A skót írónő, Gail Honeyman könyvét könnyed nyári olvasmánynak gondoltam, amikor kézbe vettem. De néhány sor után láttam, ez inkább egy különc, az élete fő színterét, irodáját és magát is kívülről tekintő, inkább aszociális nő egyformán múló napjait pörgeti le előttem, s ez nem az volt, amire vágytam. S mégis, ebben az eseménytelenségben sorról-sorra épülő, önmagába bezárt 30 éves fiatal nő alakja hihetetlen gyorsasággal befészkeli magát az agysejtjeinkbe, és követeli az újabb- és újabb morzsákat Eleanor Oliphant furcsa személyiségéről, lassan felderengő gyermekkori traumájáról.
Mert elsőre természetesen az tűnik fel, hogy ez a nő elég furcsán működik. Erős kritikai érzékkel fogja a világ olyan hétköznapi jelenségeit, ellentmondásait, amik az átlagembernek már fel sem tűnnek, s saját magára is hideg objektivitással tekint, semmi érzelgősség, az önszeretet nyomai sem találhatóak benne. De vannak igen erős jellemvonásai: választékosan és precízen fejezi ki magát -nyilván szerepe van ebben a klasszika-filológiai diplomájának is- hisz kompjuteréhez a jelszót is Seneca idézetből veszi: “Ignis aurum probat– Az arany próbája a tűz”, melynek másik fele: “…a bátoré a szerencse”. Egészségtudatos, és mindent tud a külvilágból támadó káros- és mérges anyagokról, beosztja a pénzét, óvakodik a felesleges kiadásoktól, igen racionális, erős a logika iránti elkötelezettsége, s nem veszi fel a társadalmi konvenciók szerinti szerepeket, színlelni nem tud, szinte mindig azt mondja ki, amire gondol. Ha mégsem, mint a cím is sugallja, erős logikája rávezeti, senkit a kérdést feltevők közül nem érdekli a tényleges válasz, ezért az egyetlen elfogadott formula: köszöni, jól van.
Látja és tudja, hogy kollégái mint bolondra tekintenek rá, de ez nem zavarja, – Rólam nem vettek tudomást; én már régóta nem igyekeztem semmilyen társalgást kezdeményezni velük. Így elszigetelten és akkurátusan (és igen jól) elvégzi egyáltalán nem izgalmas irodai munkáját egy grafikai tervező intézet pénzügyi osztályán. Teljesen magának való, ám megfigyelései tökéletes képet festenek az őt körülvevő világról.
” Az irodában két kaszt van: a kreatívok a primadonnák, mi, többiek pusztán statisztaként lépünk fel.”
” Az irodában tapintható volt a pénteki nap öröme, amikor az emberek együttes erővel csapják be magukat azzal, hogy a hétvége valamilyen oknál fogva csodás lesz, a munka pedig jövő héttől valahogy más, jobb.”
Rengeteg szarkasztikus humor keretezi megfigyeléseit, amiben mi is felismerjük saját élethelyzeteinket, környezetünk alakjait. /Vásárlás a komputer részlegen, a fodrászat agresszíven divatos személyzete iránti ellenérzése, vagy kalandja a gyantázással, s a kényeztető luxusmanikűrrel vagy a kozmetikában tett kísérletei, – ahol a cél, hogy sikerüljön nőnek álcázni magam 🙂
” Sminkes: – Na mit szól hozzá?
– Úgy nézek ki mint egy kis madagaszkári majom, vagy inkább, mint egy észak-amerikai mosómedve – vélekedtem- Elbűvölő! “
Bár vallja, hogy boldog egyedül, valahogy nem gömbölyű ez a történet, mert Eleanor introvertsága kezdetben nehezen értelmezhető.
” Mindig büszke voltam arra, hogy magam irányítom az életem”
Sok benne ugyan a kényszeresség, és a belésúlykolt előítélet, de természetes intelligenciájával igyekszik ezek fölé kerekedni, illetve kellő időben még magát is figyelmezteti, ha eltér a valóságtól. Ő az, aki szeret mindent pontosan megtervezni, mindenre előre felkészülni. Élete egy szűk mederben zajlik, hétköznap az iroda és a szociális ellátótól számára juttatott lakás között, némi vásárlással a kedvenc városi express Tescojában, vagy a lakása közeli kis bolt bangladesi tulajdonosánál. Társasága, barátai nincsenek, beszélgetni legfeljebb a villanyóra leolvasóval – illetve minden szerdán negyed órát telefonon anyukával szokott. A hétvégét tökéletes magányban otthon tölti egy üveg bor és 2 liter vodka társaságában, ami hétfőig rendre el is fogy.
” …a magány arról ismerszik meg, hogy szeretnénk véget vetni ennek az állapotnak, ám ehhez nem elég a puszta akaraterő…. Ezt sokkal könnyebb mondani, mint megvalósítani, különösen azok számára, akik veszteség, száműzöttség vagy előítélet miatt magányosak, akik okkal félnek, bizalmatlanok, miközben sóvárognak mások társasága után. …minél magányosabbá válik az ember, annál kevésbé képes társaságban feltalálni magát.” (Olivia Laing – A magányos város)
Hová tűntek hát életéből a mindenkit körülvevő szereplők? Egy család, egy testvér, egy szerető társ? Hogyhogy nem tudja milyen az, amikor valakinek fontos ő, van valaki aki kedveli, és értékeli őt, miért nincs valaki, aki melegen megszorítsa a kezét, mellé álljon, amikor összeomlani látszik körülötte a világ? Miért természetes, hogy anyukától, ha hívja az intézményből, csak lekicsinylést, bántást, durvaságot kap – s habár szenved tőle, remegve, kötelességszerűen elviseli azt, mintegy megdelejezve egy elátkozott szerepben. Anyuka kezdettől a sötét szereplő, amivel elfojtva ő maga is tisztában van, ám ahogy később fogalmaz, bármilyen anyuka jobb volt annál, mint hogy ne legyen anyukám….
“Anyuka mindig azt mondta rólam, hogy csúnya vagyok, formátlan és mocskos.”
És a mértéktelen vodka fogyasztásával ezeket a feltüremkedő rossz emlékeket, belső hangokat próbálja mintegy hibernálni, miközben azzal álltatja magát, hogy élete rendben van, hisz mindene megvan, mindig volt fedél a feje felett, mindig adtak neki enni, inni a tíz éves kora óta változó gyermekotthonokban és nevelőcsaládoknál. Vagyis mindez, ami a puszta létfenntartáshoz szükséges, ám érzelmi vonatkozások nem szerepelnek a felsorolásban. S lassan kibontakozik a szörnyű kép, egy bántalmazásokkal teli gyermekkor, s egy súlyos trauma, aminek emlékeit a tudatalattija el is zárta előle. S ami maradt: egy érzelmileg kifosztott, jövőkép nélküli élet – vegetálás mint egyetlen társáé a papagájcsőr virágé, amely még a gyermekkorból jött vele, az egyetlen ami túlélte a sok hányattatást.
” Jól ismertem már ezt a jelenetet: egyedül állok és tőlem kicsit távolabb játszódó eseményeket bámulom. Teljesen rendben van, így normális. …minden új iskolában annyira igyekeztem, de volt bennem valami, ami nem illett a többiek közé. Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor -formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék.”
Mígnem szerencsére felbukkan valaki a környezetében, aki ugyan szemében csak hiányosságokkal rendelkezik, de igazából megvan benne mindaz, ami Eleanora érzelemmentes racionalitásával szemben az embert adja: a meleg szív. Raymond, az informatikus, miközben látszólag nem vesz tudomást Eleanor idegenségéről a hétköznapi világ dolgaival szemben és fejletlen érzelmi reakciójairól, bevezeti egy olyan közegbe, amiben sosem volt része. Társaságra, s barátra lel, egymást szerető családok életébe nyer betekintést, s megéli azt a jó érzést, amit egy-egy meleg kézszorítás vagy érintés válthat ki, és meglepi a kijelentés, hogy az ember nem is kíván egyebet a gyerekeinek, csak hogy boldogok legyenek. Mulatságos csetlése-botlása ebben a világban számos mosolyt fakasztó történetet eredményez, mint amikor tanulva, hogy a vendégségbe hívott ajándékot kell vigyen a házigazdának, a 40 éves születésnaposnak egy tescos zacskóba bedobja az alig használt, még félig tele Smirnoff vodkás üveget, s egy kis szeletelt sajtot, hisz a sajtot minden férfi szereteti. 🙂
Eljut egy terapeutához is, akivel megkísérlik helyreállítani múltját, s önértékelését is – szívszorongató fejezetekben tárva fel egy sérült lélek pokoljárását. Egy gyermek természetesnek hitt képe a külvilágról, amely a bántás, a szeretet-nélküliség, a meg nem felelés állandó nyomasztó tudatával kapcsolódik össze, amelyből felnőtt élete kibontakozik, s ezen (hamis) alapokon épült fel.
” Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. “
Megérintő sorok egy olyan korban, amikor egyre több a szingli életforma, amely szintén nem mindig saját döntésen alapul, még ha nem is súlyos abúzus folytán. Vagy az írónő szavaival: Manapság a magány az új rák, szégyenletes, kínos helyzet, olyan borzalmas, hogy ki sem merjük mondani. Az pedig szinte soha nem jut eszünkbe, milyen szerencsések is vagyunk, akiknek normál gyermekkor, család és szokványos élet adatott, s természetesként fogadjuk és gyakoroljuk a szeretet megnyilvánulásait.
Noha különösen a végére jutott sok torokszorító rész, ennek ellenére is a könyv nem egy nehéz olvasmány, az írónő – akinek ez az első regénye – olyan könnyed tollal vezet végig a történeten, hogy szomjazod minden sorát, és nem engedi a hangulatot borússá változni. Hiszen tele van olyan ismerős képekkel, mint a nyegle csapos, a McDonalds szervíze, vagy a borravaló intézménye, amin Eleanor még gyermeki őszinteséggel elcsodálkozik. És igazán felszabadítóan tudunk nevetni értékelésén Spongyabobról, frusztrációján a kávézóban a nevét a pohárra író, a cég politikáját rendületlenül kiszolgáló eladó, vagy a grindcore koncert látogatása során. Végülis – mondja, egyszer mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a néptáncot. Ami pedig engem, olvasóját hökkentett meg, amikor egy temetésen elgondolkozik azon, hogy nem szeretné, ha elégetnék, inkább adnák állatkerti állatoknak eledelül. Meg is jegyzi magában, hogy írjon a WWF-nek , s erre rákérdezzen, lehet-e?
S az elbeszélés központjában egy nagyon szép, lassan bontakozó emberséges történet rajzolódik fel, amely egyáltalán nem a szokásos, mindent egy csapásra elsöprő szerelembe torkolló happy-enddel zárul. Ez egy fájdalmas fejlődéstörténet, ami bizony szomorúságot hagy a szívünkben. De benne a remény, hogy Eleanor erős küzdeni tudásával sikerülni fog, ami legtöbbünk számára adottság: egy normális emberi élet.
” Sebhelyek borítják a szívemet is, éppolyan vastagok és torzítóak, mint az arcomon látható. Tudom, hogy ott vannak. Remélem, maradt még sértetlen szövet, ha csak egy darabka is, amelyen képes be- és kijutni a szeretet. Remélem.”
S az, hogy saját meglátása szerint is egy dilibogyó, Raymond őszinte kitörésében nyer cáfolatot:
“Dehogy vagy az! Meg tudsz nevettetni Eleanor. Te magasról teszel olyan baromságokra, nem is tudom, hogy jó fejnek tartsanak, meg hogy milyen klikkek vannak a cégnél, és hasonló hülyeségekre, amin mások állandóan pörögnek. Te csak azt csinálod, ami neked tetszik, igaz? “
Jegyzetfélék... a könyv mellől 