A befejezetlen, vagy töredékes regény, Borbély Szilárdnak a komputerében talált mappából posztumusz publikált írása, melyen 2002. évtől dolgozott, nyilván nem kizárólagosan, s haláláig elő-elő vette, de nem sikerült lezárnia.
Mégis számomra ez a könyve az írónak már igazi szépirodalmi élmény, ahol át tudtam magam engedni abba a közegbe és történetbe, amit három szálból font: Kafka életéből vett elemekből, az író által plasztikussá bővített képből a korról és személyekről, s az apa-fiú kapcsolatokról – alapvetően Közép Európában -, amelyen kétségtelenül szerepet játszottak saját fiúi töprengései, gondolatai.
Első, meghatározó találkozásom Borbély Szilárddal, most a karantén idején a Nincstelenek c. regénye kapcsán volt, amely realizmusa, s megrendítő leírása, sebet hagy az olvasó lelkén is, hiszen az összetéveszthetetlenül saját gyermekkorából táplálkozik, s az általános depressziós hangulatban nem tartottam szerencsésnek írni róla.
Pedig ez a könyv olyan mű, amelynek helyét meggyőződésem szerint a magyar irodalom legjobbjai között kell kijelölni, s mindenkinek el kellene olvasnia. A könyv az 1960-as 70-es évek Magyarországának egy minden tekintetben elmaradott, mélyszegénységben tengődő határmenti falujában, a Szamosháton, az ország északkeleti régiójában, kietlen tájon és kietlen lelkek között játszódik, amely egy nyers és durva világ, a primitívség, alkoholizmus, a munkanélküliség és a nincstelenség ölelésében. De még itt is lehet a perifériára, a társadalom legaljára kerülni – ahol csak a félkegyelmű cigány kap alsóbb besorolást, s állandó gúnyolódás céltáblájaként, amelyet gyermeki eszével értelmezni sem tud, kitaszítottként cseperedni. A pokol bugyraiból indul gyermekkora.
Annál csodálatra méltóbb, hogy ilyen előzménnyel a Debreceni Egyetem filológia professzoraként, egyetemi docensként találja meg helyét és hivatását, s publikál számtalan okos, mélyenszántó cikket, tanulmányt, esszét – s ír verseket. Nem hiába foglalkozik a nyelvvel, s művelőivel – elsősorban a 18-19. századi magyar irodalom/Csokonai a témája – maga is belső kényszert érez az írásra, s élete meghatározó eseményeit egyre inkább azon keresztül próbálja feldolgozni, orvosolni- mintegy kívülálló szemlélődésre szorítva szerepét saját történetében.
A Kafka fia c. műve már a fiatal felnőttek világát tárgyalja, s Kafka életének jelenetei óhatatlanul áthallásokat tartalmaznak Borbély Szilárd életével. Közös elemeik a megnyomorított gyermekkor, az otthontalanság, elveszettség, a sehová nem tartozás érzése, magány, a szorongás és depresszió. Közösek az életüket kísérő betegségeikben, hisz Kafka tüdőbajával tölt egyre több időt szanatóriumokban, Borbélyt pedig, aki saját bevallása szerint gyakorlott depressziós, már gyerekkorától úgy tíz évenként rendszeresen megkeresi ez a melankólia, tér és idővesztés. És egyeznek az írástól való függőségben, melyben megtalálják életük értelmét, a mindennapok túlélésének eszközét, ahol otthonra lelnek. Az identitási problémák mindkettejüknél (még ha fordított előjellel is) a zsidó gyökerek kapcsán eredményezi ennek a kultúrának az állandó megjelenését a szövegekben. Kafka zsidó családban nő fel, ám vallási kötődéseit az évek múlásával egyre kevésbé veszi tudomásul – míg a görögkeleti hitben felnevelt Borbély Szilárdot, egyre gyakrabban fordítja a zsidó hit és hagyományai tanulmányozása felé az a családi és falubeli legenda, hogy édesapja “balkézről” született, a velük egy portán lakó zsidó család közelségében.
Igen erős a történetben az apa- fiú szál, amely érzésem szerint Borbélynál inkább a saját érzéseinek kutatását, míg Kafkánál egy meglehetősen ellenséges viszonyt fejez ki apjával szemben.
A könyv többnyire rövid felvillanásokból álló történetek, képek egymásba kapcsolódó folyama (ahol esetenként még meg is szakad a gondolat, láthatólag az író vissza akart térni bizonyos aspektusokra), de én szívesen olvastam, s észrevétlenül is kialakult egy általános képem a szövevényesnek tűnő történetek között. S közben örömmel sétáltam a századelő Prága belvárosában- az addigra lerombolt, de szereplőivel még mindig jelen levő zsidónegyed utcáin. Fejezetről fejezetre lebilincselő jelenetek, jellemek, táj- és tárgyleírások, mitológiai csatolások követik egymást: mint a kafka szó cseh jelentésével, a csókával való összevetés, a textilkereskedő apa szövetek felszínén végigsimító keze, a rabbinál tett látogatás névelhallásai, a vakok és bolondok házának sajátos összevetése, a Hó házaspár elégikus meséje.
Kafka életművét mélységében nem ismerem, csak az Átváltozás és A per írásaiból élhettem át annak nyomasztó világát. Életútját most a Wikipedián követtem végig, hogy a könyvben előforduló szereplők között eligazodjak. Leginkább az érdekelt, mennyi a fiktív szereplő, ami először a Felice Bauerrel kapcsolatban felbukkant szerelmi szálnál vált izgatóvá. Hát a forrás alapján szinte nincs is fiktív szereplője a regénynek, legfeljebb a szerző által megírt, rájuk rakott karakterjegyekkel váltak lélegzőbbé, élővé.
Erre egy szép leírás, még csak nem is a főszereplők közül, a Kafka munkahelyének (Munkás Balesetbiztosító Intézet) cseh portásával folytatott beszélgetés közben megelevenedő kép:
” A portás kicsi, tömzsi ember, azzal a fajta hízékonysággal, amely akkor szokott jelentkezni a férfiak testén, amikor a nők, vagyis az ágy okozta örömöket szinte már teljesen feledtetik az asztal, vagyis az ételek örömei. A hús ekkor csak főtt vagy sült formában érdekli a portásokat többé. A baráti társaság asztala köré vágynak, a helyiségek nyitható és csukható nyári székeinek kényelmetlenségeit is könnyű szívvel elviselik, csak a habzó sörös pohár, az előzetesen jég közé helyezett, gyöngyöző pohárba töltött aranysárga nedű öröme vonzza őket. A bajuszok alján megül a sörszag egész nap, a kemény habot látjuk fehéren az alálógó, csapzott szálakon.”
A történet egyik központi figurája az apa – aki elől egy életen át menekül a fia – , s aki szinte mindenben ellentettje a törékeny, már-már groteszknek ábrázolt félszeg és érzékeny fiúnak robosztus fizikumával, hangos és erőszakos fellépésével. A fiú nyurga alakján, ahogy ő maga látja, még a nem kifogásolható ruha is bárgyún állt. ” Az egész bohémság mögött valami szánalmas megfelelni vágyás lapult…”
A fiával mindig elégedetlen, azt elnyomó apa képén némileg finomít az a 4 levél, amelyet Drága Fiam! megszólítással Hermann Kafka ír Franz Kafkának. Ezek a levelek azonban Borbély Szilárd jótékony fikciói, amelyben megpróbálván belehelyezkedni az apa bőrébe, Franz Kafka Levél apámhoz című művében apjával szembeni kemény kritikájára válaszolva számos érzékeny (az örök apai/ aggódó szülői) vonással ruházza fel.
“Drága Fiam, ez az utolsó levelem, … amelyet Neked írok, de csak én fogok olvasni. …reméltem, hogy nem nekem kell sírodnál állni, hanem fordítva. …Mindig attól féltem, hogy átok ül rajtad. Te mindig azzal kínoztad magad, hogy meg vagy átkozva. Ma már tudom, hogy az átok rajtam ül. Meg az anyádon. És ettől nincs keserűbb kijózanodás. Ámen. ”
A meg nem értés szakadéka a szellemi világban élő fiú és kereskedő apja között sok szinten megnyílvánul, amelyet néha még dúsít a falusi hentes nagyapa alakja is – az apa-fiú-unoka körforgásába ágyazva az ősi konfliktust. Mert ahogy a fiúk apákká lesznek Kelet-Európában, bizonyos minták óhatatlanul másolódnak. Hermann (Kafka, az apa) feljegyzéseiben ez így rögzül: ” A fiú az apa hiánya, minden ezt sugallja, mióta meghalt Franz. ….Az apa a fiú sírja. A fiú az apa élete. Az apa a fiú halála.“
Borbély Szilárdot saját életébe merülve is nagyon foglalkoztatta az apa figurája, jóllehet azt nála nem a szenvedélyes gyűlölet motiválta, inkább az a kínzó gondolat, hogy nem tudta tisztázni a hozzá fűződő viszonyát.
“És hogy elviselje lelkének fájdalmát, a képzeletébe menekült, hogy újraírja azt a múltat, amely nem volt sohasem az otthona, miként szüleié sem, akik nyomtalanul merültek el az időben. Akik miatt lassan egyre erősebben érezte a késztetést, hogy el kell mondania ezt a történetet. Értük. Magáért. Kafka fiáért: az Apáért és a Fiúért. Ámen.
Igaz, ez a történetmesélés újabb frusztrációkat ébreszt benne. Árulásként értékeli irodalmi munkásságát, s valami megvetést érez önmaga iránt.
El nem tudom mondani, hogy szégyellem magam az egész költői tevékenységem miatt.
Ez egy borzasztó szégyen. Gyalázatos helyzet, hogy sorsom megalázó részleteiről még beszélnem is kell.
És itt már elkerülhetetlen, hogy ne írjak Borbély Szilárd életének másik nagy traumájáról: szülei haláláról, illetve annak mikéntjéről. 2000. karácsonyán, december 24. szenteste hajnalán brutális rablótámadásban (több fejszecsapással) megölték édesanyját, s apja sem épül fel az elszenvedett bántalmazásból, s évekkel később meghal. A büntény elkövetőit sosem találták meg, a 2 év után vádlottként előállított 4 embert a bíróság felmenti, s az akta megoldatlanként került lezárásra.
A vádlottak az első sorban ültek. Délben
ebédszünetet és csendespihenőt kértek, mert
jár nekik. Egymás között néha nevetgéltek,
mikor egymásra néztek. Az őrök is velük
együtt nevettek.
….
A gyilkosok tudják, hogy aki ölt, végrehajtotta
a legsúlyosabb ítéletet, amelytől nincs nagyobb.
A gyilkosok számára a büntetés értelmetlen, mert
a tett elkövetésekor elveszítette jelentőségét.Nincs teher, mely a vállukat nyomja. Szabadok.
Csupán a papírokra várnak. Mert a gyilkosság
volt a helyettesítő áldozat. Krisztus kivégzését
sem előzte meg a Védelem szava. Csak a Vádé./Végső dolgok. Az Ítélet /
S Borbély Szilárd sohasem tud igazán felállni ebből a csapásból.
Pedig próbálkozik, keresi, kutatja a módját, miközben súlyos önvád is kínozza, mivel az eredetileg ekkorra tervezett szülői látogatást áthelyezte az ünnep második felére, s depressziója, sem segít ebben. Az édesanyját nem csak váratlanul, de készületlenül is éri a halál, mely megalázottságában, meggyötörtségében sem szép, sem kegyes halál nem volt. Ennek borzalmai még a szép búcsút sem tették lehetővé, mélyen bolygatják lelkét, s rádöbben, hogy korunk nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amivel például a középkorban, mely hatalmas szertartásrenddel, nyelvvel és lelki mechanizmusok ismeretével vértezte fel magát, ha egy halottat elsirattak. A barokk még az üdvösség és boldogság lehetőségét látta a halál mögött megnyílni.
Amikor a fájdalmában
szíve szakadt, halálában
az összetört Anya szólt:
„A Fiamért szenvedek én
kínos halált, őtet mentvén
élet bennem most megholt!”
„Azok, akik engem öltek,
soha, azok nem bűnhődtek,
halálom sem váltság volt.”/Halotti Pompa, Nagyheti szekvenciák, XI. /
Egy könyvtári kutatás során rábukkan azokra a középkori gyülekezeti énekekre, liturgikus szövegekre, amely barokkos, pátosszal megélhető szekvenciái a közösség számára lehetővé teszik a személyes fájdalmaiktól való eltávolodást, s azokat Isten drámájára helyezve, vele beszélgetve, a Mindenséggel történő kommunikációba ágyazzák, s így általános megbékélést, feloldozást hoznak. Ebben találja meg a hangját, s a lehetőséget, hogy a haláluk emlékét megfossza a hozzá tapadó mocsoktól, s valami szépet és tisztát hozzon létre, ezzel mintegy emlékművet állítva szüleinek.
Halotti Pompába öltöztetve 2004. évben ezen a címen megjelennek versei, ahol három ciklusba, egymástól különböző teológiai hagyományra /Krisztus-történet, római- görög mitológia, és haszid(zsidó) szekvenciák/ támaszkodva építi a kötetet. A hagyományos történeteket részben újramondásával (mai térbeli és nyelvi keretek és hangsúlyok közé helyezve), illetve a történetet elemeire bontva beszél az egymástól elszakadt testről és lélekről, a teremtésről, szenvedésről, kiszolgáltatottságról, bűnhődésről, feltámadásról, örökkévalóságról, az élet értelméről. Számomra sírnak ezek a versek, vagy éppen hátralöknek a kegyetlenség szenvtelen ábrázolásával, vagy sokszor a blaszfémiát súroló szófordulataikkal. De mindenképpen egy új mélységeket nyitó, teljesen egyedi megközelítése a fájdalom legyőzésének.
2008-ban ezt a munkáját követi az Egy gyilkosság mellékszálai esszéregénye (melyben 4 riportot is közölnek vele), ahol az őt gyötrő kérdések újabb rétegeihez jut el, egy különleges intellektus nem mindennapi felütéseivel, analitikus megközelítésével. A gondolkodás minden számára elérhető útját végigjárja. Élet és halálról elmélkedik, a személyiség posztmodern lehetőségeit kutatja. Éles fénybe kerülnek korunk jelenségei, ahol folytonos fontoskodással, jövés-menéssel gyakorolják a szemfényvesztést, a modern politika, amely folyton lázban tartja az embereket, és borzalmakat és borzasztó alakokat szabadít ránk. Korunkban a halál elveszti súlyát, a gyilkosság pedig mindennapi “eledelünk”: a krimik, akció és horror filmek, vagy akár a hírműsorok formájában. Vagy elmélkedése arról, hogy milyen következményei vannak annak, hogy az Evangéliumok üzenete megváltozik? A modernizmus és az új tudományok (kibernetika, génsebészet stb) a korábbi Istenember helyére az Emberistent állítják.
Auschwitz után az embertől az elemi fogódzkodókat veszik el, a kultúra emberfelfogásában szakadék állt be, az emberként megélhető élet eltűnésével véget ért az ember méltóságáról a személyiség integritásáról szóló hit. A holokausztról: “Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett”– Pilinszky féle hang Borbélyig egyedülálló volt a magyar irodalomban, közéletben. Az emlékezet és felejtés kultúra alakító kölcsönhatásai, a közösségi emlékezet működésével kapcsolatban – a kibeszéletlen, feldolgozatlan, a felelősség vállalás nélkül megtörtént szörnyűségek az európai (és az emberi) történelem kitörölhetetlen stigmájaként élnek tovább. S azon is tűnődik, miként lehetséges az, hogy a magyar történelmi tudat nem úgy tekint Auschwitzra, mint Trianon és a Donkanyar melletti huszadik századi történelmünk egyenrangú tragédiájára?
A Halotti Pompától kezdve teljes életműve ezeket a nehéz gondolatokat járja körbe, s nem talál kiútat. Sem magáról , sem az emberiségről nem tud semmi reménykeltőt gondolni.
Sajnos túlságosan komor és túlságosan szomorú lett mindaz, amit eddig írtam. Pedig én nem így akartam. Nem így képzeltem el, egyáltalán nem így képzeltem el. De sajnos nem adatott meg nekem a könnyű sors, pedig mindig arra vágytam. A könnyű, a derűs, a szemlélődő, a kívülálló élet vonzott. Erre próbáltam törekedni. Minél kevesebb nyomot hagyva suhanni át az életen… Csúnyán kudarcot vallottam.
(Interjú a Literában 2011. május 2.)
Mert én nem is vagyok valójában, csak az írással kreálok valakit. (Beszélgetés Fodor Péterrel, 2008.)
S végül démonaival szemben alulmarad, s 2014. februárjában feladja életét, öngyilkos lesz. Túl nagy veszteség ez nekünk, ittmaradottaknak, akik még szívesen olvastuk volna finom líráját, tiszta mondatait, bölcs gondolatait, s Amíg alszik szívünk Jézuskája, betlehemi játékának kedves humorát. Megrendülten fogadta a hírt az irodalmi közélet, s utólag mindenki rádöbben, hogy nem figyeltek, hogy nem látták közeledni ezt, ami bekövetkezett. Ahogy Térey János sorai rögzítik:
Mielőtt búskomor szentté avatnák
Elmondom, félszeg és okos barátom
…
Ott várt a megkopott Nagyállomáson
….
És sokkolt, ami mindezeknek ára.
És fedezetük: meghívott halála.
A borzongó emlékezetközösség
Utólag mindent tudni vél… stigmát, keresztet.
S őt befogadja ugyanaz a föld,
Amelyben gyökeret sosem eresztett.
A Magyar Glóbuszon új máglya lángol.
…
Jegyzetfélék... a könyv mellől 