Bartis Attila – A vége

“A másik bolond a családban anyai nagyanyám volt. Nagyapám, Kiepski Oszkár műépítész, a magyar állam fennállásának ezredik évfordulója alkalmából Hollósra magyarosított, mert úgy érezte, nemcsak a zsidóknak és örményeknek kötelességük jó magyarnak lenni, hanem a lengyeleknek is. Aztán egy mellékutcában a magyar nép Kun Béla vezetésével véletlenül átgyalogolt rajta. Annyi ereje még maradt, hogy hazavonszolja magát, de mire kijött a családi orvos, belehalt a sérüléseibe. Így anyai nagyanyám, Hollós Júlia nem sokkal apai dédnagyanyám után szintén megbolondult. ..

Végigaludta a Tanácsköztársaságot, a románok bejövetelét, a trianoni béketárgyalásokat, a fehérterrort, a bécsi döntést. Még Horthy Miklós kiugrási kísérletekor is aludt. Álmában imádta a férjét, a gyermekei viszont annál valóságosabban imádták az anyjukat. Apám egy esztendő leforgása alatt háromszor mutatkozott be neki, az utolsó alkalommal már a vejeként. De mindezt olyan álmatag bájjal tette Hollós Júlia, hogy senki nem haragudott rá. A háborúban azt fájlalta a leginkább, hogy tönkreteszik szegény Oszkár gyönyörű épületeit. Még az se rázta fel álmából, hogy a spájzban unokája születik. Ezerkilencszáznegyvenöt február másodikán ébredt fel arra, hogy a legények a kredencet félretolják, és a fiát főbe lövik. Fél napig bírta az ébrenlétet. Estére belehalt.” (az alvás)

Tudom, kicsit hosszú a kiemelés, de nem tudtam ellenállni neki. Mint ahogy nem lehet ellenállni Bartis Attila egész könyvének, ami úgy hatott rám, hogy elállt tőle a lélegzetem. Folyamatosan lázban tartott, lekötött, elbűvölt, elképesztett. Mindezt sokszor játékos, könnyed, élvezetes formában. És vannak még gyönyörű szóképek, a boldogságról, a magányról, mint a huzatos egyedülség, meg súlyos tartalmú mondatok: Ez szokott a legnagyobb gond lenni a valósággal. Hogy ember számára néha felfoghatatlan. / Az, hogy kibe szeretünk bele, soha nem döntés kérdése. Az, hogy kit szeretünk egy életen át, mindig döntés kérdése.
Folyamatos az Istenről való gondolkodás a könyvben, de vannak filmszerűen pergő képek, mint a katonaságról: Valaki csörtet a kukoricásban, a másik kibiztosít, céloz, vár, vigyorog, lő.
Szinte a fél könyvet- ami a 600 oldalas könyvből nem kevés – ide tudnám másolni. Mert annyira szép, zseniális, tele van gondolattal, amelyek olvastakor vagy olyan természetesnek tűnik, hogy csak azon tűnődsz, hogy benned ez hogy-hogy nem fogalmazódott meg, vagy éppen annyira eredetiek, hogy azzal vág mellbe, serkent gondolkozásra. Nem, nem egy filozófiai, vagy pláne nem filozofálgató könyv, hanem egyszerű, tiszta mondatok, a leghétköznapibb környezetben. De azért az a hétköznapi környezet nem más, mint a román illetve magyar szocialista hétköznapok nyomasztó terepe, hazug demokráciája, a megfélemlítettek és megalázottak spiclikkel körülvett világa, ahol a hatalom bármikor tönkretesz ugyanazért, amire tegnap még ő maga kötelezett.

Tizennyolcadik évére pedig az ember ezt már tudja. Ha valaki esztendőkön át naponta találkozik a hatalommal, vele kezd reggel, és a másnap reggeltől szorongva alszik el, vele osztálykirándul, őt csapja be, előle lóg meg, neki szerez hamis orvosi igazolást, akkor a hatalom okkal bízhat benne, hogy ez az ember tizennyolcadik esztendejére már érett. Már tudja a helyét. Már egy kétismeretlenes egyenletnél komolyabb feladattal is megbízható anélkül, hogy rá, a hatalomra nézvést valódi kockázatot jelentene.

Rövid, világos mondatok, néha hosszú csendek – hatalmas atmoszféra teremtő erővel, szinte érzelemmentes írásmóddal, de tán épp ezért nem téveszti el a sokszor torokszorongató hatást. De jellemzően könnyűnek ható mondatait suhanva olvassuk, s csendesen mosolygunk is fölötte.

Van ebben minden. Az egész 20. század, tragédiáival, hangulatával, ember típusaival. És mindennek az elviseléséhez szenvedéssel. És mindemellett sok újat tanulunk: legyen az az első ember űrrepülésének műhelytitkai, a kínai sakk, vagy Mohendzsodáro (Mohenjo -Daro) 4000 éves indusvölgyi civilizáció romvárosa, amely urbanisztikai szervezettsége, építési módszerei és a kb. 40 000 fős lakosságot kiszolgáló közszolgáltatásai csak a kétezer évvel későbbi, császári Róma fejlettségével vethetők össze. De a regény mégis leginkább (a könyv felén túlnyúlóan) egy apa és fia kölcsönös elfojtásokkal teli, természetes beszélgetésre képtelen viszonyáról szól, akiket vagy pesti együttélésükben, vagy Erdélyben gyökerező múltjuk és őseik felvillanásaiban látjuk.

Családom története nem különös, nem kiváltságos, mondhatni az összes egyediségével együtt majdhogynem prototípusa a magyar családtörténeteknek …. pár történet a családomban, amelyet fontosnak tartok. Mert valamiképp, mint a sorminta, megismétlődtek újra meg újra.

Nem is véletlen hát, hogy minden férfi felmenőjét – akár a Száz év magány asszonyait – ugyanúgy nevezik : Dédapámszabadandrás, Nagyapámszabadandrás, Apámszabadandrás.

És micsoda történetek ezek! A dédapa, aki csak egyetlen nőt szeretett egész életében, az unokatestvérét – saját feleségét elszegényedett családjával együtt a nászéjszaka után Pestre költözteti, s amikor szerelme tüdőbajban meghal, golyót röpít a fejébe.

A golyó célt tévesztett ugyan, de dédapám élete valóban véget ért. Igaz, még két évig feküdt bénán és vakon egy rekamién. A cselédei fürdették, a parasztjai etették, a rokonai kifosztották.

A lojális, mindenkin segítő orvos nagyapa, akit környezete csaknem szentként tisztelt, s részegen sosem látta senki – halálakor 290 üres pálinkásüveget hagyott maga után dátumokkal felcímkézve, s a dátum után egy-egy könyv címe.

Tehát sem szent, sem futóbolond nem volt Nagyapámszabadandrás, csak boldogtalan. – Úgy is mondhatnám, nagyapámat kizárólag a kötelességtudat különböztette meg egy depresszióstól.

Apám nem látta meg soha, nekem harminc évembe telt meglátni, hogy ugyanúgy egymást kerülgetve éltünk egy lakásban, ahogy hajdan Apám és nagyapám kerülgette egymást. Meg ahogy nagyapám kerülgette dédapámat. … Egyszerűen soha nem fogjuk meghallani apánk mondataiból azt, ami valaki más számára tisztán hallható.

Igazából azért jött be, hogy megkérjen, ne gyűlöljem, de nem mert megkérni. Így én se tudtam elmondani, hogy nem gyűlölöm, csak nem tud segíteni. De az jó, hogy ott él a másik szobában. Végül csak annyit mondott, főzött krumplilevest.

A történet keretében sok az áthallás az író életére, amely számomra csak hitelesebbé teszi a regény érzelmi megnyilatkozásait.

Bartis Attila 1968-ban született Marosvásárhelyen, s 1984 novemberében édesapjával áttelepültek Budapestre, miután megfosztva román állampolgárságuktól kiutasították őket, s hontalan útlevéllel hagyhatták el az országot. Édesanyja az előző évben meghalt, édesapja megelőzőleg az ’56-os forradalom utáni erdélyi megtorlások következtében 7 évet töltött börtönben.

A könyv-béli apafigura, akinek igazsága, megrendítő élet vállalása hosszan, egymástól távol eső fejezetekben, mondatonként áll össze – mellyel a fiú le is rója előtte a szavakkal soha ki nem mondott megbecsülését.

A negatívjait és a fotográfiáit valami csoda folytán nem kobozták el, pedig felmerült a tisztben, hogy nem normális, ha valaki az eget fényképezi. Kell ott legyen a felhők mögött valami. Amire Apám mondta, hogy persze hogy van, Isten van a felhők mögött.

Apámnak egyszer azt mondta Varga elvtárs, hogy nem szerencsés a tanári kar tagjainak a főtéri plébániára járni.
Amire Apám azt felelte, ezen ne múljék, bár neki tegnap az Úristen azt mondta, nem szerencsés párttitkárnak lenni.

Vártam, hogy… Csináljon végre valamit, bármit, csak ne ott üljön, ahol hagyták. Vagy legalább én lennék képes kimenni hozzá, és annyit mondani neki, hogy igaza van.

A fájdalmas anyaszeretete adatja elhúnyt édesanyja szájába a nagy életigazságokat: Pl. Azt mondta, nem, kisfiam,

vannak dolgok, amiket soha nem lehet elfelejteni. Túlélni igen, megbocsátani igen, megbánni, jóvátenni igen, letagadni igen, de elfelejteni soha.

(a múzeumban)
Aztán egy hasadt tükör.
Hogy hasadt el?
Valaki belenézett.
Ki?
Anyám. Meghalt és belenézett. Az ilyesmitől minden tükör elhasad.

…én egyetlen dolog miatt lennék képes megölni az anyámat, azért, hogy meghalt.

Számomra kiváltképp csillogóak a hátsó lépcsőház ( és közös WC) melletti kicsiny lakásba beszorított grófnővel folytatott beszélgetései.

Különösen az űrkutatás eredményei érdekelték, ezt tartotta a legistentelenebbnek. Kérdeztem, miért nem a biológiát, mondta, hogy ugyan, kedvesem, Isten két teremtményén derül a legjobban, a papon meg a biológuson.

Nevetett az államosításon?
Miért, mit csináltam volna, kedvesem. Beállít pár szerencsétlen, kisemmizett ember, az élükön két bőrkabátossal, aki már megszedte magát, és azt hiszik, hogy ha elkobozzák a családi ezüstöt, azzal felszámolják az arisztokráciát.

– Diadalittasan mosolygott. Hat négyzetméter lehetett az egész konyha, nehezen fért el benne ez a diadalmas mosoly.

Az én fotelem fölött egy Rippl-Rónai. Napernyős lány a kertben. A nyírfák kérgén fehérlik a fény. Ugyanez a nő ült velem szemben, csak szitásra ráncosodott arccal, szőke helyett szürkén, vastag sebhellyel a szemöldökén.
Rónairól még hiányzik, államosításkor szerezte, mert nem a helyzethez méltóan viselkedett –

Fenti idézetben pedig, mint sokszor másutt is, átcsillan Bartis Attila fotográfus látásmódja. Merthogy szerzőnk, akár Nádas Péter, magas szinten műveli a fotográfiát, számos hazai és nemzetközi kiállítása, albuma tanúskodik erről, de könyve is megjelent a témában, amelyről vallja, hogy a második valóságot a fotográfia hozta létre. S olvasmányunk főhőse életét is meghatározza ez a tevékenység, így – mintegy mellékesen – itt is gyarapodnak ismereteink egy szakmáról, s a hozzá köthető műalkotás miben létéről.

És természetesen visszatérően elénk tárul a hatalom kritikája, főszerepben Kádárral, – de nem hiányzik a felszabadítók profilrajza sem egy második világháborús német tiszt szájából, vagy apjának a szabadságért börtönt is vállaló bajtársai kiábrándult jövőképe, aminél azért szeretnék remélni, hogy tévednek.

Minket legyőznek, önöket viszont felszabadítják. És a felszabadítókat soha nem lehet igazán tiszta szívvel gyűlölni. Még akkor sem, ha használat után majd ugyanúgy lövik tarkón a cigány lányokat, mint az én közlegényeim.
..holnaptól majd mindig lesz itt valaki, aki a mi cigányainkat megbecstelenített, lemészárolt embereknek tartja, a saját cigányait meg szükségszerű túlkapásnak, tévedésnek. Önök itt igen jól meglettek volna zsidók, cigányok, homokosok meg kommunisták nélkül. Mert közben tiszta szívből tudtak volna minket gyűlölni. És a gyűlölet erőt ad. Sokkal több erőt ad, mint a hit, remény, szeretet. …Ennek a csürhének viszont mostantól mi leszünk a mentség bármire. Ez az egyetlen, amiért sajnálom, hogy elveszítjük ezt a háborút.

Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Mindenki fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai. Csak hát ettől kezdve, aki nem mutatta ki a foga fehérjét, az akaratlanul is vele volt.
Ha jobban belegondolok, egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal.
Szóval egy nap arra ébredtünk, hogy ha feltételekkel is, de Kádár megbocsátott Magyarországnak. Öt évvel a forradalom után, augusztus huszonhatodika reggelére már végre fel volt akasztva mindenki.

(a Kádár villa) Tulajdonképpen ez volt a legborzalmasabb. Hogy ott élt valamelyik utcában egy ember, aki rájött, nem rettegéssel kell a világot átitatni. Hanem szürkeséggel. Az sokkal biztonságosabb.

Sokat segített Walter Ulbricht a nyugat-berlinieken azzal, hogy körbefalazta őket. Jót tesz az embernek, ha nemcsak úgy egyszerűen szabad, hanem naponta szembesül is ezzel. Ha nem áll módjában elfelejteni, hogy a szabadság nem evidencia.

Akkor mitől félsz, kérdezte Demjén.
Attól, hogy azok lesznek közülünk a szerencsések, akik meghalnak, még mielőtt ez a kommunista vircsaft véget ér.

… azért, János, mert mi egy emberöltő múlva is ugyanazt fogjuk várni, mint hat éve. És le fogjuk köpködni az unokáinkat, akiknek valami egészen más kell. És ők majd visszaköpnek. És akkor mi megbolondulunk.

S már a jelenből, visszajelzésként a fenti mondatokra a főhős szavai:

, a haza meg addig érdekelt, amíg Kádár János élt. Ez, ami most van a zsidózó magyarokkal meg a magyarozó zsidókkal, akiken közben röhögnek a milliárdosokká lett hajdani pártfunkcionáriusok, ez pocsékabb, mint amit Apám jósolt.

Sok-sok szembesülés önmagunkkal, lélekboncolás található a könyvben, tépelődés a sorsról, identitásról, alkotásról, művészetről (giccsről!), szerelemről, szexualitásról, barátságról. Halálok, temetések, boszorkányégetés, féltékenység, hazugság- valóság kettősében felőrlődő szerelem – így szövődik egyre a sorminta, mire eljut a végéig, ahol :Már szinte senki nincs. Se Anyám, se Apám. Se Kádár János. Se Éva. És mégis minden szinte ugyanaz.

Lábjegyzet:

Engem teljes mértékben elragadott Bartis Attila világa, s még a címadásnál is hajlottam arra, hogy ” Minden mennyiségben Bartist” írjak a bejegyzés tetejére. Mert a bemutatott regényén kívül, természetesen már begyűjtöttem magamnak még néhány élményt írásaival. Különösen tudom ajánlani, kedvcsinálóként is, A kéklő pára novelláskötetét, amely remek ízelítő írási kvalitásáról, rövid, – Őrkény ötperceseihez hasonló tömörséggel megformált helyzetekről, történetekről alakokról.
Az íróról még tudni lehet, hogy az utóbbi időkben sokszor utazik, s tartózkodik egy-egy évet Jáván – ezt a könyvet, mely előző regényéhez képest 15 évre jelent meg, azaz igen hosszan készült – saját bevallása szerint java részén itt írta. A jávai viszonyokról, agressziómentes életről, emberekről, vallásról és saját közérzetéről olvashatunk egy igen remek riportot itt:

https://nepszava.hu/1151378_bartis-attila-az-iszlam-nem-puszta-hit