Egyik, 1995. évben kelt naplóbejegyzésében Lázár Ervin épp az általános értékrend és hazai szóhasználat újabb hanyatlásáról szólva, ekképp fejezi be gondolatait:
“És az én elhatározásom? Hogy szidhatják, kurvázhatják, mocskolhatják az anyámat, egy kukkot sem írok a mocskolódókról, soha még csak az árnyékáról sem teszek említést…
Inkább anyámról írok. A varázslatos kezéről, arcáról, éltető szeretetéről, létének csodájáról.”
Az a férfi ott, aki a gardermoeni repülőtéren a biztonsági ellenőrzés felé igyekszik, felnőtt. Kapucnis pulóver, hátizsák és baseballsapka van rajta, fiatalosnak tűnik, pedig felnőtt.
Jól ismerem, és ő is ismer engem. Jól. Látni a tekintetén, amikor megfordul, és a válla fölött rám néz. És áthunyorog a zsákja fölött. Hunyorogni szokott. Gyerekkora óta hunyorog, akkor is, ha nem süt a nap. A férfi, aki a gardermoeni repülőtéren a biztonsági ellenőrzés felé igyekszik, a fiam.
Felnőtt férfi, aki egyedül lépked a repülőtéren a biztonsági ellenőrzés felé. És azt suttogom: “Londonban este hideg van. Huzatos város. London híres erről. Gyapjút vegyél alulra.” De nem hallja. Hála az égnek.
Hála az égnek, hogy nem hallja. Hála az égnek, hogy halkan és bátortalanul mondtam, mert ciki. A felnőtt férfira vigyázó anya kellemetlen, olyan, mint a tarkóját fújó szél. Az anyákat erről lehet megismerni. Most mégis megfordul, egy pillanatra, nem teljesen felém, csak egy kicsit, megérinti a tarkóját, majd beteszi a laptopját az előtte levő rekeszbe. Aztán megint megérinti a tarkóját, mintha valaki ráfújna. Mintha egy zavaró, gondoskodó és örök valami fújkálna.
[…]
/Linn Skåber – Férfit szülni/
Jegyzetfélék... a könyv mellől 