A Múzeumok éjszakáján módunk nyílott az egykori Eisele villa, Benczúr u. 46. sz. gyönyörűen felújított épületének bejárására, amely Kertész Imre Intézetként nyílott meg és kezdte el működését. Az Intézet zászlajára Kertész Imre máshol el nem helyezett hagyatékának gondozását írta – bevonva ebbe a körbe 4 további magyar írót: Arthur Koestlert (született: Kestler Artúr), Pilinszky Jánost, Petri Györgyöt és Sziveri Jánost.
S az Intézet a tartalmas vezetésen túl még ajándékkal is kedveskedett a látogatóknak: Kertész Imre – Az angol lobogó c. novellájának ünnepi kötetbe rendezett kiadásával.
S a könyv Nobel-díjas írónkhoz méltón, igen erős képekben és leírásokban számol be az írónak a háború utáni Magyarországon bejárt fejlődés történetéről: az újságírói kezdetektől, a gyári munkáson át különféle alkalmi munkák vállalása közben a művészetek felé fordulását, amikor az olvasásban és az operában leli meg belső emigrációját, az öntagadást jutalmazó világban. Látjuk albérleteit, a kor különleges figuráit, és ’56 eseményeit az ő szemüvegén keresztül.
Az írás tökéletesen lefedi azt a küldetést, amelyet ő a János evangéliumából magáévá tesz:
“Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.”
Ilyen értelemben úgy tekint életére, mint tanúságtevő életre, hiszen az egyén sorsában tükröződik a nemzet története is. S ezt a kort ő csak katasztrófa-kornak látja, amely a hazugság, rémület, vésztörvényszékek, internáló táborok és gyilkosság világa, az általános elbizonytalanodás, a végtelenbe nyúlt ideiglenesség érzéseivel- amely a háború romjaira épült béke romjait képezik. E sötétben zajló, a sötétben botorkáló a sötétség súlyát hurcoló életet megrázó illusztrációkban ábrázolja.
Helyszínleírásai (melyek nem nélkülözik a korszakban végrehajtott névváltoztatások sorba állítását sem) kitapintható közelségbe hozzák a poros irodákat, a szerkesztőség tipikus zajait, és … a munkahelyi gyűlés hangulatát, ahol a rekkenő nyárban a munkaidő után a levegőtlen terembe zárt harminc-, negyven-, ötven-, sőt hatvan – és hetvenéves kollégák csoportja megszeppenve és komolykodó arccal hallgatja a közrémületben álló “főszemélyiség” elméleti oktatását a kor köztudattá formált “tévtudatairól”, majd a fekete autó megjelenéséről, s a hallomásból ismert, de fel nem fogható tudatról, hogy
” a börtönfalakon kívül mindenki, de válogatás nélkül mindenki csak meghatározatlan időre szabadságolt börtönlakónak volt tekinthető”
Az irrealitás a középkori eretnekkrónikákat idéző vádakkal építkezik:
” Nem lehet elképzelni, hogy egy felnőtt, jó negyvenes férfi, aki késsel-villával eszik, nyakkendőt köt, a művelt középosztály nyelvén beszél…., hogy egy ilyen ember, anélkül hogy részeg lenne vagy hirtelen megtébolyodott volna, egyszerre csak a saját félelme mocskában fetreng, és rángógörcsök közepette nyilvánvaló esztelenségeket rikácsol; ..”
Hát ilyen, és ehhez hasonló mondatokban olvashatjuk tanúságtételét, ami kétségtelenül ráül a lélekre és borzongásban tartja. De Kertész nagysága teszi, hogy a katarzis nem marad el.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 