irodalom/publicisztika/ivanka-elaludt.html

Kertész Imre – Az angol lobogó

A Múzeumok éjszakáján módunk nyílott az egykori Eisele villa, Benczúr u. 46. sz. gyönyörűen felújított épületének bejárására, amely Kertész Imre Intézetként nyílott meg és kezdte el működését. Az Intézet zászlajára Kertész Imre máshol el nem helyezett hagyatékának gondozását írta – bevonva ebbe a körbe 4 további magyar írót: Arthur Koestlert (született: Kestler Artúr), Pilinszky Jánost, Petri Györgyöt és Sziveri Jánost.

S az Intézet a tartalmas vezetésen túl még ajándékkal is kedveskedett a látogatóknak: Kertész Imre – Az angol lobogó c. novellájának ünnepi kötetbe rendezett kiadásával.

S a könyv Nobel-díjas írónkhoz méltón, igen erős képekben és leírásokban számol be az írónak a háború utáni Magyarországon bejárt fejlődés történetéről: az újságírói kezdetektől, a gyári munkáson át különféle alkalmi munkák vállalása közben a művészetek felé fordulását, amikor az olvasásban és az operában leli meg belső emigrációját, az öntagadást jutalmazó világban. Látjuk albérleteit, a kor különleges figuráit, és ’56 eseményeit az ő szemüvegén keresztül.

Az írás tökéletesen lefedi azt a küldetést, amelyet ő a János evangéliumából magáévá tesz:

“Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.”

Ilyen értelemben úgy tekint életére, mint tanúságtevő életre, hiszen az egyén sorsában tükröződik a nemzet története is. S ezt a kort ő csak katasztrófa-kornak látja, amely a hazugság, rémület, vésztörvényszékek, internáló táborok és gyilkosság világa, az általános elbizonytalanodás, a végtelenbe nyúlt ideiglenesség érzéseivel- amely a háború romjaira épült béke romjait képezik. E sötétben zajló, a sötétben botorkáló a sötétség súlyát hurcoló életet megrázó illusztrációkban ábrázolja.

Helyszínleírásai (melyek nem nélkülözik a korszakban végrehajtott névváltoztatások sorba állítását sem) kitapintható közelségbe hozzák a poros irodákat, a szerkesztőség tipikus zajait, és … a munkahelyi gyűlés hangulatát, ahol a rekkenő nyárban a munkaidő után a levegőtlen terembe zárt harminc-, negyven-, ötven-, sőt hatvan – és hetvenéves kollégák csoportja megszeppenve és komolykodó arccal hallgatja a közrémületben álló “főszemélyiség” elméleti oktatását a kor köztudattá formált “tévtudatairól”, majd a fekete autó megjelenéséről, s a hallomásból ismert, de fel nem fogható tudatról, hogy

” a börtönfalakon kívül mindenki, de válogatás nélkül mindenki csak meghatározatlan időre szabadságolt börtönlakónak volt tekinthető”

Az irrealitás a középkori eretnekkrónikákat idéző vádakkal építkezik:

” Nem lehet elképzelni, hogy egy felnőtt, jó negyvenes férfi, aki késsel-villával eszik, nyakkendőt köt, a művelt középosztály nyelvén beszél…., hogy egy ilyen ember, anélkül hogy részeg lenne vagy hirtelen megtébolyodott volna, egyszerre csak a saját félelme mocskában fetreng, és rángógörcsök közepette nyilvánvaló esztelenségeket rikácsol; ..”

Hát ilyen, és ehhez hasonló mondatokban olvashatjuk tanúságtételét, ami kétségtelenül ráül a lélekre és borzongásban tartja. De Kertész nagysága teszi, hogy a katarzis nem marad el.

Molnár Ferenc – Margitsziget, lóvonat

Egy kis csemegére bukkantam, Molnár Ferenc Gőzoszlop novelláját olvasva. Korábbi, utazási blogomban sok bejegyzést készítettem Budapest kapcsán, így a Margitszigetről is, ahol sok szó esik a régi Kis-szállóról, a huszadik századelő íróinak, költőinek évtizedekre is szállást adó intézményről.

Budapest fürdőváros – vizek és költők a Margitszigeten (8.)

Molnár Ferenc nevezett novellája terepe is ez a helyszín, s hirtelen feltűnnek benne a szigeten leghosszabb ideig, 1928. április 11.-ig közlekedő lóvonat “motorjai” a lovak:

“A szeretet a lóvonatnál kezdődött. A kis lóvonat, mindnyájunk kedvence, egylovas lóvonat volt, amely a sziget déli és északi csúcsa közt közlekedett, évszázados fák kettős sora közt, s így forró nyáron is magas boltívű, zöld árnyékos, hűvös alagútban. A lóvonatot nyugdíjazott tábornokok lovai húzták. Öreg, kiszolgált katonák, rendszerint az öreg József főherceg barátai, legkedvesebb lovaikat, amelyekre már nemigen ültek fel, részint a ló, részint a lovas öregsége miatt, ide adták kosztba és kvártélyba. Itt ápolták, hizlalták őket halálukig a csöndes, hű főhercegi parasztkocsisok. Ma se tudom, mért kellett ló ehhez a lóvonathoz, mert a könnyű, nyitott kocsi magától gurult. Soha az istrángot megfeszültnek nem láttam, csak az indítás pillanatában. Ilyenkor meg elég lett volna meglökni a kocsit. Azontúl csöndesen szaladt a sínen a kocsi, az istráng bágyadtan hintázott, mint szárítókötél a szélben, a hízott lovacska pedig félretartott fejjel kocogott előtte, inkább csak mutatta az utat a kocsinak. Az öreg tábornokok vasárnap kijöttek meglátogatni a lovaikat, és kockacukrot hoztak nekik. Ez volt a lóvonat, amelynek egyhangú, ide-oda életét a kapitány és a gyógyszerész zavarta meg, egyetlenegyszer, és ez volt az az éjszaka, amikor megszerették egymást.”

Grecsó újratöltve

Ilyent még nem csináltam, de mivel egymás után (keletkezése sorrendjében) olvastam most Grecsó Krisztián könyveit, úgy adódott, hogy az a két kötete, amik a legnagyobb hatással voltak rám, előző blogbejegyzésem megírása után kerültek kezembe. S noha addigi munkáiról is jórészt lelkesen írtam, itt azonban így is felülmúlta minden várakozásomat – vagyis újra írni kell róla.

A Jelmezbál (2016.) című novellás kötete, noha még mindig ezer szálon visszanyúl a vidéki, vagy éppen falusi élet terepére,

itt először nem éreztem Grecsó Krisztián jelenlétét a lapok mögött. Mármint abban az értelemben, hogy ugyan korábban is folyamatosan elragadott történeteivel, mégis erősen érezhető volt benne a személyes érintettség, mintha folyamatosan ott lenne a kulisszák mögött, s ő a narrátora a látottaknak. A Jelmezbál történeteinél már csak a tiszta irodalom dolgozik, rendkívüli atmoszférával, lélegző karaktereivel, s a mikróvilágok tűéles és varázslatos leírásával. (S eltűntek a korábban nehezen emészthető vulgaritások is.) Szóval nekem olybá tűnt, mint amikor a lepke bábból, melyben benne van az ígéret, egy olyan szépséges pillangó bontakozik ki, hogy az ember szeme csak örülni tud a megvalósult csodának.

A könyv mindjárt nagyon erősen, s Grecsónál eddig nem tapasztalt terepről, egy dermesztő bűntény, többszörös gyilkosság, évtizedek óta le nem zárt világából indul. Történetei már ki-kitekintenek az alföldi falu szegényeinek világából is, láthatjuk Budapestet is és a külföldön munkát vállaló emberek sokszor hazájuktól/ gyökereiktől elszakadó, kiüresedő életét is.

“Ő, Dániel Iván, az idegen, akinek otthon nincsen mondanivalója, nincsenek történetei, napjai, de még viszonyai, ismerősei, gyökerei sem.”

De ez már megfogalmazódott korábban, a Megyek utánad, külföldön au paireskedő lány szavaiban is:

„Odakint elveszik minden … mennek el a napok, és egyszer csak nincs semmi, tökéletesen kiürül az élet. Nem csak a barátok, a család, a múlt, a nyelv, a tekintély. Minden. Megváltozik a súlyod, fogysz vagy hízol. A hajad, a hangod, a szavad járása, a szemed, ahogy áll, ahogy a ráncok futnak az arcodon, és egyszer csak az is megváltozik, amit gondolni szoktál. És akkor már semmi sem lesz abból, akiről azt hitted, hogy vagy. És ha nem hiszel semmit arról, aki vagy, akkor. Nincs akkor. Ennyi.”

A Jelmezbál folyamatosan feszültséggel töltött történetei sokszor fejeződnek be lezárás nélkül – teret hagyva saját fantáziánknak -, de ugyanakkor egyes szereplők későbbi fejezetekben vissza-vissza térnek, s bontják ki további rétegeit a történetnek. (Sőt, korábbi könyveiből ismert szereplők is felbukkannak.) Néha nehéz is követni: ki-ki; de ez engem nem is zavart, s később, a könyv olvasása után találtam egy kapcsolati térképet, amit maga az író osztott meg facebook oldalán.

Ugyanakkor ezzel is megdolgoztatja kicsit az olvasót, pedig e nélkül is sokat ad történeteiben, amelyek sajnos csak ritkán szólnak az élet könnyed pillanatairól. Sok itt a megfeneklett élet, a nyomorú sors, a becsapottság, a magány, az elmúlt élet eltékozoltságának fájdalma- de ez ne riasszon vissza senkit az olvasástól, mert nem egy nyomasztó olvasmány, ahogy a felsorolás sugallná, ami után az ereidet készülsz felvágni. Egy igazi olvasási élmény, valódi irodalmi gyöngyszem. Aztán, ha nem is sok, de humorral átitatott történet is akad a novella csokorban, amik közül kiemelkedik A kelj fel és járj vérbő humorral lefestett vidéki gyülekezete, és a szemfényvesztő gyógyítások kijózanító valósága.

Na ennyi szellemi szárnyalás után, feldobottan vettem kézbe a Harminc év napsütés (2017.) című könyvét. S le sem lehetett tenni, mert maga volt a gyönyörűség púr. Még rövidebbek az írások, de tiszta lebegés, melegség, szeretet, majd később már az életközép megengedő elfogadásai, s fontos felismerései. Innen való a bejegyzés elejére befűzött videó tárcanovellája: Anyám első sütije, a szerző saját előadásában. Itt ugyanis éppen ellenkezőleg az előző könyvvel, erőssége az írásoknak, hogy igazi -költői fénnyel bevont- személyes emlékek, afféle családi kalendárium. Helyet kapnak benne az ártatlan és boldog gyermekkor, a felnőtté válás és elválás fájdalmai, az életközépi bölcsesség vagy az ősök, szülők nemzedékének utólag meglátott igaza. S a belakkozott percek és csodák után a jövő miatti félelmeken át, eljutva az elherdált boldogságig, amikor idegen leszel a saját lakásodban, házasságodban de még magadban is, s meglátod szeretteid halálán át, hogy “rövid évtizedek koppanása az élet.“

Mindeközben megéljük a helyek, hangulatok atmoszféráját: orrunkban érezzük a levegőben úszó illatokat, a bódult cefreszagot, izzadunk a porban fürdő vidék melegétől, s ehhez hasonló gyönyörű képek elevenednek meg: “..az udvaron fáradtan húzza ki magát a diófa, mint egy idős bonviván, az örök férfi, ha csinos asszonyt lát.” S a nevetés különböző formáit is új módon láthatjuk: “Tudott kacagni, mint a gerlék, bugyborékolva nevetni, mint a tűzoltók, hahotázni, mint a fekete retek.”

Különösen szerethető a Juszti mamával indító ciklus. Közösen töltött nyaraik a Balatonnál, az életöröm, a Juszti mama szeretete szárnyalón viszik a lelket magukkal, vagy az író szavaival:

“Ezek voltak életem legfinomabb nyári napjai… El ne feledjem, hogy milyen, amikor a gyönge, borillatú estébe lemegy a tihanyi apátság mögött a nap....“

De itt történik pl. hogy megrázza az első szerelem-féle, egy nagyon éteri(nek látott) kislány iránt, aki meghódítására süteménnyel próbálkozik, s az eredmény földre rántó:

“A lány rám sem nézett, oda sem pillantott, egyszerűen úgy csinált, mintha ott sem lennék. Az alatt a végtelen hosszú, tapasztalástól terhes tizenkét év alatt, ami ekkor mögöttem volt, ehhez fogható fájdalmat még nem éreztem.”

Ezek a gyermekévek azok, amikor

“Úgy gondoltam, a világ nélkülem nem működik, és ebben annyira biztos voltam, hogy szerintem nem is működött volna.”

S szó esik a húsz év múlva tartott érettségi találkozóról is, amikor minden bizonnyal már csak közhelyeket tudnak mondani egymásnak, s húsz év múlva gyakran már megbocsátásból készül a leltár..

“Ilyen mondatokból épül a vallomások kócos katedrálisa, és amikor a volt osztályfőnökünktől azt hallom, “a férjem ötven év házasság után végre magától leszedi a zöldbabot”, egy pillanatra elhiszem, hogy vannak csodák. És mi majd átvisszük – “fogunkban tartva ” – valamit a túlsó partra.”

De a már apákká lett egykori barátok keserű felismerése is arról a világról, amelyből ők már kiszorultak:

” ..aztán beismeri, hogy ő vette az első hülye konzolt, vagy mit, a gyereknek, mert azt akarta, hogy ne a kutyatápgyárban dolgozzon, hanem galléros ember legyen belőle, hogy tudjon nyelvet, értse a világot, amit ő már nem egészen, …azzal nem számolt, hogy ezzel oda a gyerek, hogy a monitor és ő egy külön valóság lesznek..”

De gyönyörű a leírás a bányászok gitárjáról, érzékeny kép a faluról a patikus ürügyén, és számtalan himnusz a nőkről, mint “ A női láb a legszebb párhuzamos a világon“.

“A gyógyszerészek meg ismerik a halált, emiatt vasból van a szívük, …falun, ahol szomorú szemű, kendős nénik halk szavából és görbe hátából kell kiolvasni, mi lehet a baj. Aki ismeri a test bajait, az érti a lélek mechanikáját is..”

S pár kép erejéig betekinthetünk az íróvá válás örömteli pillanataiba is.

“Nekem senki sem mondta, hogy az irodalom nem a múlt zavaros magánügye… Hogy írni muszáj, azt gyerekkorom óta tudtam. Botor sorok a magányról és a vágyról, jönnek, muszáj őket leírni, olyan jó, mint az ölelés, elfeleded közben, hogy vagy, hogy fáj. “

S szerencsénkre Grecsó Krisztián ezzel nem is tud felhagyni, s továbbra is olvashatjuk sorsát/ sorsunkat legújabban megjelent könyvében, a Valami népiben is. Ennek számomra a legerősebb darabjai a közelmúltunkban játszódó jelenetei, a szívszorító pokoljárás a betegség bugyraiban, vagy éppen egy boldog nap semmiről sem szóló gyönyörűséges andalító békéje.

Most vasárnap találkozhattok Ti is vele, 11 órakor dedikál a Magvető Kiadó Ünnepi Könyvhétre felállított pultjánál. Én ott leszek.

P.S. Igen, sikerült dedikáltatnom, igaz hatalmas volt a sor- félig körbeérte a Vörösmarty teret. Sehol nem állt ekkora rajongó tömeg, örülök a sikerének.