Jó ideje küszködök azzal, hogy vágyom egy olyan olvasmányra, ami számomra eddig nem ismert új hangot, tartalmat, látásmódot ad, miközben lebilincsel. Vannak persze a bevált kedvenceim, akiknél még mindig találok eddig nem olvasott műveket, vagy decemberben elhajlottam a kicsit könnyedebb, afféle rózsaszín lányregények kategóriája felé is, ami pedig nagyon nem jellemző rám. Ebben az évben már a hatodik könyvet fejeztem be, néha bizony nagyon nehéz-súlyos tartalommal, amik nem is tudták azt a jóleső felszabadító olvasási élményt hozni.
S most a puszta véletlen folytán, elémkerült James Herriot neve, némi fülszöveg szerű ajánlással, s gondoltam megpróbálkozom vele. S igen! Őt kerestem oly régen, mert lenyűgöző. Egy angol állatorvos mindennapjairól ír – ő maga az -, s kalandjaiba is egyes szám első személyben, írói nevén ( eredeti neve: James Alfred Wight) von be, ellenállhatatlanul. Én utoljára bakfis koromban, Gerald Durell ilyen ihletésű könyveitől hagytam magam elvarázsolni, bár az is igaz, ott többnyire elég egzotikus, de legalábbis nem háziállatokról szóltak a történetek. (Itt persze nem vettem tekintetbe neves és szintén nagyrabecsült etológusok, Konrad Lorenz, vagy Csányi Vilmos remek műveit.) Mert elképzelni sem tudtam mi a csoda érdekes lehet egy vidéki állatorvos mindennapjaiban, tehenek, birkák, s egyéb nagytestű haszonállatok körüli eseteiben, legfeljebb nagy ritkán pár önmagában szívmelengető kutyás (Jock, vagy Roy stb.) történeten kívül?
És kis túlzással, már az első mondattól letehetetlen:
” Mikor ágyamba másztam és átkaroltam Helent, eszembe jutott, nem most először, hogy kevés olyan gyönyörűsége van a világnak, mint félig megfagyottan hozzásimulni egy kedves asszonyhoz.”
Máris belecsöppentem egy messzi yorkshire-i vidék ismeretlen házaspárjának legintimebb szférájába, s bizony érdekelt rögtön, hogy is volt az, hogy éjnek idején megfagyva kúszik vissza valaki a meleg takarók közé, s nem átkozza a sorsát, hanem pozitív élményként osztja meg velem. S igen, indul is a történet, s barátságtalan, metsző hidegben és szélben, ingujjra vetkőzve birkák között, megakadt ellésekről, vagy ismeretlennek tűnő állatvész megállításáról szóló küzdelmes mindennapokról olvashatunk, de akkora szívvel (az állatok iránt) nagyon szépen és gördülékenyen elmondva, miközben időnként arról biztosít minket, olvasókat, hogy micsoda boldogság ilyen munkát végezni.
Eközben mi esetleg már az esetek olvasása közben azt állapítjuk meg magunkban, hogy magunk erre biztos, hogy tökéletesen alkalmatlanok lennénk, rosszullét kerülgetne már a fájdalom látványától, esetleg a szagok elviselésétől, a vele járó munkahelyi “balesetektől”, rúgásoktól, sérülésektől eltekintve is, ahol a gyógyítás nemes ténye nem tudná felülírni az előzőeket.
” Bár a szél a szalmabálák fölött metszően az arcomba fújt, azon kaptam magam, hogy vigyorogva nézem a jelenetet (frissen megszületett kisbárányok talpra állási kísérletei); ez mindig a munka legjobb része, a mindig új csoda, a varázslat, amit nem lehet megmagyarázni.”
” A következő héten mintha sose lett volna rajtam a kabátom. Csúcspontjára jutott a juhelletés, s én órákat töltöttem mindennap a körzet különböző sarkaiban – kezemet forróvizes vödrökbe dugdosva – az aklokban, farmépületek sötét zugaiban vagy gyakran a nyílt mezőn, mert az akkori farmer semmi különöset nem látott abban, ha egy állatorvos ingujjban egy óra hosszat térdel az esőben.”
A kisállatokról szóló történetei mintegy fellazítják a mindenkor (faj)súlyosabb gazdasági hasznú szereplők eseteit. Itt aztán teljes beleéléssel tudunk már mi is azonosulni a senki földjén autóból kidobott kiskutyával, vagy a társasági összejöveteleket szenvedélyesen látogató cicával.
S közben jó humorral avat be saját esetlenségeibe, tévedéseibe, kudarcaiba – jót mulatunk fölöttesének 3 másodperc alatt elvégzett vizitjén a fenevad méretű kutyánál, s bepillantunk környezetében látható egyéb emberi gyengékbe, mint a latin kifejezéseket előszeretettel használó és kiforgató gazda szóhasználata ( a szalmonellás fertőzésű borjú, amely megkapta a salomeát, agónia helyett begónia, de a legjobb (bár nyilvánvalóan fordítói bravúrt itt meg sem említem, olvassatok utána!). Sorra elénk lépnek más jellegzetes figurák, dolgos farmerek, vagy éppen goromba gazdák, akiknél az állatok körüli gondok sokszor csak a keretet adják. Csillogó humorral ábrázol egy-egy beszélgetést a nehezen viselhető költségek furfangos lefaragása érdekében, vagy a sokszor felbukkanó beszélgetést arról, mi is a baja az állatnak?
“… – Hát rosszul van az egyik kocám. / – Értem, és mi a baja? / Torokhangú kuncogás: – Hát ippeg azt akarom magátul megtunni. …Hát hiszen nem hívnám fel magát, ha tudnám, mi a baj, igaz? Ha-ha-ha! Aztán hosszas tapogatózó, rávezető kérdések, köztük ilyenek: -Furán viselkedik? /Furán? Nincs abban semmi fura, azt mondhatom. Nem bohóc az, kérem. ….és így tovább majd: ..hadd fogalmazzam másképpen. Miért akar kihívni?/ Azér, mer maga az állatorvos. Az a munkája, igaz? ….stb.”
S láthatóan, nem csak az állatok kivizsgálása igényel sok türelmet, nekifutást, de bizony gazdáikkal is kell tudni bánni. S dr. Herriot ebben is kiválóan teljesít. Mély empátiával, tapintattal és ösztönös pszichológiai érzékkel.
Micsoda történet, s a vidéki tempót leíró ábrázolás ez is:
“Olive is boldog volt. Bár harmincas éveinek vége felé járt, nem félt a vénlányságtól, mert tizenöt éve állhatatosan udvarolt neki a darrowbyi halárusnál dolgozó Charlie Hudson; Charlie ugyan nem volt viharos szenvedélyű kérő, viszont nem hajlott csapodárságra sem, s így bízvást számítani lehetett rá, hogy az elkövetkező tíz évben megkéri Olive kezét.”
Közben közben, megható vallomásokat tesz az otthoni táj szeretetéről, melyben mélyen gyökerezik, s harmóniában él vele, csakúgy mint hivatásával. Irigylésre és csodálatra méltó kiegyensúlyozottsága leginkább egy ritka emberi jellem kisugárzása, amelyből ha több lenne, szép hely lenne ez a világ.
” Megálltam a kapunál és visszanéztem a tágas tájra, amelyen csíkokban, bordákban feküdt a tél maradék hava, s a sodródó felhők sötétszürke partjaira a legragyogóbb kékség tavai követtek…Ahogy ott álltam, tompán megcsapott a távoli lárma, a legmélyebb basszustól a legmagasabb trilláig terjedő hangok zsúfolt harmóniája, követelőzően, aggodalmasan, dühösen, szeretetteljesen.
Birkák hangja, tavasz hangja. “
“Tudtam, hogy nem kellene engednem a csábításnak, de a régi Hajcsár út oly ellenállhatatlanul hívott….a széles zöld út hívogatóan kígyózott az omladozó kőkerítések között a láp fölé, s mielőtt még igazán észbe kaptam volna, már ki is szálltam a kocsiból, s a kemény szálú füvet tapostam.
A kerítés megkerülte a domb peremét, s ahogy átnéztem felette.., fülembe menydörgött a szél; de amikor lehúzódtam a szürke kövek oltalmába, a szél csak suttogás volt, és a tavaszi napfény melegen sütötte az arcomat. A legjobb napfény – nem nehéz, nem izzasztó, hanem világos, fényes és tiszta amilyennek csak egy yorkshire-i kőkerítés mögé húzódva érzi az ember, mikor szél dúdol a feje felett.
…elnyúltam a gyepen, félig lehúnyt szemmel bámulva fel a fényes égbe, élvezve az érzést, hogy elszakadtam a világtól és problémáitól. Ez az élvezet részévé vált az életemnek, s ma is az; “
Megismerkedhetünk egy kicsit az állatorvoslás “hőskorával” is, amikor még sok mindenre nem voltak a ma már természetesen alkalmazható, s gyógyító vakcinák, s bizony maga dr. Herriot (élt 1916- 1995; 1939-ben diplomázott) is néha úgy látja magukat, eszközök nélkül, mint évszázadokkal korábbi kollégái, akik még cilinderben járták praxisuk farmjait. A sok küzdelem sem teszi fásulttá, vagy érzéketlenné az állatok, illetve az egzisztenciáját biztosító állomány pusztulását megélő farmerek iránt, amikor percek alatt megsemmisülhetett élet, s létalap. Mint a tehenei számát megfelező fertőzés után a realitást békével elfogadó, yorkshirei mondással reagáló özvegyasszony:
” – Csak akinek vagyon belőlük, veszíthet belőlük – mondta határozottan…De eltűnődtem elege van-e Mrs. Dalbynak ahhoz, hogy ilyen sokat elveszítsen? “
Olyan mértékben involválódunk történeteibe, hogy unalomról szó sincs, összeszorul a gyomrunk, amikor egy újabb megoldhatatlannak tűnő kóresettel szembesülünk, s ujjongunk, ha mégis megtörténik a vágyott happy-end. Közben azért érzékenyebbek leszünk a zord vidéken élők küzdelmekkel és veszteségekkel teli élete, a vidéki állatorvosi munka sok találékonyságot is igénylő, kemény fizikai megterheléssel járó kihívásai iránt. De ez inkább csak a háttérben csordogáló üzenete a könyvnek, miközben többnyire remekül szórakozunk figuráin, s minden esetben csak szerethető állatszereplőin.
S ami a legjobb benne: még sok könyvében találkozhatunk dr. Herriot világával, amely emgem teljes egészében magába szippantott.
Lábjegyzet:
James Alfred Wight (James Herriot) felesége biztatására kezdett el írni, 1966-ban, 50 éves korában. 1970-ben jelent meg első könyve, de hazájában visszhang nélkül maradt. Ugyanígy járt második kötete is. Az áttörés meglepetés szerűen, az USA-ban történt meg 1972-ben, ahol hatalmas sikert aratott, s ekkor már hazájában is és az egész világon keresetté vált, s innentől valamennyi könyve a best seller listákra került. Több mint 60 millió példányt adtak el eddig könyveiből. Az író nem használhatta saját nevét a a brit Royal College Cod of Practice reklámozási tilalma miatt. Sokáig küzdött a név kiválasztásával, míg egy napon egy futball közvetítést nézve, rendkívül benyomást tett rá a Birmingham kapusa Jim Herriot. Tetszett neki a név, s a többi már történelem.
A könyvben szereplő állatorvosi rendelője, s első otthona (Skeldale House) ma múzeum Thirsk-ben (a könyvben Darrowby). A művéből készült BBC televiziós sorozat 7 évadban 90 epizódját forgatták le 1978-1990 között. A sikeres sorozat remakeje 2020-ban készült el, s változatlan sikerrel vetítik.
Ugyanerről a témáról írt remek és képekkel is illusztrált bejegyzést találtam, ami szépen kiegészíti saját értékelésemet, ha szívesen olvasnátok még a Yorkshire-i Völgység állatorvosáról, James Herriotról:
Jegyzetfélék... a könyv mellől 