Írek – írek ellen

James Joyce után rákattantam erre az ír világra.
S újraolvastam azt a két könyvet, amelyek már közvetlenül a mi időnkben játszódnak, s amelyek hátterét az ír-észak-ír konfliktusok adják, s megrázóan tárják fel ezt a világot egyszer egy felnőtt, IRA harcos férfi, másrészt egy nagyon szerethető, pubertás előtt álló, színes fantáziával megáldott gyermek mindennapjait követve, hogy olvasás közben összeszorul a szívünk. Hová nyúlik hát vissza ez a kérlelhetetlen gyűlölet, ami egy nemzetet ilyen fokon szétszakít, s önpusztító módon szembeállít egymással. Hiszen még az én felnőtt koromat is folyamatosan uralták a hírek, számomra érthetetlen vérfürdőkről, merényletekről, s mindig megszakadó tárgyalásokról, amelyek három brit miniszterelnök – Margaret Thatcher, John Major és Tony Blair – regnálását is szorosan kísérték. Megpróbáltam hát kifaggatni a történelem lapjait, hogy kicsit közelebb kerüljek a bajok forrásához.

Arról már írtam, hogy a sziget egész történelmén mint véres fonál húzódnak végig a különféle harcok, háborúk, felkelések – melyeket 1171. év, az első angol király megjelenése óta, az angolok, mint elnyomók elleni küzdelemként jellemezhetünk.
A sziget ír lakói azonban sok nagy felbuzdulásuk ellenére sem jártak soha sikerrel, többnyire a velük szemben felsorakozó túlerő, nagyobb szervezettség és néha a történelem számukra (és szövetségeseikkel szembeni) kedvezőtlen fordulatai következtében.
Az ország elvesztette szuverenitását, az északír Ulster tartomány földjére angol telepesek érkeztek, akik VIII.Henrik óta a protestáns anglikán egyház hívei voltak. Az elkövetkező 300 évben az arisztokrácia a protestánsok köréből került ki, a földtulajdon angol kézben volt, akik zöme még csak nem is a szigeten élt. A végrehajtó hatalom az ő kezükbe került, számos, diszkriminatív törvényük az ír katolikusokat sújtotta.

Az 1800. évi Act of Union (Egyesülési törvény) végül bevonta Írországot is az angol-skót királyságba – létrejött Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága.
A sziget nagyobb részén a katolikus, vidéki mezőgazdasági lakosság (földbérlők és szegény parasztok) élt, míg északkeleti részén a módos protestáns és iparos emberek, leegyszerűsítve nacionalisták, szemben az unionistákkal. Ebből a perspektívából nem is szükséges több magyarázat arra a zsigeri angol-gyűlöletre, ami az íreknek sajátja. 1905-ben létre is hozzák angolellenes pártjukat a Sinn Féint, melynek jelentése ír nyelven: Mi Magunk. (Rejtettebb tartalma: Mi magunk szabadítjuk fel magunkat.)

Az Ulysses cselekménye idejét fenti – nagyon sommás – összefoglalással le is írhattuk. Azután a felvirradó huszadik század meghozta részben a szabadságot, de egyidőben új konfliktusokat is szült.

A különböző felfogású emberek körül eltérő célú nemzeti mozgalmak alakultak ki. Az IRB, azaz az Ír Köztársasági Testvériség vagy másként Feniánusok az ír függetlenség kivívását tűzték ki célul; belőlük nő majd ki 1919-ben az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg. A helyzet változatlansága mellett kiálló protestánsok az Ír Unionisták pártjába tömörtültek, s 1913-ban létrehozták az Ulsteri Önkéntes Erők (UVF) rendkívül agresszív katolikusellenes félkatonai szervezetét. Erre válaszul, az angol befolyás minimalizálása, valamint a független ír köztársaság létrehozása céljával az IRA egyre kiterjedtebb gerillaháborúba kezdett, mely végül tárgyalóasztalhoz kényszerítette az angolokat.

Így 1921. évben az ország két részre szakadt: a protestáns többség lakta hat ulsteri megye Észak-Írország néven angol fennhatóság alatt maradt, a sziget többi huszonhat megyéje pedig Ír Szabadállam (Irish Free State) néven függetlenséget nyert, ám a brit Nemzetközösség tagja maradt. Rögtön meg is születik az egyezmény ellenzőinek, s az egységes (26+6 =1) Írország követelőinek tábora. A megosztottság egy éven át tartó polgárháborúba keverte az országot. Egykori bajtársak álltak a volt brit börtönök élére, s immár ugyanolyan kegyetlenséggel vallatták foglyaikat. Miközben a sziget déli felén – gyengülő gazdaság mellett – elindul az a politikai folyamat, amely az államiság működtetését és a teljes elszakadást célozza, az IRA áthelyezi működési területét súlypontilag Észak-Írországra és annak fővárosára Belfastra, illetve angol helyszínekre.

A brit rendfenntartók és az északír lojalista egységek (a Királyi Rendőrség, az Ulsteri Önkéntesek, s a “B-Specials” osztag) a maguk részéről folytatták diszkriminatív politikájukat, s adták válaszukat az IRA megmozdulásokra, katonai-házkutatási-, kétségbeesett tüntetés-leverési- vagy megalapozatlan bebörtönzési akciókkal.

A republikánus illetve lojalista paramilitarista erők valamint a brit rendfenntartók közötti konfliktusok egyre hevesebb formát öltöttek az 1960-as évektől, amelyekre az angol külön szóhasználatot állandósított The Troubles néven. A mintegy 3500 életet követelő véres események tarkította folyamat végül a 90-es években elvezet a béketárgyalásokhoz, melyek lezárása az 1998. április 10-i Nagypénteki egyezmény volt. Sajnos, az erőszak ennek ellenére szórványosan továbbra is fel- felüti fejét az egyezményt el nem ismerő ún. disszidens republikánusok (Óglaigh) és lojalisták között.

Írország teljes függetlenségét (Ír Köztársaság/ Írország néven) csak 1949. évben érte el, amikor kilépett a Brit Nemzetközösségből. 1973-ban pedig önálló államként csatlakozott az Európai Gazdasági Közösségbe. Írország gazdasági helyzete az 1980-as évektől rohamos fejlődésnek indult, s rövid idő alatt Európa egyik legszegényebb országából a legfejlettebbek közé küzdötte fel magát, amit szokás az ír csodaként is emlegetni.

Első könyvem szerzője, a francia újságíró, Sorj Chalandon, hosszú éveken át tudósított a polgárháború sújtotta Belfastból. Megtörtént eseményeken alapuló regényével, a Visszatérés Killybegsbe című könyvével 2011. évben elnyerte a Francia Akadémia regény nagydíját. Egyetértek a Francia Akadémiával, s rám olyan mértékben hatott a könyv, hogy innentől a szerzőnek bármely könyvére (8 regénye jelent már meg) mohón lecsapnék, ha volna magyar fordítása. De sajnos nincs.

A könyv rendkívül láttató erővel vezet végig azon, a mondhatni előre meghatározott életúton, amely a ír nép történelmi elnyomásán alapul. Merthogy ez a kizsigerelt szegény nép minden bajának okát egyetlen dologra, a brit alávetettségre, nemzeti és vallási kisebbségi létére vezeti vissza. Nemzedékek adják örökül fiaiknak lázadó hőseik legendáját, s az elkötelezett szabadság eszmét – ha már mást nem adhatnak nekik.

” Egyszer megkérdezte, miért is zajlik ez a háború. – Isten bennünket katolikusnak teremtett, és a fegyver tesz egyenlővé.”

Aztán, ha a népes családnak nincs miből megfelelő élelmet – egyébről már nem is beszélve – biztosítani, a családfő bánatát alkoholba fojtja. A kocsma az általános terepe a társadalmi életnek, ahol persze a nyomasztó élet siratása folyamatos, amelyben egyetlen reményt az ellenállás adja, s annak titkos végrehajtója pedig az Ír Köztársasági Hadsereg. Már a bölcsőben ezt szívja magába a csecsemő, s nem is kétséges, harcost kell nevelni belőle. Ennek útjai pedig nem sok kímélettel járnak, sok a pusztítás, az áldozat – mindkét oldalon. Ami pedig újra és újra revansra, törlesztésre késztet.

Könyvünk hőse az IRA veterán, nemzeti hős, aki 81 éves korában visszavonul a Donegal megyei szülővárosába, Killybegsbe, hogy míg gyilkosait várja, megírja saját visszaemlékezését életére, harcos múltjára, s árulása történetére, miközben sorra beleütközünk világnézeti, és morális problémákba, nehéz lelkiismereti kérdésekbe, s közelről látjuk a véres eseményeket, harcokat, lázadást és bosszút.
A könyv főhősével hamar empatikussá válunk, akinek besúgói múltja váratlanul, a béketárgyalások lezárása után kerül napfényre, s ez egy csapásra megfosztja minden korábbi érdemétől, s a legmegvetettebb emberek sorába taszítja Írország szerte. Még a fia is megtagadja, s mellette feleségén kívül talán senki nem marad.

“…Ők fognak majd beszélni helyettem. Az IRA, a britek, a családom, a rokonaim, újságírók, akikkel soha nem is találkoztam. …Ne hallgassanak rájuk. Ne higgyenek az ellenségeimnek, még kevésbé a barátaimnak…. Senki sem volt a bőrömben, senki. “

Gyermekkora meghatározó élménye apjához kötődik, a legendás, többszörösen börtönt-járt veterán, nagyhangú hős egy megkeseredett, durva emberré vált, akire azonban még így is büszkeséggel tekint a kicsi gyermek. Az IRA keményvonalas katonájaként nem fogadta el a britekkel kötött tűzszünetet, s az ellenállás tüzét ír jelszavakkal (” Írország mindenek felett”- Éirinn go Brách!- valamint: Írül beszélni ellenállás) oltogatja gyermekébe, miközben ha megveri- ami igen gyakran előfordul-, angolul üvöltött. ” Mintha nem akarta volna belekeverni a nyelvünket ebbe.” Napjait a kocsmában tölti, s nagy hangon átkoz mindent és mindenkit, akik részesek voltak az ország kettészakításában, siratta meghalt hőseit, vesztett háborúját, kudarcba fúlt életét.

“Mi lennél, ha nem ír lennél, kérdezte annak idején a Mullin’s (= a kocsma) tulajdonosa. Merő szégyen, felelte rá az apám. “

Az egykor büszke ember egyre többet ivott, egyre többet verekedett, s rettegett figurává vált, akit kerültek az utcán, s kerültek a törzskocsmájában. Boldogtalan anyja őt, a 7 éves gyermeket küldi érte a kocsmába, hogy hazavigye az éjszakában, mire berúgott. Otthonában 10 gyermeke földre rakott szalmazsákokon nyomorog, ahol még a krumplihéj is megbecsült eleség.
1940. decemberében hirtelen meghal az apa, s még nagyobb szűkösség köszönt a családra. Hónapokig könyöradományokból élnek, a nagyobb gyermekek fagyos tőzeget fejtenek napi 9 órában, mígnem az anya testvérbátyja, elviszi őket a sziget túlsó, keleti partján fekvő Belfast katolikusok lakta városrészében levő otthonába. 1941. húsvétja után indulnak csekélyke poggyászukkal, amelyben a legnagyobb értéket matracaik jelentették. A határon a protestáns ulsteri határőr katona üdvözlete így hangzott:

– Ez itt az Egyesült Királyság. Nem De Valera (akkori ír elnök) országa, nincs semlegesség, nincs pápista hülyeség. Ha nem tetszik, legjobb, ha mindjárt visszamentek!

• 

• 

S alig megérkeznek Belfast Cliftonville részén található – a protestáns városrészek közé ékelődő, attól magas falakkal, szöges drótokkal elválasztó – katolikusok gettójába, a németek légi csapása ízelítőt ad a háborúból, amely Írország semlegessége révén eddig elkerülte őket. Azonban mégsem ez volt a legrosszabb élmény, hanem hamarosan megtapasztalják a protestánsok gyűlöletét, akik házaikba betörve, fáklyát dobva, gyújtogatva dúlták otthonaikat, tisztogatták utcáikat. ” Mocskos írek, Ki az áruló pápistákkal, Katolikus=IRA, Takarodjatok” feliratokkal firkálták tele falaikat, ajtóikat. Védtelenül, kiszolgáltatottan hagyják el az égő házukat, s költöznek egy új menedékhelyre, amely az IRA védelme alatt áll.

” Itt megóv bennünket a létszámunk és a haragunk. – No meg az IRA – tette hozzá mosolyogva 19 éves vendéglátójuk.
Összerezzentem. Soha mástól nem hallotta ezt, mint apja szájából. Az IRA. Többé már nemcsak három, gyűlöletből felfirkált fekete betű a házunk falán … nem a gonosz másik neve. Hanem reménység, ígéret.“

S a tizenhat éves fiúnak nagyon imponál Tom, aki 19 évesen már az IRA belfasti dandárjának főhadnagya. S 4 nap múlva maga is csatlakozik az IRA fiatalkorúaknak fenntartott cserkészmozgalmához, az Írország harcosai közé.

Képzésük tömény és kemény: ütések adásával és azok rezzenéstelen fogadásával indult, majd első akciójukban a zöldhatáron átcsempészett fegyverek továbbítását végezték a négy belfasti zászlóaljnak. Azután nyomon követhetjük a bevonódás folyamatát, a terepbiztosítástól, a tüntetéseken át a fegyveres harcig, … a végén az IRA vezérkari tagságáig. Látjuk eszmei tréningjüket, amiben a sarokpontok az ellenségkép kialakítása, a britek gyűlölete, s az árulókkal szembeni engesztelhetetlenség.
Egészséges gyermeki elméjüket ugyan sokszor megzavarta ez a drill, amely igazuk tudatában, megengedi az immorális cselekedeteket, adott esetben a más nézetű ember elpusztítását. Nagyon merevek itt a határok: aki brit szimpatizánsokkal csak szóba is áll, maga is áruló. Az a pap aki az árulót meghallgatja, maga is áruló. Tudott, hogy az IRA az árulást két golyóval a térdbe, eggyel a tarkóba díjazza. Sok esetben még a kérdés felvetés is meghátrálással ér fel. Aki sokgyermekes katolikus ír családapaként, még ha munkanélküliség miatt is, de beáll a brit rendőrség soraiba, lelőhető.
Minden, ami a briteket gyengíti, megoldás az íreknek, ebben benne van akár Hitler támogatása is.
Eszmei felkészítésük persze éppen azt a célt szolgálta, hogy kétkedés nélkül kövessék a szabályokat. S ők gyerekes lelkesedéssel harcolni akartak az ország szabadságáért, hőseik emlékéért, készek voltak meghalni egymásért. Amit sokan később valóra is váltották.

Sokan végezték harcban, de még többen kegyetlen verések, kínzások elviselése után börtönben, ahová bírói eljárás, ítélethozatal nélkül szállították be őket. A bebörtönzötteknek fogalma sem volt róla, hogy egy hónapot, vagy tíz évet kell-e ülniük, vagy életfogytiglan ott maradnak. Az is előfordult, hogy pár órája kiszabadult rabot újra bevitték. A brutalitás a házaikba betörő egyenruhásoknál, kiemelten a “B-Specials” osztagosoknál az alaphanghoz tartozott, nem kíméltek sem asszonyt sem gyermeket. Ez természetesen hamar ébreszt dühöt és gyűlöletet. Hősünk is már 17 évesen megjárja a börtönt, s a tartási körülményekről, a bánásmód borzalmairól, válogatott napi kínzásokról érzékletes képet fest.

” Nem voltam már se harcos, se köztársaságpárti, még ír se, nem voltam többé senki, semmi katonája.
Államhoz húzott térdeimet átkarolva, zokogva kuporogtam az ágyon. Abban a pillanatban értettem meg, hogy az életem e fojtogató falak, szögesdróttal kerített utcám között fuldoklik majd mindvégig. Börtönből ki, börtönbe be, az utolsó leheletemig. Kezem eloldozva, megkötözve, újra béklyó nélkül, fegyvert hordozva, míg rá nem kerül megint a rablánc.”

Itt tölti be 18. életévét is, s esküszik hűséget az IRA-nak. 28 hónap múlva szabadul első fogságából, a Crumlin utcai börtönből.

Azután még sokszor megfordul a börtönökben, köztük Őfelsége legkeményebb börtönében, a Long Keshben (Hivatalosan HM Prison Maze), s ott van akkor is, amikor a politikai bebörtönzöttek elveszítették korábbi hadifogoly (Special Category Status) státuszukat, s az 1976. március 1.-én érvénybe léptetett törvény köztörvényes kategóriába sorolta őket. A brit törvényhozás cselekményeiket terroristák által elkövetett gyilkosságként, robbantásként, megnyomorításként kezeli, ami bűncselekmény. Ezek nem politikai fogalmak, Crime is a crime is a crime– mondja Margaret Thatcher egy dublini konferencián.
Innentől számtalan joguktól megfosztották őket, s rabruhát kellett hordjanak, s a börtönőreik kegyetlenkedései gát nélkülivé váltak. Tiltakozásul egyik társuk -akit azután mindenki követett- levetette a rabruhát, s mindössze az ágy pokrócát terítette meztelen testére. (Erre utal a bejegyzés elején egyik kép alatt idézett H-song. A börtön épületblokkjai alakja után H-blokk megnevezés is használatban volt.)
A helyzet fokozatosan eszkalálódott, amikor már (1978) el sem hagyták celláikat, amiket berendezéseiktől is megfosztottak, s a foglyok kübli hiányában a dolgukat a földön végezték, majd a falra kenték ürüléküket. Drasztikus tiltakozásuk (“Dirty Protest”) éveken át tartott, melynek folyományaként több száz torzonborz, elhanyagolt állapotú fogoly saját mocskában penetráns bűzben, beférgesedve élt …Nem törtek meg, ám tiltakozásuk eredmény nélkül maradt.

A politikai státuszért vívott küzdelem új szakaszába lépett, amikor Bobby Sands 1981-ben éhségsztrájkot hirdetett, s 5 pontban megfogalmazta követeléseiket. Március 1.-én kezdte a sztrájkot, azzal, hogy utána hetenként újabb önkéntes csatlakozik, ha valaki meghal, új lép helyébe. A világ lélegzet visszafojtva figyelt, s a Thatcher kormány hagyta haldokolni az éhezőket. Bobby Sands 66 napig tartó éhezés után 1981. május 5.-én halt meg. Őt még kilenc 23-30 év közötti társa követte a halálba. Az utolsó éhségsztrájkoló, Michael Devine 60 nap éhezés után halt meg augusztus 20-án. A tragédiát országszerte hatalmas tüntetések és az IRA robbantásos-akciói követték. Az éhségsztrájk hivatalosan 1981. október 3.-án ért véget – mikor még vagy száz önkéntes várt sorára. Pár nappal később engedélyezték nekik a civilruha viselést, de továbbra sem számítottak politikai foglyoknak. A Vaslady itt sem engedett.

Sokak élete telt el így: Bevonultak, kiszabadultak. S az apák sorsa ismétlődött gyermekeikében. Könyvünk hősének a fiát is majd így zárják 1979-ben életfogytiglan börtönre a Long Keshbe, ahonnan 40 évesen, a béketárgyalások eredményeképp, az utolsó republikánus foglyok között szabadul 2000-ben. Amikor autóval érte mentek, hogy hazahozzák fiukat huszonegy, szögesdrót mögött eltöltött év után, az út szélén egy iskolaudvarban lobogó angol zászló láttán, kibuggyan belőle a kérdés:-Hol a zászlónk? néma pillantásaikra: -Ezért volt az egész? Életútját őrszemként kezdte, aztán harcos lett, majd az Ir Köztársasági Hadsereg főhadnagya, kapitánya és végül éjszakai portás egy belfasti pubban.

…én is tudtam, hogy Észak-Írországban nem születhet semmiféle katonai győzelem. Az IRA nem képes legyőzni a brit haderőt. A briteknek viszont a nagyapák, apák, fiúk után a gyermekeikkel és a gyerekek gyerekeivel is harcolniuk kell majd.
Lehetett fegyverszünet, békefolyamat, egyenként megsemmisíthették a fegyvereinket, az IRA azért ott volt.

Bizony menet közben sokan elhasználódva a harcokban, a börtönben, hitüket vesztve, csalódottan letették a fegyvert. Így tett hősünk bátyja, ifjúsága megdönthetetlen példaképe is, aki meghasonulva egyetlen célt tűz ki maga elé, menteni, ami még menthető – elvinni innen édesanyját és testvéreit. Amerikába készül, mint ahogy később valamennyi testvére emigrál: a világ különböző részein, Ausztráliában és Új-Zélandon, sőt(!) Angliában keresve menedéket.
Nem hagyhatod el hazádat, ellenkezik a testvér.

” – A hazámat? Miféle hazámat? És Írország mit tesz értünk? Meg tudod mondani, mivé változtatott bennünket?…Mi is valójában a köztársaságpárti Írország? Kétszáz belfasti utca, néhány ocsmány gettó Derryben…Alig pár falvacska..”

” Szeretném Áinét egyszer olyan ruhában látni, amit nem kell szégyellnie. Érted ezt? Nevető, új arcokat akarok látni, katonák nélküli utcákat….Írország kizsigerelt. Túl sokat kért. Túl sokat várt el. Elegem van a zászlónkból, a hőseinkből, a mártírjainkból….Feladom. … Eljön a nap, hogy túl sok sebed lesz…Úgy fogok élni, mint akármelyik utcai járókelő. Mint bárki más. Korunk hőse. Aki szombatonként hazaviszi a fizetését, vasárnap meg emelt fővel veszi magához az ostyát a templomban.”

Megrázó mondatok. S hány- de hány ilyen háború/ vagy polgárháború sújtotta övezet van ma is a világban, ahol a gyerekek már abba születnek bele, állandó életveszélyben, éhezve, táborokban élnek, s esélyük sincs emberhez méltó jövőre. Mi, akik soha nem kényszerültünk ilyen helyzetbe, nem tudjuk milyen kincs birtokosai vagyunk, milyen áldás van rajtunk, miközben hajlamosak vagyunk unalmas hétköznapjaink miatt letargiába esni.

Olvasás közben számtalan felvillanásban látjuk a teljes katolikus közösség életét, amely nyomorban, összezsúfolódva a gettó barátságtalan, hosszú, téglafalakkal körülvett szűk utcáiban, szigorúan egyforma családi “ketrecek”-ben zajlik, ám mindenki ismeri, s keresztnevén szólítja a másikat. Sajátos működésű kis mikrokozmosz.

” A britek szemmel tartották mozdulatainkat, az IRA őrködött elkötelezettségünk felett, a papok kémlelték gondolatainkat, a szülők ügyelték gyermekkorunkat, az ablakok lesték szerelmeinket. Nem rejtett bennünket soha semmi.”

Apa nélküli gyerekek, nélkülöző anyák, szomorúság, halál – nehéz méltósággal viselve. “Írországban a szomorúság hal meg utoljára.”
A férfiak többsége munka nélkül, esetleg börtönben, s ha nem az ír ügyért harcoltak, a kocsma nyelte el őket.
S a háttérben igazi, erőt adó hősökként ott voltak az asszonyok, édesanyák, akik az ellenállás szívét jelentették.

“Kötözték a sebeinket, énekelve ültek a páncélautók útjába, köténnyel a derekukon védték a kerületet a barikádokon,…Ők voltak a mi pongyolás…mezitlábas őrszemeink, akik az aszfalton térdepelve csaptak zajt a szemetesedény tetejével. Tüntettek rendületlenűl Írország szabadságáért. …babakocsit tolva, némán vonultak a bebörtönzött fényképével, vagy az elhunyt ..koszorújával. … Vasakarat kellett hozzá, hogy az örökös gyász közepette mosolyt csaljanak férjük arcára, ápolják hajnalban hazakeveredő fiaik sebét, az éhhalál szélén is gondoskodjanak a gyerekekről.”

De vissza a könyv cselekményéhez: Elérkezünk 1969. év polgárjogi mozgalmakkal, zavargásokkal teli időszakához. A katolikus utcákat a lojalisták és rendőrség uralta, s folyamatos üldöztetésben volt részük a kampány kezdetétől. S mit követeltek? Emberi lakáskörülményeket, munkalehetőséget, másodrangú állampolgári mivoltuk megszüntetését. Egy ember – egy szavazat. A protestánsok szemében mindez csatakiáltásként hatott, s leszámolásra készültek. “Protestáns államot a protestáns népnek ” felkiáltással.

A gettóban barikádok és torlaszok nőttek ki pillanatok alatt a földből, védendő otthonaikat, gyermekeiket. 8 önkéntes állta a sarat a könyvbeli gettó védelmében. A királyi rendőrség éles töltényre váltott, páncélozott autók gurultak az utcákon, s első alkalommal a brit hadsereget is bevetették. Könnygázgránátokat és nyomjelző lövedékeket lőttek ki. Benzines palackok égtek, és kövek repültek.

Ebben a zűrzavarban hősünk sebesülten, fehér füstfelhőben, levegőért kapkodva megfeszítve küzdött, s nyitott tüzet a túlerővel szemben. Ám… maga sem tudja hogyan történt, a pár méterre előtte harcoló társát találta el, s sebezte halálra.

“1969. augusztus 14.-én meggyilkoltam Danny Finleyt. Ez jelentette a véget számunkra. És az én számomra is. .. Attól a naptól fogva egyfolytában reszkettem. ..Fájdalmamban, szégyenemben, magányomban gyötrődtem.”

Az összetűzés lakóhelyük megvédésével ért véget, s az események sodrásában a tömeg őt hősként, s barátját az ír szabadság mártírjaként ünnepelte. Miközben ő, az elkötelezett IRA harcos – önhibáján kívül – bűnössé vált. A sodró ünneplésben nem jutott hozzá, hogy az igazat bevallja, s innentől 25 éven át örök lelkifurdalás az élete, miközben országos tekintély, az IRA-ban legmagasabb szintű parancsnok. Ahogy telik az idő, egyre kockázatosabb bevallani, amire pedig szíve szerint hajlana.

“Annyi éve szorongatta a torkomat a vallomás.- Éjszakákon, nappalokon át ismételgettem. Hangtalanul suttogtam. Szerettem volna, hogy valaki meghallja. És fohászkodtam, hogy senki meg ne tudja.”

Nehéz, elviselhetetlen lelkicsatákat vív, s mikor már maga sem gondol rá, múltja bekeríti. Több, mint egy évtizeddel a történtek után megkeresi az angol kémelhárítás, s leteszi elé tette bizonyitékait, s ezzel zsarolva, más opciót nem hagyva neki, beszervezik, brit ügynök lesz. Ilyen minőségben folytatott tevékenységében sokszor látható a kárcsökkentő (ember életben, szenvedésben) szándék, s maga meglátja az ellenségnek is az emberi arcát, s tán a békefolyamatra is volt pozitív ráhatása. A regény 2006. decemberében játszódó jelenidejében a leleplezett áruló tépelődéseit, saját közössége reakcióit, önmaga, s a társadalom megítéléseit tárgyalja lebilincselő módon.

“Árulóvá lenni embertelenül nehéz.”

“Mit csinál az ember az árulás után? Mi lesz vele? Hová megy?… Emigrál? Hamis papírok….hamis élet. És az IRA végül úgyis megtalálja az árulót. Bárhol is. De megtalálja. “

Kedvenc mondatom: – Ön angol? – Épp ellenkezőleg – felelte apám.

Lábjegyzet :

“Tudjátok, mit mondanak a fák,
ha megjelenik a fejsze az erdőben?
Nézzétek, a nyél közülünk való!”

Mottó a könyv elejéről, Belfasti falfelirat.

Aki az északír konfliktus eseményeiről “testközeli”, autentikus képeket szeretne látni, a YouTube csatornán számos eredeti felvétel található. Ezek egyike az 1971. augusztus 9.-én bírósági eljárás nélkül Derryben és Belfastban bevezetett kitelepítések, amikor a “Demetrius -Akció”-ban a brit hadsereg és az északír rendőrség közreműködésével a katolikus lakosságot internálták.

Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy a beígért másik könyvet már itt nem veszem sorra, talán külön bejegyzésben még kitérek rá. Ha mégsem, meleg szívvel ajánlom: Paul McVeigh: A jó fiú