Gojko az 1992. április 6-án kirobbant háborút okozó és azt megelőző etnikai indulatokról beszél így. A 4,4 milliós Bosznia – Hercegovinában addig a muszlim vallású bosnyákok mintegy 44%-ban, az ortodox szerbek 32,5 %- ban, a katolikus horvátok 17 %-ban alkották a lakosságot. S az indulatok egymásra uszították ezeket az embereket, akik évszázadokig békésen, számos esetben vegyes házasságokban éltek együtt. Szarajevó multikulturális közösségében a nemzeti politikusok és a média gyűlöletbeszédei mérgezték a levegőt.
“Gojko azt mondta, az egész csak hülye fenyegetés. – Vidéken még csak talál követőket a propaganda, egy parasztot könnyű meggyőzni, hogy a szomszédja török, és másra sem vágyik, mint hogy elrabolja földjeit és elvágja a torkát.
Diego azonban ismerte a stadionok nyelvét. – A háborúk békeidőben kezdődnek, a külvárosokban, miközben ti a művészklubjaitokban költészetről vitatkoztok.”
De sajnos nem lett igaza.
A kirobbant háború teljesen értelmetlen öldöklései következtében a halottak számát 140 – 200 ezer fő közöttire becsülik (eltérő források), akik között 12 ezer volt a gyermek; a sebesültek, rokkantak száma ezt is meghaladja, nem beszélve azokról a múlhatatlan traumákról, lelki sebekről, amik a túlélőkben örökre ott maradnak. Ismerjük a srebrenicai népírtás képeit, a válogatott kegyetlenkedések sorát, s emberiségellenes bűntetteit, köztük cca. 50 ezer nő megerőszakolását.
“Vidéken sok nő megölte az ilyen gyerekeket, az anyák segítettek a lányaiknak megszabadulni tőlük. Nyugodt, hétköznapi nőkből kétségbeesett gyilkosok lettek.”
A konfliktus alatt 2,2 – 2,6 millió ember volt kénytelen elhagyni otthonát.
Szarajevóban 1992. március 3-án egy népszavazást követően az ország kikiáltotta függetlenségét. A referendumot szabotálták a szerb lakosok, s a szarajevói szerbek akik nem akartak elszakadni Jugoszláviától, észrevétlen a laktanyákból a fegyvereket kicsempészték a hegyekbe, ahonnan aztán tűz alá vették a várost. A várost 3 és fél évig tartó ostromgyűrűvel vonták körbe, minden magaslaton ágyuk, mozsárágyuk tarackok, kalasnyikovok, távcsöves puskák voltak, a téli olimpia sáncain, a város magasabb épületeiben orvlövészek rejtőztek. A modernkori történelem leghosszabb ostroma május 2-án kezdődött, amikor a blokáddal megpróbálták a fegyvertelen civil lakosságot térdre, a kormányt lemondásra kényszeríteni.
Az itt élő szerbek és a Jugoszláv Néphadsereg katonái folyamatosan bombázták és 200 pontról lőtték a várost. A lövegek tűzének csaknem az összes épület áldozatul esett.
” Kik vannak a hegyek között? Fiatal srácok, akik fellopakodtak a hegyek közé, hogy csatlakozzanak a démonhoz, hogy megöljék az egyetemi évfolyamtársaikat, a gyerekkori barátaikat…Az orvlövésznek kereszt lóg a nyakában, hisz a Szentháromságban, Nagy -Szerbia szentháromságában. … saját városát, a saját lakónegyedét lövi..”
“A kedvenc célpontjaik az anyák, tudtad? – Az orvlövészeket mulattatja, ha látják, amint a gyerekek bőgni kezdenek, kétségbeesetten tátják el szájukat…”
” Megtanultuk, hogyan közlekedjünk. A fedezék nélküli helyeken – az épületek közötti résekben, a kereszteződésekben, ahonnan látszottak a dombok, futottunk mint a nyulak. A kereszteződésekben már táblák figyelmeztetnek: PAZI SNIPER! – Óvakodj az orvlövésztől!”
Amikor hőseink 1992. márciusában megérkeztek Szarajevóba, a várost még a népszavazás plakátjai díszítették, szórványos incidensektől eltekintve béke honolt, s senki nem látja előre az elkövetkező napok tragikus eseményeit. Ebben a vihar előtti csendben járják Gojkoval a várost, esténként pedig Gojko baráti társasága kommuna-szerű közösségében élvezik a társasági életet.
“Azt hittük, rosszkedvű világba érkezünk, az emberek tétlenül nézik az egyre inkább előretörő háborút, ehelyett zene várt minket, fecsegés és néhány lány, akik a konyhába bezárkózva levest kavargattak. Csaknem minden este visszamentünk abba a magasan lebegő lakásba, az óváros szerájába. Talán ott találtuk meg azt, ami hiányzott, a ránk mosolygó, fiatal arcok emberi melegségét, és az időt…, igen, az időt, a régi bosnyák szokást, amellyel megállítják az életet, hogy beszélgessenek, hogy csak úgy létezzenek.”
Gojko miután megtudja milyen céllal jártak Ukrajnában, egy nap különleges ajánlattal állt elő. Bemutatja őket egy koncerten a fiatal trombitás lánynak, aki hajlandó lenne hozzájuk “gólyának” állni. Diego elég vonakodva és zavarban fogadja az ajánlatot, de Gemma azonnal ráveti magát. Megismerkednek Askával, aki egy magas, hosszú, vörösre festett hajú, 22 éves, punk külsőségekkel provokáló, vibráló egyéniség, akinek minden vágya kijutni innen nyugatra, s ott zenei karriert csinálni. Ehhez segítené hozzá az a nem csekély pénzösszeg, amit a baba kihordásáért kér. S a folyamat beindul: vizsgálatok, a beültetést vállaló orvos megtalálása, s várakozás az ideális napra, mely a termékenységi ciklusba esik. Aztán amikor eljön az idő, az orvost már nem találják helyén, sokakkal együtt elmenekült a nyugtalan városból. Aska, a trombitás lány azonban felajánlja, hogy hajlandó akár “természetes” úton is a fogantatást elősegíteni. Kiválasztanak ehhez egy városszéli fogadót a trebevici hegyek lábánál, s Diego még mindig vegyes érzelmekkel elválik párjától, aki aztán három napon át aggodalommal és fel- feltörő féltékenységgel várja. 37 éves ekkor, fél, hogy elveszíti Diegot, de úgy érzi, hogy pontosan egy gyermek, aki örökre összekapcsolhatná őket. Ugyanakkor retteg is érte, s bánja hogy ilyen képtelen kockázatot vállaltak.
Merthogy azon az április 6-i napon, az előrenyomuló JNA, a jugoszláv néphadsereg átlépte a Drinát, a természetes bosnyák határt. Szarajevóban pedig kitör a lövöldözés, gránát csapódott be az óváros Miljacka parti Baščaršija (egykori török bazár) központjába, szerb paramilitaristák jelennek meg a város különböző pontjain, kegyetlenkedve pusztítanak, visznek el embereket, s válogatás nélkül gyilkolnak.
” Az olyan késekkel, amilyenekkel mi olajbogyót magozunk, azok a vadállatok emberi szemeket magoznak…”
” Az élet távozóban volt, hogy átadja helyét a tébolynak.”
Diego három nap múlva tért vissza. Fáradt és feldúlt volt. Nem történt semmi, mondta bocsánatkérően. Azonnal el akartak utazni, de a napok csak teltek. Az emberek megrohamozták a repülőteret, s az utolsó repülők zsúfolásig meg voltak tömve, még a folyosón, a vécében is emberek tolongtak.
“Mindent megtanultunk azokban a májusi napokban. Megtanultuk felismerni a kalasnyikovok repedtfazék hangját, a gránátok süvítését. Ha a dörrenés után azt hallotta az ember, hogy a feje felett átsüvít az égen a lövedék, az azt jelentette, hogy megúszta. …Megtanultuk, hogy bizonyos időpontban az orvlövészek ebédszünetet tartanak… és hogy estére már rosszabbul céloztak, mert teleitták magukat rakijával.”
Mindenki abban reménykedett, hogy még a nyár előtt véget ér az egész.
“Hozzászoktunk a légiriadót jelző szirénák hangjához, a gránátok süvítéséhez…A római lakásunk járt az eszemben, a nappali, a konyha, a falraakasztott fényképek hosszú sora. A csendes utcánk járt az eszemben, ahol éjszakánként csak néhány kutyasétáltató járt…Aztán megtanultunk, ha csak pár órára is, elaludni… Reggel korán ébredtünk, kihasználtuk a napfényes órákat. (Áram ekkor már nem volt.) Diego elment, és én szorosan átöleltem. Újabban mindig mindenki szorosan átölelte azt, akivel találkozott, úgy búcsúztak el egymástól az emberek, mintha soha többé nem látnák egymást…. A házunkkal szemközti falon megjelent egy felirat: MA ÉJJEL SEM HALTUNK MEG.”
Az emberek fityiszt mutatnak azoknak odafönt, a nők kisminkelve, elegánsan mennek ki az utcára, akinek még van munkahelye reggel rendesen elindul gyalog, s nem hagyják megtörni magukat.
” Valahol egy ásó dolgozik. Éjszaka Szarajevóban eltemetik a halottakat, csöndben csusszannak a földbe. A nyílt térségeken gyülekező csoportok minden orvlövész figyelmét magukra vonják, így hát az emberek megvárják, míg besötétedik. A holttestek egy időre magukra maradnak, mert túl veszélyes. Csak éjszaka vonszolták el a testeket, ahhoz, hogy a halált eltemessék, a halállal kellett szembeszállni.”
” A szem elsiklik a holttestek fölött, az emberek nem állnak meg, nem fordulnak vissza. Ezekben a tovahaladó léptekben van a háború…nem szabad különbséget tenni egy holttest és egy homokzsák között…el kell távolítani őket a valóságtól…Csak így lehet kibírni. Ha a halottaknak nincs nevük, kabátjuk, hajszínük. …nem szabad időt hagyni a szemnek, hogy lásson …A gyerekek …megfontoltan haladnak a felnőttek nyomában.”
De nem kímélik őket, a gyerekeket sem, gránát zuhan a házuk mögött labdázó gyermekek csoportjára, és célzottan, egyenként is beveszik őket a célkeresztbe.
“Szarajevó nagy, nyitott lőtér. Vadászterület.”
Az elszigetelődött mártír városban sokan hittek még abban, hogy a világnak füle van, s odafigyel rájuk. Közben megszűnt a villany és gázszolgáltatás, fokozatosan hiánycikké vált minden. Kialakult a hadikereskedelem, virágzott a fekete piac. Az árak megtízszereződtek. Megsemmisültek kávézók, a posta, villamosok kiégve. A kitört ablakokat műanyag fóliákkal szögezték be. A szarajevói állatkertben pusztultak a vadállatok, mert nem volt aki enni adjon nekik. Mindenért sorba kellett állni. Vízért, kenyérért, gyógyszerért.
Mint május 27-én a Vase Miskina utcában álltak kenyérért a pékség előtt. Nők, férfiak és gyerekek. S három gránát véres mészárlást okozva csapott le, s nyomán halottak, sebesültek, véres cafatok borították be a földet, amely sokkoló képek bejárták a világsajtót. De ehhez a még több áldozatot szedő két támadás, mégpedig a markalei piac elleni (1994. február 5; 1995. augusztus 28.) kellett, hogy a világ reagáljon. 1994. február 9-én az UNPROFOR (az ENSZ védelmi erői, kéksisakosok) mér légicsapást a Szarajevói és környéki szerb tüzérségi és aknavető állásokra, 1995. augusztus 30-án és szeptemberében széleskörű NATO légicsapások következnek majd a boszniai szerb állások ellen. Szarajevóban a nagyszámú áldozatot követelő helyszíneken ma a járdán jelképes (vér)vörös rózsákkal emlékeznek – ezek a holtak és gránátok tanúi.
” Nem, nem emlékszem pontosan, mikor kezdtek a kutyák is bujkálni…”
Május végén aztán sikerül Zágrábon keresztül elhagyniuk az országot. Hazaérve, új értékként élik meg egykori hétköznapjaikat, falják az életet, bevásárolnak, jönnek-mennek.
” Évek óta el akarok menni innen és évek óta nem megyek. És ma hálát adok Istennek, amiért enyém lehet ez a piszkos nyugalmú nyugat.”
Mégis a lelkükben ott járnak Szarajevóban, s minden este aggódva figyelik az onnan jövő híreket, képkockákat, barátaikat keresik a rémült figurákban. Gemma vérző szívvel nézi végig a gyönyörű Nemzeti Könyvtár, a Vijećnica (egykori városháza) pusztulását, ahol maga is sokat tartózkodott, éppen tanulmányai kezdetén. A kiégett könyvtár romjain a szarajevói csellista néven ismertté vált Vedran Smailović klasszikus zenész, játszotta Albioni Adagioját, ahogy ezen kívül több napon át más érintett helyszíneken, és temetéseken is megszólaltatta a bánatos dallamokat.
És nehezen viselik olasz honfitársaik érzéketlen viselkedését a közeli, durva háború kapcsán. Van bennük valami beteges kíváncsiság, ugyanakkor egy vállrándítás is, hogy mi közünk hozzá. De maguknál is észreveszi, hogy miközben a TV-ben ágyúdörgés hallatszik, s miközben még a mentőautókra is lőnek, ők ezalatt jönnek-mennek a lakásban, arckrémet keresve, stb. Aztán, amikor augusztusban elutazva, a tenger mellett apukája tengerparti apartmanába, némi enyhülést keresnek, megüti a szívét az a közönyösség, ahogy ” Itt fürdünk, jégkását eszünk, …alkudozunk a mozgóárusokkal, a túloldalon kirajzolódó szaggatott partvonalra már rá sem néz senki, mintha egy másik tengerhez tartoznának. Pedig még a múlt nyáron is átmentek oda az emberek, akár egyetlen napra, motorcsónakkal.”
” Vártam a békét, az ENSZ határozatokat. Hallgattam a pápát, aki fegyverszünetért könyörgött. Mindeközben a borzalmak felbújtói Genfben ásványvizet kortyolgattak.”
Hasonlóan groteszk jelenetekként írja le, amint Szarajevóban, miközben az egykori olimpiai szálló, a Holiday Inn épületében kifogástalan ellátásban részesülve, minden technikai felszereléssel rendelkező külföldi újságírók és média szereplők táboroznak, s a fotósok minden sarkon ott vannak. ” Várják az arra sétáló halált, a nőt, aki átrohan családja után, és találat éri. Ők a fényképezés orvlövészei, várják a képet, amely meghozza nekik a díjat.“
“A hegyek közül vérfagyasztó kis történetek gurulnak le a völgybe. A hétvégeken furcsa önkéntesek csatlakoznak a csetnikekhez. Szórakozni vágyó külföldiek. Ügyes lövészek, akiknek elegük van a szimulációkból, a kartonfigurákból.”
Mint ahogy a beköszöntő békében kapós szuvenirok voltak a töltényhüvelyekből készült tárgyak, s keresettek a war tour-ok.
S közben a menekültek növekvő tömegei jutnak el (borsos összegekért) külföldre is, a máris megszűnt Bosznia aranyozott liliomaival díszített útlevelükkel.
” Eljutnak majd a befogadóközpontokba, alantas munkákat végeznek, gyanakodva tekintenek rájuk azoknak az országoknak a polgárai, ahol élhetnek ugyan, de soha nem lehetnek önmaguk.”
Torokszorongató sorok adják vissza a II. világháború óta nem tapasztalt európai háborús valóság mindennapjait.
S egyik reggel a tengerparti apartmanban Gemma arra ébred, hogy Diego elment. Visszavitte a lelkiismerete az ostromlott városba, a halál földjére.
“Az én frontom ez volt. Ez a nyugodt város. Ez a Diego nélküli, tiszta és üres lakás. Így, egyedül…nem is léteztem.“
Aztán elhatározza, hogy ő is átkel a senki földjén, a másik oldalra, bár ennek esélye minimálisra csökkent, mivel szeptemberben megszűnt a légi híd Szarajevóba. A humanitárius célú repüléseket felfüggesztették. Végül újságírói sajtóigazolványával sikerül egy teherszállító gépre feljutnia, mely repülők motorját le sem állítják, míg a gyógyszeres ládákat kirakják a kifutópályán, és már indulnak is vissza…
Maga is visz egy bőröndnyi holmit, amit Gojko felsorolt: elemek, vitaminok, kempinglámpák, antibiotikumok, víz-fertőtlenítő tabletták, intim betét. Cigaretta, tejpor, húskonzerv. Minden, mindenre szükség van, ott most nincs semmi. Minden egyes berakott tárgy az élet ígérete. A cigaretta volt a legszívesebben fogadott ajándék.
Szarajevó ekkorra már felperzselt föld. A reptérről bevezető úton Welcome to hell! – Üdvözlet a pokolban! feliratok díszlenek. S ez nem is tűnik túlzásnak, amikor Gemma újra meglátja a várost, lakóit. A város a sötétség foglya, árkok s aláaknázott sávok szabdalják, és romok mindenütt. Eltűntek a harangok, a müezzin éneke, a fűszeres illatok az utcákról. Szürke arcok, üvegkeménységű tekintetek, ujjak közt remegő cigaretta. Az élet puszta túléléssé zsugorodott, Szarajevóban mindenki csalánt eszik, az alultáplált testek alig bírnak talpon maradni, sokan éhenhalnak. Ezért délelőttönként útra kelnek, vadászni kell ételre, vízre, feketepiaci alkalmi vételre, kenyérjegyre, segélycsomagból származó konzervre. Körbejárnak a Caritasnál, az evangélikus egyháznál, és a zsidó Benevolenciánál – mert ők mindenkinek segítenek.
Diego művirággal fogadja, a markalei virágárusnő ezt találta ki, az igazi virágok helyettesítésére: papírból hajtogatja és festi a csokorra valót. A magánélet megszűnt, a lakásokban matracokon mind együtt aludtak. A közelgő télre készülve, a lakosok fémhordókból kályhákat barkácsolnak, s fűtőanyagnak feldarabolják bútoraikat, feltüzelik a szőnyegeket, függönyöket, cipőket és könyveket. A parkokban már nincsenek fák. Mindenhol fűrészek és a földön húzott ágak hangja.
” Így hal meg az élet, egymás után esnek el a fák. Az emberek készülnek a közeledő télre, és közben helyet csinálnak a halottaknak… akiket újabban már mindenféle helyekre temetnek, a parkokba, a kosevói futballpályára, mert megteltek a temetők.”
” Néztem a szemeket, furcsák voltak, mint a sötétben is látó állatok szeme…A békét várják, de már nem reménykednek. Gojko tekintete homályosabb mint régen, besározták a háború hónapjai. Az ifjúság elszállt, tovatűnt. – Írsz még? -Nem. Kell egy kis idő, kell, hogy Isten melléd álljon.“
Ám a leginkább megrázó Gemma számára Diegot látni, ahogy kockára teszi az életét, segít az egyedül maradt anyáknak, vizet cipel, kályhát épít, havat lapátol, segít a családoknak, játszik a gyerekekkel, mint aki fejébe vette, hogy beledöglik ebbe a háborúba, hogy ő fizet meg a békeközvetítők helyett. Szinte már egyáltalán nem fényképez.
” Valaha beleszerettem egy genovai srácba, aki a kikötői sikátorok rekedt nyelvét beszélte, volt pár lyukas foga a drogtól, egy féktelen fiúba. Egy srácba, aki verekedett a stadionokban, de énvelem olyan volt, mint egy gyámoltalan kis kölyök. Most pedig öregember lett belőle…”
S Gemma lelkében is súlyos harcok dúlnak:
“Azon töprengek, vajon szeret-e még, vagy csak korábbi életének kísértete vagyok? … ránéztem Diegora, hogy szelídséget, gyöngédséget kolduljak tőle. Kinyújtottam a kezemet, megcsókolta, ahogy egy bélyeget nyal meg az ember, mielőtt a borítékra ragasztja.”
Aztán egy napon a kérdéseire megtalálja a választ: Diegot Askával látja, aki terhes, s a férfi gondoskodásával veszi körül. S kérdésére, hogy neki miért nem szólt, Diego azzal válaszol, hogy nem akarta az ő életét is kockára tenni. S igen, szereti a lányt, s azon a bizonyos három napon, végig szeretkeztek… A lélek viharában Gemma újra építi magát, s úgy tekint a helyzetre, hogy akkor mégis megvalósulhat legalább az a cél, hogy gyerekük születhet. Apjától sürgősen pénzt kér, hogy kifizethesse a lánynak ígért összeget, aminek érdekében apja eladja tengerparti lakrészét.
S már ott a kezében az egynapos baba, felszerelkezve hamis, az ő anyai nevére szóló születési bizonyítvánnyal, futnak az indulásra kész katonai gép felé, hogy Rómába repüljenek. S mikor hátranéz, Diego már nincs vele, az ellenőrző szolgálatos katonának azt mondja, elveszett az útlevele. S Gemma tudja, elvesztette, már régesrég elvesztette.
” És talán el kellene mesélnem a fiának, milyen érzés ez az űr, ez a mélybe zuhanó élet. Az első lépések, melyeket egyedül, árván teszünk.”
S a szomorú felismerés: Nem márkában fizettem, embert cseréltem emberre. Aska magával vitte a szerelmem testét.
Otthon aztán, mint mindig, édesapja áll mellettük, boldogan merül el a csecsemőgondozásban, miközben Gemmát folyamatosan nyomasztja a gondolat, hogy Pietrónak egyszer meg kell vallania, hogy nem ő az anyja. Addig egy élethazugságban él, s a nehézségek elviselésében segít, a véletlen folytán mellésodort Giuliano, akinek kedves támogatásából később házasság alakul. Mert miközben álmaiban még Diegoval a babát sétáltatják, s családi béke száll közéjük – szörnyű hírt kap: meghalt Diego.
Mintha ez lenne a búcsú Szarajevótól is, amelyet ténylegesen 1425 nap után hagyott el az utolsó szerb katona, 1996. február 29-én. De béke csak a papíron volt, a szívekben igazából sosem zárult le a háború. Az elkövetkező éveket a túlélők avval töltötték, hogy várták, hogy behívják őket az azonosításra, pár csontdarab, személyes tárgymaradványok leletei alapján. Hágában pedig elhúzódóan zajlott a háborús bűnösök pere.
Mint a könyv nyitányaként, mely a jelenben játszódik, s Gemma fiával, Pietroval, Gojko meghívására Szarajevóba látogat, s sok minden újra előkerül a múltból, az egy élettel ezelőttből, ahogy a hősnő fogalmaz.
Meglátogatják Gojkoval a temetőt, ahol fél Szarajevó el van temetve. A sírköveken a születési évek változnak, de a halálozási évek ismétlődnek. Aratott a halál, abban a három évben. S köztük volt Gojko édesanyja és kishuga is. Sírkövükön Gojko verse:
“Fogd meg a fonal egyik végét,
én a másikkal a kezemben
kiszaladok a világba.
És ha elvesznék, anyácskám,
te csak rántsd meg a fonalat.”
S Gojko akkor elment harcolni.
“Költő volt, mozgóárus, rádióamatőr, idegenvezető, egy balek, aki még egy galambra sem lőtt rá életében. De azonnal beletanult, mert a gyűlöletet egyetlen éjszaka alatt is meglehet tanulni…. Nézem a kezét… egy szelíd ember keze, aki azt kiabálta a rádióban, hogy soha, semmilyen okból nem szabad engedni a gyűlöletnek,…egy szerencsétlen flótásé, aki végül mégis ölt, a háború törvényét követte, s elhagyta a saját törvényét. .. Ezért nem ír több verset, mert szennyes lett a lelke, és egy költő nem csaphatja be magát. Csak a versei beszéltek róla, arról, hogy milyen volt a lelke, mielőtt találkozott a gonosszal. Bosznia szemében ő hős volt, a saját szemében viszont egy csődtömeg.”
S még egy súlyos ablak nyílik fel a múltból, ami sok mindent megkérdőjelez. Életünk időben ki nem beszélt eseményeit, vélt igazságait, s egy gyermek igazi identitását is.
Számomra a könyv igen sokat adott. Benne volt az élet számos színe, esetlegessége, lelki boldogságunk és traumáink mélysége, s kínja. A háború szörnyűségeit pedig lehozza a hétköznapi élet szintjére, hogy láthatjuk milyen, amikor az ember teljesen kiszolgáltatottá válik egyik napról, a másikra, s a mégoly öröknek tűnő komfortunkból is, az emberi barbárság pillanatok alatt a puszta létért történő küzdelembe taszíthat. S folyamatosan sikít bennünk a fájdalom, hogy mégsem tanulunk semmiből. A délszláv háború kitöréséig a II. világháború után 50 év telt el. Most nem kellett csak 30 év, hogy ugyanígy a szomszédunkban újabb mérhetetlen szenvedést kell elviseljen az ukrán nép. S a bűnösök könnyedén hátra dőlve labdáznak emberéletek millióival. A mások életével. MIÉRT? HOGYAN? HOGY TŰRHETI EZT A VILÁG?
Jegyzetfélék... a könyv mellől 