” Nehéz eligazodni rajta, mondom. Társaságában unatkozni nem szokás. Hihetetlenül szórakoztató és teljességgel elviselhetetlen ember. Egy sármos ördög.” Ezt Bächer Iván írta róla 60. születésnapjára megjelent tárcájában.
Neve kezdőbetűi után csak MGP-ként emlegetett és ismert színikritikust szakmai – értsd színházi – körökben igen sokan rettegték és utálták az országban, mert vitriolba mártott tollal írt színikritikái sok embert megsértettek. Stílusa egyedi, másokéval összetéveszthetetlen volt, szarkasztikus, sokszor kegyetlen humorú írásai olvasása nem csak különleges élményt nyújtott, de a bennük felsorakozó ismeret anyag, ízlés, kétségtelenül nevelte is olvasó táborát.
“Valamennyien úgy féltünk a kritikájától, mint annak idején a tőlünk nyugatabbra lévők a magyarok tüzes nyilától. És ha jót írt, nagyon boldogok voltunk” – Bessenyei Ferenc.
Mégis, mondják általa őrződött meg a huszadik század második felének magyar színjátszása, a színházi élet lexikális tudású és igényes ízlésű krónikása volt.
1961-től írta heti recenzióit a Népszabadság kulturális rovatában, ahol 35 évet töltött, átmeneti felfüggesztés mellett. Színház iránti szenvedélye (“..érzékeltem, hogy a színház nyelvek fölötti közlés”) egész életét meghatározta. Sokszor elfogult is, vagy ha valakire megsértődött (pl. Ruszt József) soha többé nem írt róla, akármilyen jelentős dolgot is csinált – mintha nem is létezne. Könyveket is írt nagy színész legendákról, tűéles színész portrékat, aprólékosan kimunkált színháztörténetet, színházi tanulmányokat alkotott. Hallatlan tudása még a könnyű információ hozzáférést biztosító internet kor előtt gyarapodott és őrződött meg fejében, amit még ellenségei sem vitattak soha el tőle. 1980 – 83 között színházi dramaturgként dolgozott Pécsett, Békéscsabán, és a Veszprémi Petőfi Színházban. Az MTV Mestersége: SZÍNÉSZ műsorának felkészült riportere. Remek nekrológ író. Amikor a legnagyobb közutálatnak örvend, Körmendi János levelet ír neki, s kéri, hogy ő készítse majd el búcsúztató beszédjét.
Gyakorlatilag már gyermekkorától a színház töltötte ki életét, miután édesanyja 1945-től a Nemzeti Színházban gépíróként dolgozott, ahol feladata a színdarabok gépelése és szerepezése volt. A gyermek MGP (1945-ben 9 éves) füzeteibe feljegyezte, hogy mely napokon milyen előadást látott édesanyja munkahelyén. Édesanyja, Braun Irén első férje volt Gál József, második férje Molnár Sándor, aki 1953-ban örökbe fogadta a Gál Józseftől származó gyermeket, s MGP iránta való tiszteletből vette fel a Molnár nevet is.
1956 – és 1961 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója. Első évben a rendezői szakot végzi, de a másodikban áthelyezték a dramaturgiára. Diplomája a dramaturg szakról szól. Közben már gyakornokként a Hírlapkiadó Vállalatnál újságíróskodik a Szabad Nép lapnál. (1958-ban ennek a jogutódja lesz a Népszabadság.)
Talán még egy kis színes jellemábrázolás Bächer Iván már idézett tárcájából:
” A pénzt beosztja, még sincs neki. Autót nem vezet, gyalogolni utál. A buszt, a villamost direkte gyűlöli. Mindig vendéglőben eszik, pedig ott még jót nem evett. Otthon szeret lenni, de ott meg unatkozik. Ha jön valaki, az idegesíti. A város büdös neki, Visegrádon viszont a rengeteg légy bőszíti.
Nehéz eligazodni rajta. De hát az emberek nem is arra valók, hogy eligazodjunk rajtuk.
Hát mire valók? Semmire.
Arra, amire a színház, az újság, az élet.
M.G.P. sokat tud az életről. Mégis szereti titkon.
Sokat tud a halálról is. Azt mégsem szereti.”
Ennyi az a szükséges életrajzi (1936- 2011) adat, amit a 2020-ban, 9 évvel a halála után kiadott könyve elé szerettem volna fűzni.
A cím, a Coming out is már árulkodó. Mégis a könyv alapját egy másfajta coming out képezte.
Az, hogy Molnár Gál Péter homoszekszuális volt, senkinek nem volt újdonság, mert azon kevesek közé tartozott, aki melegségét sohasem titkolta. Ugyanakkor itt is van azonban egy nem kis csavar, amelyből ismét bebizonyosodik, hogy semmi nem csak fekete, vagy fehér. Ugyanis szerelmi házasságot köt (nem a homoszekszualitás elfedése végett) Ronyecz Mária fiatal színésznővel, amelynek könyvbeli megjelenítése egy igazi romantikus, érzelmektől fűtött vallomás. Életük egy szakaszán ugyan különválnak, de amikor kiderül a színésznő mellrák betegsége, MGP ismét elveszi, s haláláig ápolja.
A tényleges coming out arról szól, hogy 2004-ben kiszivárgott, hogy a rettegett szinikritikus III/III-as ügynök volt, 1963 – 1978 között az államszocialista rendszer besúgójaként működött.
Hatalmas hullámokat vert a hír az országban, noha túl vagyunk már Esterházy Javított kiadás című megrendítő könyvén apja ügynök múltjáról, s 15 év telt el a rendszerváltás óta. Az indulatok elszabadulnak, s minden mocskot rázúdítanak az egykor “véleményvezérnek” számító színikritikusra. Általa megbántott emberek ünneplik, hogy végre eljött az ő idejük, sajtócikkek ízekre szedik, a munkaadója kizárja a szerkesztőségből, s elősereglenek a “bátor” névtelen kommentelők, akik keményen, keresetlen szavakkal küldik melegebb éghajlatra, s cifrábbnál cifrább ajánlásokkal árasztják el. ” Többen akik azt se tudták, hogy létezem, amíg ki nem derült egykori beszervezettségem.”
A könyv első 60 oldalát ezeknek a szemlézésével tölti meg az író. Ma már ugyan jobban felvérteződtünk ezzel a közösségi média térhódításával elterjedt gát – és gáncstalan véleménynyilvánítási tömegszórakozással szemben, de így is nehezemre esett olvasni ezeket a sorokat. Akár a háború utáni időkben hirtelen megtízszereződött partizánok, ezek a fórumot nyert, maguknak erkölcsi tisztaságot vindikáló névtelen senkik felsőbbrendűen mocskolódnak, és ítélkeznek. Erős a gyanúm, ha olyan helyzetbe kerülnének, a leggyengébb próbát sem állnák. Természetesen a besúgás nem érdem, de látni kell mellette a kort is, amely kitermelte ezt az intézményrendszert, s politikai céljai szolgálatában kíméletlenül kihasználja emberi esendőségünket.
A Tények és Tanúk sorozatában kiadott önvallomás ehhez igen sokoldalú betekintést, korrajzot nyújt, s számomra éppen azzal fokozza hitelességét, hogy nem egy irodalmi szándékkal készült kikozmetikázott regény csírája, hanem az érintett zaklatott tényfeltárása, az általa megélt formában, mégha vélhetően időnként mentegetni kívánja magát, s a szembenézés, nem mindig sikerül 100 százalékosan. De azért van benne még ilyenkor is valami karakán? / önérzetes tartás, ami részben a vele szembe jövő árral közli, hogy magyarázattal önmagán kívül senkinek nem tartozik, – soha senkitől nem kér bocsánatot – , illetve egy helyütt szerintem provokatívan azt is kijelenti, ha bármely diktatúrában újra megzsarolnák, ahogy vele ez megtörtént, bizony aláírná azt a beszervezési nyilatkozatot. Noha (keménytollú) színikritikusként megszokhatta az ellene felhorgadó negatív érzelmeket, mégis ez az áradata a közutálatnak, melynek nyomán elismert, sikeres emberből néhány nap alatt páriává változott, s élete értelmét jelentő írásainak megszűnik minden fóruma, igen megviselte, s ez indította egyfajta válasz megírására. Igaz később úgy dönt, nem jelenteti meg írását. Hagyatéka gondozója, Sebesi István lesz az, aki Tompa Andreával konzultálva, nyilvánosságra bocsátja a könyvet.
Ebből aztán megismerjük a körülményeket, ahogy a beszervezése történt, s a teljes igazságot az író is csak sokkal később ismeri meg. Vagyis a homoszekszualitásával csalják törbe, ami önmagában 1961-től már nem is büntetendő cselekmény, kivéve, ha kiskorúval történő fajtalankodás, vagy közszemérem sértés történt. Ennek alapján nála 10 évre taksálták a kiszabható ítéletet (vagy aláír). A kiskorú (prosti) aki messze nem látszott kiskorúnak, s a megrontása nyílvánvalóan már jóval előtte megtörtént- a belügy ilyen esetekre alkalmazott csalija volt (ez derül ki csak jóval később számára = “balek voltam a horgon”), s a közszeméremsértést tanúsító házmesternek a földtől 180 cm magasan levő hálószoba ablakán kellett volna belátni, ha “közbotránykozni” akar. De természetesen a diktatúra törvénykezése nem a logika győzelmére és az igaz tanúzásra épül, amit MGP már régen tud. Egy más kontextusban ezt írja:
“… ismerve a kommunista munkásmozgalom történetét: úgy tartottam, ha nem akarják, hogy bajom essék szabadszájúságom miatt, akkor nem ér semmi sérelem, ha pedig akarják – amint utóbb akarták -, akkor úgyis pórul járok, akár csináltam vagy mondtam helytelent, akár nem.”
Részletesen leírja aztán az ügynöki tevékenység működési formáit, konspiratív lakásokon szervezett találkozókat, tartó tisztek viselkedését, s a beszervezettek titkos kettős életét a rájuk kényszerített keretek között. Ő saját bevallása szerint szinte sohasem adott írásos jelentést – ezzel próbálta elválasztani ezt a tevékenységet igazi, újságírói megnyilatkozásaitól, s még őt is meglepte, s időnként elidegenedve olvasta, amikor valaki előásta aktáját, s megjelentette a Luzsnyánszky dosszié anyagát A rivaldafény árnyékában címmel. Luzsnyánszky Róbert az általa választott fedőneve volt. A sok ellenhang mellett, talán az egyedüli Spiró György volt, aki elolvasva a jelentéseket arra a megállapításra jut, hogy azokban semmi olyan nincs, amelyet MGP nyilvánosan megjelent írásaiban is ne olvashattak volna, sőt észlelhető olyan szándék, amelyben a rendszer működtetőit a színházi élet jobbítására, megreformálására próbálná ösztönözni – ami a rendszer jellegét tekintve, teljesen naiv törekvés volt, – illetve még olyan kritikai hangot is megengedett olykor magának, ami hivatalos fórumokon soha nem kapott volna nyilvánosságot.
Ez lenne a sáros rész rövid kivonata, amelyen át azonban olyan plasztikus képet kapunk a korról, a szerkesztőségi életről, megszabott működési kereteiről, a személyközi kapcsolati rendszerről, a politikai színfalak mögötti mozgásokról, az irányvonalat adó kiemelt politikusokról, pártvezetőkről (A vas és Aczél országa), a színházak belső életéről, az értelmiségi miliőről, a pesti éjszakai életről, első melegbárjairól – s az eltérő beállítottságúak ismerkedési lehetőségeiről, habitusairól – illetve számos helyszínről, eseményről, amelyek csak a résztvevők személyes megélésén át ismerhetők meg, nem nélkülözve az író ismert aprólékos és mély áttekintését a szóba került témákban.
Ilyen pl. a New York kávéház szinte címszavakba szedett monográfiája, ottani korabeli szereplők és atmoszféra érzékletes átadása, vagy akár a 60-as 70-es évek irodalmi színpadjairól, amatőr együtteseiről, alternatív színházairól adott izgalmas kép, aminek ekkora nagyságrendjéről sosem hallottam, néhány kiemelkedőbb szereplőt (Egyetemi színház, Stúdió K) leszámítva. Bemutatja belülről romjaiban a gépkocsigarázzsá, majd nővérszállássá alakított egykori legendás Király Színházat – mellyel utazási blogomban én is hosszan foglalkoztam.
S a könyvnek ezek a részei adják számomra a sokkal érdekesebb, izgalmasabb részt, mert MGP mesélő kedve is elszabadul írás közben, s a legkülönbözőbb irányokba kalandozik.
Egyik ilyen irány (Így éltünk Pannóniában) azokról, a mára már rég feledésbe került dívákról szól, mint Rökk Marika, Eggerth Márta vagy a londoni színházban a Macskajáték előadására készülő Elisabeth Berger.
Az öt nagy fejezetből álló kötet harmadik, a Közügyekké tett magánügyek része tartalmazza részben a már kiemelt gerincét a vallomásnak, ahol egyúttal üdítő olvasni azokat a gondolatait, amelyben leírja elméletét, hogy úgy gondolta jó beszédkészségével
“Pletykás vagyok, bőbeszédű. A beszéd a gondolatok elrejtésére való. Mértéktelen pletykázás közben lehet legjobban titkot tartani”
elterelheti tartótisztjei figyelmét, megvezetheti őket. Miközben természetesen ismerte szerkesztőségi állása révén a hivatalos lózungokat, a használatban levő politikai zsargont, könnyedén fűzte bele szövegeibe, mégis be kellett látnia, hogy míg különböző tartótisztjei türelmesen végighallgatják, mindig következetesen visszatértek kiinduló kérdéseikhez.
Ebben a fejezetben szól alapélményeiről, egyben családi gyökereiről. Nagyapja harcos szocdemes szakszervezeti aktivista, ám ugyanúgy Mauthausenben végzi, mint ahogy az édesanyján kívül minden családtagját 1944-45-ben sorra elpusztítják. A nagypapa nevét viseli aztán rövid ideig az Uzsoki kórház. Miután leszerelik emléktábláját, ahogy MGP fogalmaz, érvénytelenítették nagypapa kivégzését. Munkaszolgálatos édesapját, akárcsak Radnótit, Nyugat felé terelve valamelyik árokparton egy keretlegény tarkón lövi. Még ezeket a szívfacsaró történeteket is azzal a fanyar szarkasztikus humorral mondja el, amivel oly sokakat megsértett.
Egyik nagymamája, aki “ örökmozgó asszony volt, akiről azt szokás mondani: annyi benne az élet hogy kilencvenévesen baltával kell agyonverni. Kilencvenkettő lett, mire ágyában puskatussal agyonütötték.” Másik nagymama, hogy kisunokáját segítse, saját ételadagjait neki csempészte oda. “Toncsi nagymama elszántan éhen halt. …Öngyilkossá koplalt nagymamámat 1945 márciusában bérelt taligára rakva a Corvin áruház kirakatába lehetett a többi fagyott tetem közé beprotezsálni.”
De számára még meghatározóbbnak 1956-ot tartja. Amikor a felzúdult tömeg betör a Sajtószékházba, ő eléjük állva meggyőzni próbálja őket, hogy a nyomdát ne tegyék tönkre, szükségük van rá. S itt egy kisfiú ránézve megszólal: Maga zsidó! S egy munkás ekkor fülébe súgja: Most menjen el!
” Betöltöttem történelmi szerepemet: kirobbantottam a felkelést egyetemistaként, és hazamentem vacsorázni mint zsidó”
Ezek között a történetek között szerét ejti az emberekről tett megfigyelései vázlatszerű felrajzolására.
” És megtanultam azt, milyen könnyen váltanak jelmezt az emberek, cserélik ki szájukban a hanglemezt új szövegekre… Észre sem veszi a többség, hogy adott helyzetben áttekeredik az agyuk. Másik énjük rukkol elő.”
“Kezdtem felfedezni a maszkok mögötti éneket. Rájöttem, a szerep mögött másik szerep lapul. ..A dolgok nem azonosak önmagukkal. …. Ki-be jártak önmagukból az emberek. Átjáróházat csináltak magukból, egyik ideológiából a másikba… A többség annyit piszkálta személyiségét, hogy fölismerhetetlenné vált az arca.
Nehéz megítélni a múltunkat. Sokan egyszerűen elfelejtik, mint éltünk.”
S utóbbi mondata egy kiterjedtebb kontextusban is újra megjelenik a könyvben, amikor a csehszlovák intervenció után egyik kolléganője végleg meghasonlik (= nagyhatalmi banditák foglyai vagyunk), s elhagyja az országot. Svédországból aztán másik kolléganőjének segítségét megköszönve levelet ír, amely itthon ( cenzúra!) feljelentéssel egyenértékű volt.
” (a levél) Annak a furcsa pszichológiának a terméke volt, hogy amint áthaladt valaki Hegyeshalomnál a határon: egyszeriben elfelejtette, milyen körülményeket hagyott a háta mögött. Szabadon lélegzett, figyelmen kívül hagyva, hogy hátrahagyott barátai nélkülözik ezt a kiváltságot”
(Sajnos ez az amnézia visszafelé, ma is működik. A legutóbbi közvélemény kutatás szerint az ország lakosságának több, mint 2/3-a azt nyilatkozta, hogy szemben az amerikaiakkal, szereti az oroszokat. )
MGP újságíróként minden esetre szélesebb látókörre tesz szert, mint az átlagember. A sajtó munkatársai bizonyos keretek között megkapják azokat a hatalom számára készült belső információkat, amelyek a szocialista emberek tudata elől elzárt Nyugatról szólnak, illetve újságírói szolgálati útlevelével, vagy számukra évente biztosított turista úton járja a világot színházi események nyomában. Igaz, ellátmányuk nekik is a turista útlevélre járó megalázó 7 dollár volt, ami nemtelen ügyeskedésekre, a fogadó ország ismert személyiségei és intézményei, vagy éppen a kint élő magyarok által nyújtott kisegítő támogatások elfogadására szorította őket. (Az államot úgy látszik nem zavarta, hogy milyen képet nyújt ezáltal a szocialista ember típus.)
“Egy ország járta – bőröndjében téliszalámival és májkonzervvel – a világot, megtakarítandó kiküldetési garasaiból a bazári golyóstollra valót, ajándékba a titkárnőknek. Sóváran bámultuk a kirakatokat és az éttermeket. Tárgyakra vágytunk, ahogy egy akkoriban ismert lengyel regény rögzítette az utazási nyomort.”
Utazásai során esik meg, hogy 1978-ban lebukott a ferihegyi repülőtéren, egy kicsempészni kívánt mikrofilmmel, Kenedi János demokratikus ellenzéki személyiség szamizdat munkájával. Ahogy a legnagyobb pártlapnál dolgozó pártonkívüli újságírót addig védelmezte az állam/ pártvezetés, most lebuktatta. Nem volt már hasznos nekik, így ejtették. (Hiszen a szóban forgó anyag rövidesen mégis megjelent a párizsi Magyar Füzetek 1978/2. számában, azaz nem ez volt az egyetlen kiküldött példány.) S ekkor a Népszabadságtól elbocsátották. Tíz évig tartó szilenciummal sújtották. Ezekben a nehéz években csak bizonyos fedőmunkákat kap, ekkor dramaturgkodik az országot járva, míg 1988. januárjában újra a Népszabadság kulturális szerkesztőségében ülhet. Majd 1989-től 2004-ig főmunkatársi beosztásban van a lapnál. A lebukott ellenzéki ügynökből ekkor lett lebukott besúgó.
“Megélte, beélte, megszenvedte a huszadik századot, annak rosszabbik kétharmadát. … igazi huszadik századi sors jutott neki. Ítélkezzen felette, akinek erre van gusztusa. ” NOL. 2011. 07. 27. Bächer Iván nekrológja.
De a mintegy 370 oldalt számláló könyv (többi az értelmezést segítő lábjegyzet, könyv végi annotáció, személynévmutató) fentieken túl annyi lebilincselő, szinte csak vázlatszerűen odavetett történetet tartalmaz, amelyek önmagukban feldolgozhatók lennének könyv formában. Felvillanás erejéig megmutatja a korát megelőző, magyar paparazzót, vagy a Színházi Intézetben könyvtárszolgaként dolgozó Festetics grófot, a jövendőmondó rabbit, akinek igazságát csak késve értik meg. Felbukkan a történetek között a meglehetősen öntelt Orson Welles alakja, aki pl. úgy távozik belgrádi szállodájából, hogy nem tartja szükségesnek kifizetni szállodai számláját. Rövid vendégségben járhatunk MGP-vel a József Attila húgát elvett Makai Ödön családjánál, ahol az elmélyült beszélgetésben örökre elmulasztják a nyugatra menekítő vonatot. De felbukkan a könyvében 1964 szilveszterén az a Semmelweis utcai házibuli helyszín, amely nyitott és kavargó világával, neves és névtelen, legszélesebb összetételű közönségével már Nádas Péter Párhuzamos történeteiben is szerepet kapott.
Természetesen külön egység foglalkozik a színházzal ( Színház + Politika = Színházpolitika?). Ez aztán a legtöbb izgalmas élményt osztja meg velünk. A kor színházi világát megidézve színes, szórakoztató portrékat közöl hazai és külföldi színészekről, rendezőkről, barátokról, ellenségekről, betekintést nyújt olyan színházi műhelyekbe, amely csak ezen szakma számára lehetett ismert.
K. Horváth Zsolt A mi kis élet-halál titkaink címen a Színház.Net portálon megjelent cikkében eképpen fogalmaz:
” Megítélésem szerint a színházért rajongó Molnár Gál Péter, mint korának megannyi értelmiségije, valóban a “falat kenyér” szintjén élte azt a magaskultúrát, amely 1956 után az államszocializmus egyetlen transzcendenciája maradt.
… a forradalom után ..nem maradt más, mint a kultúra, ami ebből fakadóan kiemelt státuszt kapott.”
Sok minden elhangzik itt, amit bevallom, értelmezni sem tudtam – de ez nem csökkentette a beavatás élményét. Igen részletgazdag képet fest a korszak új irányokat taposó szovjet színházáról, köztük, ami már számomra sem volt idegen, s ezért kiemelt érdeklődéssel olvastam, Viszockij alakjáról, szerep formálásairól, fejlődéséről. Vele Marina Vlady- Szerelmem Viszockij könyve révén találkoztam korábban, s nagyon szerettem ezt a művet. Az összeférhetetlen Vlagyimir Viszockij fejlécet kapott, részletgazdag írásából néhány magvas mondat:
“Két éve halt meg a Taganka (színház) vezető hőse, a nevezetes hőbörgő Hamlet, a dinamikus Galilei, a kötekedő vagány és költő, népdalénekes és korhely, egy feketepulóveres, dühös nemzedék színészi megtestesítője, szerelmi csapodár, botrányhős és fejjel falnak futó önpusztító, Marina Vlady férje és hazafi: Vlagyimir Viszockij.”
S ha van ismételten vissza- visszatérő témája Molnár Gál Péternek, itt az a különböző felfogásokban játszott, és előadott Hamlet előadások. Részletesen kielemzi így a Taganka színház Ljubimov rendezésében Viszockij színpadi Hamlet megformálását, eszmét cserél ez ügyben a világhírű, excentrikus, kijevi születésű szovjet filmrendezővel, Grigorij Mihajlovics Kozincevvel, aki 1964-ben filmre vitt Hamlet tragédiájával elnyerte a Velencei Filmfesztivál különdíját.
De Molnár Gál Péter két magyar Hamlet előadásról írt kritikájával is összeütközésbe került a “hivatallal”: az egyik a Ruszt József által 1972-ben rendezett kecskeméti előadás (innentől szünteti meg figyelmét a rendező munkái iránt), illetve 1977-ben a Madách Színházban Ádám Ottó rendezésében színpadra állított Hamlet kapcsán, amikor a parlamentben vezető politikusok öt órán át tárgyalták megjelent kritikáját.
Ezt az (elmarasztaló) kritikát aztán szó szerint becsatolja MGP a könyvébe, melyet szívem szerint itt teljességgel idéznék, de a 7 oldalas szöveg szétfeszítené ezeket a kereteket. Lényeg: számomra olyan újszerű megvilágításba helyezi már magának a színrevitelnek a szempontjait, hogy engem teljességgel lenyűgözött.
S hogy még ellenpéldát is állítson: beszámol a berlini Volksbühnének ugyanezen évben Benno Besson rendezésében bemutatott Hamlet feldolgozásáról, cca. ugyanilyen oldalszámban. A svájci származású Benno Besson, Brechttel való találkozása után 1949-ben jön Kelet- Berlinbe, ahol igen meghatározó színházrendezővé vált. Új nyíltságot és komédiás játékkedvet honosított meg, s a 70-es évekre a Volksbühnét a németnyelvű térség legizgalmasabb színházává tette. Ez tükröződött Hamlet előadásában is, mely telve volt rendhagyó megoldásokkal, rendhagyó gondolatokkal, megváltoztatott felfogással, hangsúlyokkal. A darabban a mai kor problémáival is szembesíti a nézőt, mely a hatalomról szólt, s az abban való elhelyezkedésről. Még a leírást olvasni is egy csemege volt.
Aztán az igen markáns összegzés a könyvben, már a kritika után: A legvidámabb barakk puha diktatúrájában már nem jelenik meg társadalmi harc, az visszabújt magánélete csigaházába. Szavakat, kiragadott gondolatokat értelmeztek, nem pedig összefüggéseket és gondolatmeneteket. Az NDK mereven bürokratikus rendszerében gyakorlat a szabad szellem taposása, parancsuralmi elveken működött a művelődéspolitika is. Mégis, a játékszabályok betartásával is meg lehetett találni az üzenetek keresztül juttatását. A magyar művelődéspolitika zsebből irányítottan személyre szabott volt. Aki előbb ment panaszkodni, annak lett igaza. A cenzúra kijátszható, a csapongó művészetpolitika kiszámíthatatlan.
Még egy nagyon szép gondolatot találtam a könyvben, a Woyzeck, mint stafétabot leírást. Nádasdy Kálmán színházi és filmrendező hívja fel a figyelmét a Büchner- Woyzeck c. darabjára, s lényegében kezébe adja olvasásra, mely nagy hatást tesz Molnár Gálra, s ennek hálálkodva hangot is ad. Mire ő elmondja, hogy 20 évvel korábban ugyanígy kapta a művet Kodálytól, neki csak az a feladata, hogy 20 év múlva valakinek szintén átadja. Ez valóban meg is történik 20 év múlva, 1977-ben, amikor a növendék Ács Jánosnak adja, aki a Stúdió K csapatával belekezd ebből egy darabtöredék megrendezésébe.
Zárásul még szeretnék idézni pár mondatot Bächer Iván nekrológjából:
“Nem volt könnyű ember. Raplis volt, hisztis, néha igazságtalan, néha gonoszkodó. Nem volt mindig igaza, tévedett szóban és írásban is.
De nem volt rossz ember.”
Jegyzetfélék... a könyv mellől 