Megrendítő könyv. S ugyanakkor egy írói bravúr is. Hiszen az írónő mindössze 144 oldalon egy olyan történetet ad át a japánok, méginkább japán nők történetéből, amely a múlt század elején az Amerikába érkező nemzetség sorsát tárja elénk, egészen a II. világháborús tragédiáig.
Japán 200 évi bezárkózás után az 1890-es években kinyitja a kapuit, lehetővé téve ezáltal a japán munkások kivándorlását is, amelynek elsődleges célpontjai akkor az amerikai kontinensen voltak. Az elsőgenerációs (isseik) kivándorlók elsősorban férfiak voltak, akik egy idő után megpróbáltak hazájukból feleséget hozni maguknak. Az érintettek között beindult levelezés, és fényképcsere után japán lányok és fiatal nők ezrei szálltak hajóra, egy jobb élet reményében az ígéretek földje, Amerika felé. A házasság még Japánban megköttetett közöttük, ún. helyettes által.
S itt indul a könyv is. San Francisco felé tart az a hajó is, melynek fedélzetén hetekig gyötrődnek a tengeribetegségtől s egyéb sanyarúságoktól azok a japán lányok – a legfiatalabb közöttük 12 éves – és fiatalasszonyok, akik egy fényképpel felszerelkezve a csinos és sikeres/ gazdag jövendőbelijükről, tele reménnyel és sok torz képpel bírnak arról a világról, ahová igyekeznek. Kis ládájukban összes tartozékuk: isteneik apró szobrai, bronzbuddhák, fehér esküvői selyemkimonó, pamutkimonó a hétköznapokra, fehér púder, fekete tus és rizspapír a levélíráshoz, fülükben anyjuk elbocsátó tanácsaival:
Két kézzel fogd a teáscsészédet, ne menj a napra, mindig csak annyit beszélj, amennyit nagyon muszáj.
Izgatottak, és szoronganak. Fel fogják ismerni a fényképről a férjüket? A férfit, aki a háza előtti kerítésnél, vagy a kocsijára támaszkodva, dús fekete hajkoronával mosolyog a kamerába. Milyen lesz az, amikor…Fájni fog? Mi lesz, ha a rajtuk fekvő férfi súlyát nem bírják el? Egyetlen nő akad köztük, aki már járatos ezekben a dolgokban, nála próbálnak felkészülni…
S aztán már ott is állnak a kikötőnél, s lenn, a rakparton csupa elnyűtt, többnyire megöregedett, kérges kezű, nőre kiéhezett férfi. A fényképek? Vagy 20 évvel korábbi, legjobb pillanataikban, műteremben retusált – vagy valaki baráttól kölcsönzött fotó. Tudták jól, hogy a valóságra, nem tudtak volna kicsábítani magukhoz senkit.
“Aznap éjjel újdonsült férjeink gyorsan magukévá tettek. Nyugodtan. Gyöngéden, de hajthatatlanul, egyetlen szó nélkül….Magukévá tettek, és nem törődtek vele, hogy még nem állunk készen, és utána három napig véreztünk. Magukévá tettek, az arcunkig gyűrt fehér kimonónkban, és azt hittük, most biztos vége az életünknek…
Tizenhárom éves voltam, életemben még a szemébe se néztem férfinak.”
És száz szólamban szól az asszonykórus, s száz szólamú, ám leginkább igen fájó a kiszakadó emlék.
Ezen asszonyok hangján – a könyv rendhagyó módon, többes szám, első személyben mesél – szól a történet munkáról, szülésekről,- halva született, vagy kitett csecsemőkről, számos gyermekükről, akik sose tapasztalták meg a felhőtlen gyermekkort, a fehér munkaadókról, a férjekről, a megélt sorsokról. Amely őket a legritkább esetben repítette a jólétbe, csillogásba, de laktak poros munkástelepeken, csúf kis viskókban, priccsen, barakkban, pajtákban, vagy a szabad ég alatt.
” ...döngölt padlójú kunyhóban éltünk, és szalmazsákon aludtunk. Odakinn könnyítettünk magunkon, egy földbe vájt lyuknál. Kútból húztuk a vizet magunknak. Hajnaltól alkonyig minden áldott nap paradicsomot palántáztunk vagy szedtünk.
És tudtuk, hogy sose kellett volna elhagynunk az otthonunk.
De bármilyen hangosan is sírtunk az anyánk után, tudtuk, hogy nem hall bennünket, ezért inkább megpróbáltuk a legtöbbet kihozni abból, amink volt. Krumpliszsákokból függönyöket varrtunk. Sütemények képeit vagdostuk ki az újságokból, és kitettük a falra”
De leginkább mindig vándoroltak, tanyáról tanyára, gazdaságról gazdaságra, ahol megérett a termés, várta őket a betakarítás, gyümölcsszedés. Mert a csendes, szorgalmas, alázatos, láthatatlan nőket férjeik rabszolgamunkába fogták, fehér gazdáik megkörnyékezték, miközben gyönyörűnek látott úrnőikhöz mint istennőkhöz néztek fel.
” Egyetlen nap szabadságot sem vettünk ki soha…Monopóliumunk volt az epertermesztésben, és a babok piacán is sarokba szorítottuk őket. Legyőzhetetlen, megállíthatatlan gazdasági gépezet voltunk... Néhányan azért dolgoztunk gyorsan, hogy jó benyomást keltsünk. Néhányan azért, hogy elégedettek legyenek velünk. Néhányan, hogy megmutassuk nekik, mi is éppen olyan gyorsan, ha nem gyorsabban szedjük a szilvát, fejeljük a cukorrépát, zsákoljuk a hagymát és pakoljuk rekeszbe a bogyós gyümölcsöket, mint a férfiak. Néhányan azért dolgoztunk gyorsan, mert egész gyerekkorunkat vádlinkig a rizsföldek vizében állva töltöttük, és már tudtuk, mi a teendőnk. Néhányan pedig azért, mert a férjeink figyelmeztettek, ha nem igyekszünk, a következő hajóval már küldenek is vissza minket Japánba.”
“Mindannyiunknak fájt valamije – a kezünk hólyagos lett és vérzett, a térdünk égett, a hátunk sose heverte ki ezt a fajta munkát.
Csodálták az erős hátunkat és az ügyes kezünket. Az állóképességünket. A fegyelmezettségünket. Szelíd, engedelmes természetünket. Azt mondták, alacsony termetünk miatt ideálisak vagyunk az efféle hajolgatással járó munkára.”
Közben megtapasztalják a szegregációt, hiába próbáltak beolvadni, feltünés mentesen köztük, a fehér amerikaiak között élni, elhagyva saját szokásaikat, öltözékeiket. Törekedtek arra, hogy jó és lojális állampolgárok legyenek – a kimonók visszakerültek a ládákba, elfelejtkeztek sminkjeikről, s mivel a nyelvüket nem tanulták meg jól, méginkább hallgattak. Ha a fehérek megsértették őket, fejet hajtva bocsánatot kértek azoktól.
Aztán gyermekeik már észrevétlenül felejtették el szokásaikat, japán szavaikat, ünnepeiket. Új neveket adtak maguknak azok helyett, amit szüleiktől kaptak, akik még ki sem tudták ejteni azokat.
“Hamarosan alig ismertünk rájuk. Magasabbak voltak nálunk, és súlyosabbak is. Hihetetlenül hangosak. Úgy érzem magam, mint egy kacsa, ami lúdtojásokat költött ki. Szívesebben voltak egymás közt, mint velünk, és úgy tettek, mintha egy szót sem értenének abból, amit mondunk nekik.
Leginkább szégyelltek bennünket.”
Persze a frusztráció ebben, a második generációban (niseik) is benne volt, ki-ki másként kezelte azokat. Ugyan ők már születésüktől fogva amerikai állampolgároknak számítottak, s ezáltal már több joguk is volt, de szüleik is igyekeztek mindent megtenni jobb jövőjük érdekében. Mivel jól tudtak angolul, könnyebben tájékozódtak az amerikai életben. Gyakran kiváló tanulók voltak, sokan jártak közülük College-ba, s néhányan kitűntek sportteljesítményeikkel. Mindezek ellenére, különösen a gazdasági világválság éveitől, csak fokozódott a diszkrimináció velük szemben. Sokan közülük öngyilkosak lettek, mások abbahagyták a tanulmányaikat, vagy bandákba szerveződtek. De valamennyiőknek megvoltak az álmaik, ahol lehetett belőlük bármi: szabómester, tanár, orvos, szenátor. ” Mi pedig, bár láttuk a közelgő sötétséget, nem szóltunk semmit, hagytuk tovább álmodni őket.”
Noha eleinte igyekeztek ők is, a felnőttek is nem tudomást venni róla.
A közelgő II. világháború mentén fokozódott az idegengyűlölet, gyakoriak a japánok üzletei, házai elleni támadások, attrocitások – az 1941. december 7.-i Pearl Harbor elleni támadás után pedig elszabadultak az indulatok. Egyre gyanakvóbban tekintettek az Amerikában élő japánokra, suttogó propaganda csak erősödött, képtelen hírek keltek útra, mindenkiben kémet láttak, akik a japán inváziót segítik elő.
“Mert a halászok, azt beszélték, nem is halászok voltak, hanem az ellenség birodalmi haditengerészetének álruhás tisztjei. A csalisdobozaik aljában megtalálták a zsírpapírba csomagolt egyenruháikat.
A magunkfajta kertészek pedig egytől egyig rövidhullámú rádióadókat rejtegetnek a slagokban...”
S fokozatosan beindul a háborús pszichózis, a bizonytalan, s meg-meg erősödő hírek, esetek, amiben a valamelyest is érintettek nem akarnak hinni, hiszen az nem itt, távolabb – másokkal történt.
” A háború második napján kezdtek eljutni hozzánk a pletykák. Valami listáról volt szó. Hogy bizonyos embereket az éjszaka közepén elvittek. Hogy egy bankár elment dolgozni, aztán nem tért haza többé. Egy borbély eltűnt az ebédszünete alatt.
….Az éjszaka közepén bekerítettek egy kisvárost. Egy tucat házat átkutattak. … Fogják a fogkeféjüket, mondták nekik, és ezután soha többé nem hallott róluk senki.
Néhányan azt mondták, hogy az elhurcolt férfiakat vonatra tették, és messzire, a hegyeken túlra küldték, az ország leghidegebb részébe. Néhányan mondták, hogy együttműködtek az ellenséggel, és napokon belül deportálják őket. Néhányan azt mondták, egyszerűen lelőtték őket.
Leszedtük a névtáblákat a postaládánkról. Behoztuk a cipőket a verandáról. Nem engedtük az iskolába a gyerekeket. “
Aztán névtelen fenyegetések érkeznek a postaládákba, a szomszédok ferde szemmel néznek rájuk, vevőik bojkottálják gyümölcsös standjaikat. Aztán maguk elkezdik alkonyatkor elégetni holmijaikat. Emlékeket Japánról, az otthonmaradt báty fényképét, az anya levelét, amelyet akkor írt nekik, mikor elhagyták a szülői házat, és a fehér selyem esküvői kimonót. “Bármit, ami arra utalhat, hogy a férjünk kapcsolatban áll az ellenséggel.”
“Voltak éjszakák, mikor a férjeink órákig éberen feküdtek, és végiggondolták a múltjuk minden mozzanatát, próbáltak rájönni, lehetséges-e, hogy az ő nevük is felkerült arra a listára. Biztos, hogy mondtak vagy tettek valamit, biztos, hogy elkövettek valami hibát, biztos, hogy bűnösök valamiben, talán valami ismeretlen gaztettben, és fogalmuk sincs róla.”
“ …az ablakon kinézve láttuk, ahogy a barátaink és a szomszédaink fosztogatják a pajtáinkat, nem mertünk kilépni a házból, mert féltünk, hogy akkor minket is feljelentenek.“
Aztán lassan-lassan már a japánoknak maguk között is mindenki gyanús. Felmerül, hogy saját ismerőseik, és barátaik lehetnek akár a besúgók, aztán egy idő után még a kiskorú gyermeküktől is félni kezdenek, nehogy feljelentse őket. (Mintha csak a náci Németországban…)
” Néha, az éjszaka közepén azon kaptuk magunk, hogy még a férjünkben is kételkedünk: Vajon van egy titkos személyazonossága, amiről én mit sem tudok?“
Milyen ismerős ez is (bár nálam a Covid időszakot idézte fel). Mikor jöttek az utazási korlátozások, éjszakai kijárási tilalmak:
” …bár legtöbbünk sosem volt éjjeli bagoly, életünkben először azon kaptuk magunkat, hogy szívesen elmennénk egy éjféli sétára. Csak egyszer átsétálnék a mandulaligeten a férjemmel, csak hogy megtudjam, milyen.”
Eleinte csak a férfiakat vitték el, majd
“Néhányan elkezdtünk hálózsákokat és bőröndöket vásárolni a gyerekeinknek, a biztonság kedvéért, ha netán mi lennénk a következők. És voltunk, akik tettük a dolgunk, mint általában…”
Ami ezután jön, is elképesztő. A japán lelkiismeretesség példája. Talán ez a számunkra meghökkentő attitűd ázsiai vonás.
” Átforgattuk a talajt, és paradicsomot ültettünk, pedig tudtuk, a palántákból csak nyár végén lesz valami, mikor mi már messze járunk.
Ha kapunk még egyetlen hetet, egy vagyont kereshettünk volna.
Használati útmutatót írtunk a jövendőbeli bérlőinknek, amiben elmagyaráztuk, mit kezdjenek a kandalló rosszul szelelő kéményével, és mit csináljanak a tetővel ott, ahol beázik…
Bedeszkáztuk az élelmiszerboltjaink. Felsepertünk. Bepakoltuk a táskáinkat.”
Az utcákat ócskások járják, s ajánlatot tesznek javaikra: 10 dollárt is ígérnek az új tűzhelyért, amit egy évvel korábban vettek kétszázért. S midőn elhagyták házaikat fosztogatók vittek, amit értek, s a padlón szilánkokra tört az esküvői porcelán, s csak idő kérdése volt, hogy életüknek a legapróbb nyoma se maradjon.
És itt megállnék egy pillanatra. Eddig én erről, az amerikai nyugati partvidék
japán lakosságának deportálásáról mit sem hallottam.
Statisztikák szerint 1942 februárja és augusztusa között
mintegy 110 ezer embert kényszerítettek otthonuk elhagyására,
s sokszor még 48 órát sem hagytak arra, hogy összecsomagoljanak.
Ehhez hasonló, durva eljárásról, az országukban megtelepedett, vagy csak
éppenséggel ott tartózkodó, a német szövetségi rendszerhez tartozó
állampolgárokkal szemben Kuncz Aladár könyvében olvastam,
A fekete kolostorban,
amely az I. világháború ideji Franciaországban játszódik.
S az Utolsó nap fejezetben valami olyan szélesvásznú, szívbe markoló tablót rajzol a szerző erről a vonulásáról a kitaszítottaknak, hogy beidézhetném ide az egészet, de inkább javaslom, olvassátok el. Gyönyörű a stílus, a pár mondatos és mégis tökéletes ember- és helyzetábrázolások, amelyek beégnek az agyba és a szívbe.
Nem kevésbé megrendítő az utolsó fejezet, az Eltűnés, amely mintha leltározna, sorolja fel mindazt a hiányt, ami a japánok eltünésével a városokban keletkezett, s azt a szinte törvényszerű folyamatot, ahogy először csak házaikból, üzleteikből tűnnek el azok a békés emberek, akik szomszédságát eleinte még visszasírják, majd eljön az idő, amikor közösség emlékezetéből is kihullanak, elfelejtődik, hogy valaha itt éltek velük.
“A nyár végén messziről, de eljutnak hozzánk az első pletykák a vonatokról. Sorra zakatolnak át a városokon, de nem állnak meg sehol. Nem fütyülnek. Csak alkonyat után közlekednek…a Sierra Nevada keskeny hegyi hágóin kapaszkodtak felfelé.
….
Ma már csak nagy ritkán beszélünk róluk, szinte soha, bár időről időre eljutnak hozzánk hírek a hegyek túloldaláról – Nevada és Utah sivatagaiban egész japán városok nőttek ki a földből, Idahóban a japánokat munkára fogták a cukorrépaföldeken, Wyomingban pedig alkonyatkor egy csapat reszkető, éhes japán gyereket láttak előbukkanni egy erdő szélén. De mindez csak szóbeszéd, nem is feltétlenül igaz.”
Ezzel fejeződik be a krónika, melynek folytatása – Amikor isten volt a császár – már itt van a kezemben, ahol Julie Otsuka a koncentrációs táborokban (az amerikai hivatalos meghatározás szerint internáló táborok) berendezett életről szól. Az írónő szülei és nagyszülei is átélték ezeket a megpróbáltatásokat, s nem véletlen ez a nagyon érzelemteli megközelítés.
A könyv címével én ugyan nem vagyok kiegyezve, mert nem is sejteti milyen tartalmú könyvet vesz a kezébe az olvasó. A címadásul szolgáló mondat a kivonulók leírásánál található, mikor egyikük az aprócska, mosolygós bronzbuddháját viszi fel a padlásra, mert úgy hiszik, visszajönnek még ide, otthonaikba.
A könyv borítóját ezzel szemben nagyon eltaláltnak gondolom. Benne van az a finom képi világ, mely a japánok apró szépségek iránti vonzalmát, meditációs terét idézi, s egyben utal az ősi japán művészetre (kincugira), amely során a törött kerámiát arannyal forrasztják egybe, ezzel is hangsúlyozva, hogy a rekonstruált műtárgy már nemcsak a törékenység, hanem az erő és a szépség szimbóluma is. Ezek a sors által sokszorosan összetört emberek, könyve szereplői is, a jövőjükbe vetett hittel, kitartanak a kegyetlen csapások, nehézségek ellenére, s viszik tovább nemzedékeiket ott, ahová a sors veti őket. Szenvedéseikért évtizedek múlva kapják meg a rehabilitációt a Civil Liberties Act of 1988 révén, ahol az amerikai törvényhozás elismeri a velük szemben elkövetett törvénytelen, és alkotmányellenes erőszakot.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 