Elmúlt éveim legnagyobb irodalmi élményei Fredrik Backman svéd íróhoz kötődnek. Ő az, akinek a világsiker könyvéről már mindenki minimum hallott, vagy látta az abból 2015-ben készült svéd filmet, Az ember, akit Ovének hívtak, amit most az amerikaiak újra megfilmesítettek, nem kisebb főszereplővel, mint Tom Hanks-el. Az író ezzel a könyvvel debütált 2012 évben, s egy év alatt csak Svédországban több, mint 1 millió darabot adtak el belőle, amely bravúr addig csak az ABBA-nak sikerült, azaz minden svéd háztartásban található egy példány belőle.
Nekem az első olvasmányom ezzel szemben talán az életműből leginkább kilógó, nem annyira a humorra építő könyve a “medvék” voltak, azaz a Mi vagyunk a medvék (megjelenés 2016), majd szorosan azt követve a folytatása az Egymás ellen (2017) és a történet lezárása az idén kiadott, címben szereplő Győztesek volt.
Az első könyve úgy magával ragadott, hogy utána 2 hónapon belül már minden addig megjelent (Animus kiadó) művét kiolvastam, s azóta is lecsapok a vékonyan csordogáló újabb megjelenéseire. Mert stílusa és embersége annyira nem enged, újra- és újra megfognak kis mindennapi események leírása közben kibontakozó felismerései, benne addig el nem gondolt gondolatok, egyedi kérdésfelvetések- és esetenként válaszok,
“Azt mondják a “megosztott öröm dupla öröm”, makacsul kitartunk amellett is, hogy a bánatot meg el lehet felezni. Talán ez nem is igaz. Két fuldokló, összekapaszkodó ember, ólomnehezékkel a lábán nem fogja megmenteni egymást, csak kétszer olyan gyorsan süllyednek el. Végül elviselhetetlen lesz egymás összetört szívét cipelni.”
Ellenállhatatlan humora van, s néha már-már szirupos érzelgőssége. Utóbbinál sokszor már túlzottan kihegyezettnek, vagy teátrálisnak is találod a megfogalmazást, de még így is eléri a hatását, magam is sok sorát könnyeztem végig. Szinte egyidejűleg mosolygósak és sírósak jelenetei, s ezek különösen koncentrált formában jelennek meg rövidebb opuszaiban, amik szellemes illetve szívfacsaró soraiból korábban már sokat idéztem ezeken a helyeken:
Könyvei sosem nagy panorámában, hanem kis mikrokörnyezetben játszódnak, remek lélektani képet adva szereplőiről. Nála nincs tömeg, minden szereplője él és lélegzik lapjain. S magunk is bepillantást nyerünk abba az északi világba, amely oly távolinak tűnik, de hamar kiviláglik, hogy több bennünk a közös, mint hittük volna. Mozgató rugóink ugyanazok az emberi törekvések, vágyak, és félelmek, érzelmek, szeretet, harag és gyűlölet, önzés és önfeláldozás – mindez együtt. Legfeljebb mi nem tudnánk ezt ilyen szép vallomásokba öltöztetni, mint Fredrik Backman.
Ennyi bevezető után rátérnék erre a három részes történetre, amely egy világtól elzárt, erdei svéd kisváros mikrovilágában játszódik, ahol az év háromnegyed részén hó borít mindent, s a hideg éghajlaton az egyetlen igazi szórakozás, összetartó erő a hoki – a medvék a klub jelképe – , ez mozgat mindent, és mindenkit. Erőt ad, és küzdeni tanít, itt már a pár évesek korcsolyát kötnek, a házak hátsókertjében gyakorló gyermekek korongjától visszhangzik a környék. És sok bántalmazott, részeg apa mellett felnövő gyermeknek a hokicsapat az egyetlen menedék, közösséghez tartozás, s személyisége megerősítésének egyetlen terepe, végső soron igazi családja. Ám ugyanúgy “versenyistállója” a gazdag családok gyermekeinek, akik jelentős szponzorációikkal kívánják biztosítani fiaiknak saját egykori álmainak a megvalósítását: egy győztes csapatban a legjobbak között lenni.
S téged, akit a hoki (bővebben a sport) a legkevésbé tud bevonzani egy könyvbe, már az első sorok után nem enged el, igazi olvasási élményt nyújt, ami az eleven bizonyíték arra, hogy minden az írón múlik. Nem esik nehezére meggyőzni arról, miként lehet a hokit szeretni, rátenni egy egész életet, hitvallássá tenni.
– És mit várunk, Ramona? Mit adhat nekünk a sport? Egész életünket rááldozzuk, és mit remélhetünk a legjobb esetben? Néhány dicső pillanatot… pár győzelmet, néhány másodpercet, amikor nagyobbnak, jelentősebbnek érezzük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, néhány alkalmat, amikor…úgy érezzük, hogy halhatatlanok vagyunk…
Péter szavai után leszáll közéjük a csend….
– A sport csak pillanatokat ad nekünk. De mégis, mi a franc az élet, Péter, ha nem egy pillanat?
Ez ad viselkedési normákat, számos mottóval, mint: “Csak akkor hátrálok, amikor lendületet gyűjtök.” Vagy útmutató az edző feladatához:
“Mi az, mikor egy ember kimegy az erdőbe, és a többiek követik? Vezető. És mi az, ha az ember egyedül megy ki az erdőbe? Séta.”
De még így is, a hoki csak a keret. Sok benne a hitvallás a családról, a szülővé válás mindent felülíró erejéről.
Az a szeretet, amit a szülők éreznek a gyermekeik iránt, különleges. Mindenki más esetében van egy pillanat, amikor elkezdjük megszeretni – de gyermekünkkel más a helyzet. Őt már akkor is szerettük, amikor még nem is létezett. Minden anyát és apát sokkol, hogy amikor gyerekük lesz, milyen elsöprő erővel önti el őket az érzelmek árja, szinte ledönti őket a lábukról.
A fiú hangja elcsuklik. Zavarban van.
– De nem érted, én még soha…én még egy lánnyal sem, tudod…
Az apja feszélyezetten dörzsölgeti a halántékát.
– Nem vagyok jó az ilyesmiben, Bobo. De…úgy érted…
– Szűz vagyok.
Apja a szakállát babrálja, és igyekszik nem mutatni, hogy még azt is szívesebben venné, ha homlokon csapnák egy vésővel, mint ezt a beszélgetést.
– Oké, de azért érted, hogy, nos… tudod, a virágok meg a méhek, meg az egész szarság….tudod, hogy történik, ugye?
– Néztem már pornót, ha erre gondolsz – feleli Bobo értetlenül, tányérnyi szemekkel.
Az apja köhécsel.
A lányoknak egész gyermekkorukban azt mondogatják, hogy a lehető legjobbat kell kihozni magukból. Hogy ha mindent beleadnak, akkor az elég lesz. És amikor anya lesz belőlük, ők is továbbadják ezt a saját lányaiknak. Hogy így igaz: ha megteszünk minden tőlünk telhetőt, ha becsületesek vagyunk és szorgalmasak, gondoskodunk családunkról, és szeretjük egymást, akkor minden rendben lesz. Minden jól alakul, nem kell semmitől se félni. A gyerekeknek szükségük van hazugságokra, hogy nyugodtan alhassanak az ágyukban, a szülőknek pedig azért, hogy fel tudjanak kelni másnap reggel.
Egy kisváros működésével megmutatja életünket kívül-belül, ádáz küzdelmekkel, súlyos tragédiákkal, előítéletekkel, társadalmi különbségekkel, a politika és korrupció mindent átszövő hálójával, az individuum útkeresései, tévelygései vagy a felelősség és szülői tehetetlenség megélésével, az igazság fájó csorbulásaival. Olyan általános kérdések ezek, amelyek mindegyike önmagában is súlyos töprengésekre índíthatnak, miközben az író mesterien szövi a szálakat, hogy az első regény eljusson robbanó pontjáig, a helyi tinik házibuliján történt nemi erőszakig.
Egy másik családi házban egy másik pár ül a konyhaasztalnál. Tíz évvel ezelőtt elhagyták Kanadát, és Björnstadba költöztek, mert ez volt a legbiztonságosabb hely, amelyet ismertek. Nagy szükségük volt egy olyan helyre, ahol semmi gonosz nem történhet.
Most nem beszélnek. Mégis pontosan tudják, mire gondol a másik. “Nem tudjuk megvédeni a gyermekeinket.”
És egy ilyen súlyos esemény ugyancsak felborzolja a addigi “állóvizet”, és döbbenetes események bontakoznak ki az érdekek és még a nők/ anyák által is átvett sztereotípiák mentén, ahol az áldozatból válik üldözött, rágalmazott, kiközösített, megbélyegzett. A második kötet a súlyosan megosztott városban folytatódik, s az elmérgesedett helyzet újabb lövészárkokat nyit a szomszédos városok hokiklubjai rivalizálásában, lakóik szembenállásának fokozásában. Ennek a kötetnek is van egy nehéz problémát körbejáró súlypontja, amikor az egyik legpozítívabb szereplő, Benji homoszexualitására derül fény – s a reakciók ugyanolyan elfogódottak és szélsőségesek, amint az Maya, az erőszakot elszenvedett 15 éves lány esetében voltak. Mindkét fiatal végül elhagyja a várost, ami semmiképpen nem az ő erkölcsi tartásukat kérdőjelezi meg.
Ez a harmadik, most megjelent könyv, mely a történet lezárását ígéri, fenti események után 2 és fél évvel veszi fel a fonalat, részben egy, a környéken tomboló pusztító vihar eseményeihez kapcsolódva, illetve a városban összefogó szerepet betöltő ember halálára hazatérő korábbi főszereplőink színre léptetésével.
Addig azonban míg eljutunk a tényleges történet mesélésig, az előző kötetekhez képest jócskán megvastagodott, 620 oldalas könyv legalább egyharmadán egy nem túl jól megoldott visszapillantást kapunk az előzményekre. Úgy tűnik, az író nem igazán bízott benne, hogy az 5-6 évvel korábban kiadott kötetek olvasói még emlékeznek a cselekmény részleteire, ezért leírva egy mondatot, ahhoz kapcsolódva, hosszú fejezetekben ismétlésekbe bocsátkozik a múlt eseményeiről. Ezáltal már el is veszti azt a lendületet, amit könyvei olvasása közben megéltünk, s darabossá válik az egész szerkezet. Sok helyütt meg, ahol esetleg fel-felvesz egy új szálat, sokszor mintha régi panelek szerint dolgozna, déjá vu érzés kerít hatalmába, s előre látható megoldásai nem válnak előnyére.
Azaz, ez volt az első Backman könyvem, ami némi csalódást okozott.
Természetesen azért ez sem volt abszolút negatív élmény, mivel az új szálak, szereplők behozásával sikerül áthidalnia a nehéz indulást, s becslésem szerint úgy a felétől ismét igazi Backman történetté vált a mese szövete. Látjuk a megerősödött Mayát, aki ugyan még mindig küszködik a múltja árnyaival, de egyre inkább megtanulja kezelni gyengéit, s szimpatikus felnőtt egyéniséggé válik. Benji vele szemben a nagyvilágban kóborolva keresi a kapaszkodóit, miközben semmi pozitív fejlődést, tevékenységet nem tud felmutatni ezen évek vonatkozásában, inkább csak sodródott különböző helyszínek, partnerek és a fű élvezetében. Egy dologban azonban nem változott, az a hatalmas szíve, mely most is a helyén van, s ha nem bocsátaná az író többsször is előre, hogy hazaútja a pusztulását fogja okozni, még mindig leginkább neki tudnánk drukkolni egy pozitív fordulatot remélve.
Vannak új, szimpatikus szereplők ( a tűzoltó és szülésznő házaspár, 4 gyermekével: “ Amikor az embernek családja van az unalom érzése hiányzik neki legjobban.“) és újabb hangsúlyokat kap néhány régi ismerősünk – Amat, Bobo – , de a hokiklub új reménységeiről is hallhatunk, s egy szivarozó, némileg érdes női edző zsenialitása is megmutatkozik. Kicsit túlbonyolított politikai, korrupciós szálat bont ki, göngyölít fel, majd old meg, ahol sokat aggódhatunk Maya szülei : Peter és Mira jövője miatt, miközben házasságuk is romokban látszik heverni az elszenvedett tragédia nyomán.
Házasság? Kellene a későbbi fázisára egy másik szó. Mert “örök szerelem” nincs, csak a szeretet tart ki annyi ideig, az pedig nem egyszerű. Egész embert igényel. Mindent, szőröstül, bőröstül.
A szeretet felnőttmunka… Semmi köze a romantikához, mert a házasságban nem az a legnehezebb, hogy látjuk egymás hiányosságait, hanem hogy tudjuk, hogy a másik látja őket. Hogy mindent tudok rólad.
S van itt egy újabb hátborzongató sztori egy vallási fanatizmusban élő, gyermekei életét teljesen kisiklató anya tévútja mentén, a magára maradt, belső sötétségéből kiutat kereső tinédzser gyilkos ámokfutásával. Aztán kapunk még kis mintákat előítéletességünk kárhozatos voltára: a helyi, feketedzsekis huligán Mag lágyabb fénytörésbe kerül, s a város peremén, a roncstelepen lábát megvető, s a kétes ügyleteket is bonyolító, valószínüleg balkáni származású vezető és kolóniája betagozódási igyekezetében napjaink migráns jelenségére vet futó pillantást.
Aztán a végén sok pozitív lezárást is kapunk, a szabad szálak elvarródnak, ami megint működésbe hozza könnyzacskóinkat is.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 