A napokban szaporodnak a különféle események, ünnepi műsorok, kiállítások Budapest születésének 150. évfordulójára emlékezve, s a véletlen folytán az elmúlt hetekben, én épp Podmaniczky Frigyesnek a memoárjait forgatom a kezemben, akiről ténylegesen elmondható, hogy bábáskodott fővárosunk megszületésénél, s bizony ott lenne a helye a megemlékezések sorában. Ezen gondolatok mentén is többször éreztem késztetést a könyv egyes részleteinek megosztására ezen a felületen.
Ugyanakkor sokkal inkább azok a leírások ébresztették fel bennem ezt a vágyat, amik folyamatosan arra döbbentettek rá, hogy bár hősünk élettörténete “mindössze” 200 évvel ezelőtt indult (1824. június 20.-án született), mégis sokkal nagyobbnak érzem ezt a távolságot, az azóta gyökeresen megváltozott éltformánk, a társadalom működése szempontjából.
Ezért, bár még messze nem értem a könyv végére, éppen ezen előzményekről szeretnék átnyújtani egy csokorral, amelyből kitűnik az a mérhetetlen változás, amin egyetlen ember élete átívelt a 19. század folyamán, miközben megszületik fővárosunk, melynek flaszterén nap, mint nap rohanunk ügyeinket intézve, kikapcsolódásunk keresve, egy digitális korszak dübörgése, folytonos újdonságai közepette.
A szemlézendő, eddig elolvasott fejezetekben a születése és származása, s gyermekkora körüli ismereteket oszt meg velem, a késői olvasóval, s még épp csak az 1847. évi emlékezetes pozsonyi országgyűlés terepén járunk, s még a század minden nagy politikai eseménye, a reformkor mozgalmai csak felsejlenek, de amit itt látunk, erről az időszakról jószerével semmit nem tudunk. Pontosabban nem az átélő hiteles tudósítása révén, autentikus tolmácsolásában.
Hiszen végülis alakja Budapest történetében valamelyest is jártas olvasó előtt ismert, különösen Krúdy szeretetteljes ábrázolása hagy nyomot a már inkább idősödő, Podmaniczky báróról:
” Ahogyan kockás mintázatos, rajta kívül senki által nem viselt tarka ruháiban, szürke keménykalapjában, tipegő , kamáslis lábaival és gomblyukában levő szegfűjével átkelt a Rákóczi út egyik oldaláról a másikra. … s ilyenkor déltájban a lóvasút kocsisai már figyeltek, s megálltak, hogy a császárszakállas galambősz ember útját ne keresztezzék.”
A Rákóczi út/ Károly körút (akkori megnevezéssel: Kerepesi út, Hatvani utca találkozása és Károly körút, vagy Országút kereszteződése) sarkán levő legénylakásáról ment át a szemben fekvő, az akkori Nemzeti színház (melynek intendánsa is volt 10 éven át) melletti Pannónia szállóba, Glück Frigyes úr által vezetett étterembe ebédelni.
Ekkor már Pesten mindenki ismerte, és tisztelte – s nem is volt vele összetéveszthető jelenség a városban. Az újságok karikatúráiban is gyakran szereplő “kockás” báró, feltűnő mintázatú tarka ruháit állítólag azután nem változtatta, hogy egyszer inasa megfosztotta ruhatárától, s az egykor igencsak piperkőc “gavallérnak” már nem tellett új, teljesen divathű ruházat készíttetésére. Stílusa, jelleme azonban furcsán megragadt egy előző kor, lovagi erényeket viselő társasági úriember, akkori szóval gavallér eszményénél. Mindig választékos, udvarias beszédmódja, hölgyekkel szembeni tiszteletteli bánásmódja nem engedte soha, hogy azokról egy rossz szót ejtsen, pletyka tőle ki nem került – pedig igencsak ismert mindenkit az arisztokrácia köreitől a színházi és varieté színésznők világáig. Nagyvilági életet élt, ám élete végéig agglegény maradt.
” Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Dunaparti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lotz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal huzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtattam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsáthatják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani.”
Egészen fiatalon belekerült a politikába, először Ráday Gedeon jegyzőjeként, majd Kossuth mellett korteskedett, s 23 évesen kivételes királyi regáléval, a pozsonyi országgyűlés küldöttei közé. Részt vesz a szabadságharcban, 1861-től pedig 45 éven át országgyűlési képviselő. Ő az, akit Arthur Ferraris szintén megörökített a híres történelmi tarokkpartin kibicelők között, Tisza Kálmán Lloyd klubban, a szabadelvű párt köreiben rendszeresített kártyacsatájánál.
1850 -től az irodalom felé fordul, ekkori ambicíói szerint írónak tekinti magát, utazásai leírása mellett meg is születik néhány (ábrándos, romantikus, – az utókor megítélése szerint csekély értékű) regénye, amit rövid ideig még bizonyos női körökben forgatnak, de már a századfordulóra az is feledésbe merül. Mégis ezen munkássága alapján, 1859-ben az MTA levelező tagjává választják. Innentől lapszerkesztőként is működik, több közhivatalt vállal, alapítványokat létesít, adományoz.
De az igazi, testreszabott megkeresést 1873-ban kapja, amikor felkérik a Fővárosi Közmunkatanács élére, melynek feladata a sürgető városrendezés megvalósítása, a fővárosi arculat kialakítása volt, éppen a város egyesítésének évében.
S ő korrekten, lelkiismeretesen, a város érdekeit szem előtt tartva, agitál, kijár, szervez, lelkesít, de még fizikai munkát is bevállal, ha kell, személyesen felügyeli pl. az Operaház építését. Mondhatni legnagyobb szenvedélye Budapest, nem véletlen kapta Krúdytól a címben idézett Budapest vőlegénye megnevezést.
1873-1905 között állt a Közmunkatanács élén, s csak nagyvonalakban, működéséhez köthető a mai Andrássy út – akkori nevén Sugárút – kialakítása, a Dunapart rendezése, három Duna-híd (Margit-, Szabadság-, Erzsébet híd), és a Várkert Bazár, a nagykörút és a kontinens első földalatti vasútjának megvalósítása.
Hosszú, mozgalmas életet élt, s 83 évesen, 1907. októberben szenderedett el. Testét az aszódi evangélikus templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.
Hát bevezetőül ennyit tartottam szükségesnek elmondani, s mostantól szeretnék belemerülni azon történetek szemezgetésébe, ami báró Podmaniczky Frigyes emlékirataiban ránkmaradt. Azokból az emlékiratokból, amelyet gyönyörűséges kézírásával (s saját regényeiről készített szintén kéziratos másolattal) rendezetten, vörös vászonba kötött, szalagokkal felszerelt 12 kötetben, lepecsételt csomagban a Nemzeti Múzeumnak azzal a meghagyással adott át, hogy csak születését követő 100 év múlva bonthatóak ki – hiszen ekkor már senkit nem érinthet, bánthat meg.
Talán még az írásmódról: én a Helikon 1984. évi kiadású könyvét olvasom, ahol úgy tűnik, nem módosítottak (vagy csak visszafogottan) a régies nyelvezeten, leírás módon, bizonyos kifejezéseken. Emiatt kicsit nehézkes az olvasás, de nem megy az érthetőség kárára, inkább egy kis patinát kap maga a szöveg is.
Gyermekéveim címen, 1824-1834 évekről ad benyomásokat az első nagy egység.
Édesapja báró Podmaniczky Károly egy 12 gyermekes családba született utolsó, legkisebb gyermekként, művelt és különc, szabadelvű emberként kerül bemutatásra. A kor divatja szerint öltözött, borotvált arcú ember, aki kínosan ügyelt a tisztaságra. Még a fémpénzeket is azonnal ecetes vízben tisztíttatta komornyikjával. Barátjai között tudhatta Karl Maria Webert, a zeneszerzőt is.
Igen érdekes betekintést nyerünk az egyszerűségen belüli fényűzés módjaira a férfi ruházat kapcsán. Merthogy eleve, a sok pénzbe kerülő tárgyak mind, férfi ágra szereztettek be. Maguk a ruhák anyaga olyan tartósak kellett legyenek, hogy szinte kiszolgáltak egy emberöltőt. Egy – egy finom posztóból készült ruhadarab eltartott 15-20 évig anélkül, hogy a kopottság jeleit mutatta volna. Persze külön pompa emelés volt a zsinórral, hímzéssel, csipkefodorral “kihányt” ing, mellény stb. Ezen öltözékek igen drága kiegészítő kellékei az ismétlő óra, – amelyek óraláncain kis díszek, későbbi elnevezésükkel joujouk csüngtek, – a pecsétgyűrű és díszes végű sétapálcák. A csizmák milyensége is sok mindent elmondott viselőjéről, s amelyért akár Drezdáig is elmentek egy-egy jónevű csizmadiához. Megvoltak a legelegánsabb belvárosi üzletek, mesteremberek – akiknél a beszerzés megadta a “férfit.” A témában mélyreható részletekig elmerülni képes Podmaniczky Frigyesen látjuk, mennyire zsigerig ható jelentősége volt ezeknek a dolgoknak.
Apja részt vett a Martinovits-féle összeesküvésben, majd kegyelmet kapván, Chemnitzben és Selmecbányán bányászati tanulmányokat végzett, s a bányatanácsosi hivatalig vitte. De ennél följebb, az akkori törvények értelmében, felekezeti alapon, evangélikus vallása miatt nem léphetett.
Aszódi kastélyukban, és Pesten éltek váltakozva.
Mai fogalmaink szerint azonban a pesti élet nem jelentett feltétlenül városi létformát. Ahogy Podmaniczky összegzi, falusi életet megközelítő állapotok voltak ekkoriban a városban. Saját házában, udvarában mindenki azt csinált, úgy élt, ahogy akart, tekintet nélkül pl. a közegészségre, vagy a szomszédok érdekeire.
Lovat mindenki tartott, gyalog senki nem járt, a hölgyek többlovas hintón látogatták rokonaikat, barátnőiket, vagy éppen a Budán rendezett udvari bált. Erős jégzajlás esetén több órás küzdelemmel küzdötték át magukat a hintókat szállító kompok, melyek ülésein bundákba burkolt úrinők dideregtek. Az angol lovak majd csak Széchenyi Istvánnal kerülnek hazánkba, addig az úri osztály saját nevelésű, hazai fajú lovakat használt, vagy a nagyobb díszhintókhoz az erősebb, mecklenburgi fajta volt befogva. Tehenet, aki csak tehette tartott, de a sertéshízlalás sem volt ritkaság a főváros leglakottabb részeiben sem.
Apja különös nézetet vallott a nősülésről: “úgy tartotta, a magyar nő arra való, hogy az ember szerelmeteskedjék vele, hanem feleségnek nem való, mert arra sem elég kedélyességgel, sem elég műveltséggel nem bír.” Ennek szellemében 1812-ben a szász királyi miniszter lányát Nostitz-Jänkendorf Elizát vette el, kitől 8 gyermeke született. Az életben maradottak között 2 fiú: Frigyes és öccse Ármin. Frigyes elmondja, hogy Pesten, egy Károlyi utca sarki házban, a Reáltanoda szomszédságában született, mely a gróf Károlyi kertre nézett.
A mama miközben ügyelt rá, hogy gyermekei megtanuljanak magyarul is, maga soha, egyetlen szót sem sajátított el, s teljes háztartása, cselédjei stb. ugyancsak németek voltak. Ezekben az időkben, a magasabb körökben senki nem beszélt magyarul, s az általánosnak mondható németen túl, még gyakori volt a francia nyelv ismerete, amely elsajátításához francia nevelőnőket alkalmaztak a gyermekek mellé.
Egyébként a házasság is, mint olyan, alig köttetett érzelmi alapon, sokkal inkább családi egyeztetések és érdekek mentén. Így számtalan esetben egymást gyűlölő feleket kényszerítettek egybe. Erre egy családi anekdota, hogy
“egy nagynéném, midőn férje az esküvő estéjén késett a nászágyban jelentkezni, megijedt, s férje szobájának ajtaján kopogtatván ezeket mondá: Lieber Gatte, Sie scheinen vergessen zu haben, dass wir heute unsere Brautnacht celebriren sollten!” ( Kedves férjem, úgy látszik elfelejtette, hogy ma kellene megtartanunk a nászéjszakánkat!)
Ekkor még érvényesültek az ősiség szabályai, miszerint a legifjabb fiú kapta a családi házat, kastélyt vagy várat (így lett édesapjáé az aszódi kastély), a férfiágat illető birtokból viszont minden testvérnek részesülnie kellett. Ennek kapcsán azonban írónknak bántja az igazságérzetét, hogy míg ők, fiúk mintegy 4500 hold birtokrészre tarthattak számot fejenként, addig nővérei ( 4-en maradtak) jussa alig 300-400 holdat tett ki. Egyedüli előnye a lányoknak az volt, hogy kiházasításukat a közös vagyon kellett fedezze, míg fiúgyermekre nézve ez irányban semmi gondoskodás nem történt. Az egyedüli, amiről egy ifjú ember házasodásakor “roppant érdeklődéssel gondoskodtak, az volt: legyen jó négy lova, egy pár libériába bújtatott cselédje s nehány, lehetőleg gyakorlatlan szerkezetű hintaja. Pedig ..(ezek nem) képezik véleményem szerint valamely kellemes otthonnak első s fő feltételeit.”
Gyermekkora éveire esett, hogy az 1830. évi rendkívül hideg télen József nádor kivágatta Pest fáit, hogy azt fűtési célra a szegényeknek adhassa. 1831. évben látogatta meg Pestet az első kolerajárvány, melyet még 1874-ig öt hasonló magas halálozási számmal járó követett, midőn a halottakat félig nyitott szekereken vitték ki mindenki szeme láttára a temetőbe. Már az elsőnél ismerősnek hat a nép reakciója, mellyel a rendszabályok és annak megalkotója, Stáhly Ignác, az akkori tisztiorvos ellen fellépett, akit a járvány megfékezésére életbe léptetett elszigetelések miatt felakasztással fenyegettek. Következő, ilyen nagyszabású, a várost érintő katasztrófa az 1838. évi árvíz volt, amiről majd a Tanulókorom 1834-1844 fejezetben tudósít.
De előtte még beavat a város színházi életébe, mely 1837-ig csak egyetlen állandó intézménnyel, a Gizella téri (ma Vörösmarty tér) Német Színházzal rendelkezett, melyben mind drámai, mind zeneművek, köztük operák is előadásra kerültek, nagyszámú közönség látogatása mellett. A copf stílusú épület homlokzatát Thorvalsen műhelyéből származó szobrok díszítették, méretre, tágasságra a milánói Scalara emlékeztetett a 4 emeletes épület. Világítása fogyatékos, olaj használatra épült, fűtése nem volt.
” Télen át iszonyú hideg volt e színház,…bundában, lábzsákkal s az öregebb urak kucsmákkal ellátva hallgatták, s nézték végig az előadásokat, de dacára e készülékeknek gyakran mégiscsak inkább dideregték végig az előadásokat. Egy másik igen kellemetlen körülmény tette gyakran majdnem kiállhatatlanná az e színházban való tartózkodást s ez azon iszonyú átható szag, helyesebben mondva bűz volt, mellyel a minden emeleten feles számmal elhelyezett, de mondhatatlanul elhanyagolt állapotban sínlődő s rondán tartott árnyékszékek az egész épületet elárasztották.”
Volna-e ma az az előadás, amelyért akármelyikét ezen körülményeknek felvállalnánk?
A gyermekkornál felbukkanó emlék még a karácsonyok képe, s mindjárt 2 dologgal is meglep. Az elterjedt hagyomány szerint nálunk először Brunszvik Teréz állított karácsonyfát a kisdedóvója gyermekei számára, amelynek ellentmond Podmaniczky írása, s a másik meglepő, hogy kezdetben a család minden gyermekének külön karácsonyfát állítottak az asztalra. Illusztrációként egy, a bécsi Hofburgban készült egykori rajzot találtam:
” Elmondom röviden, hogy minő lefolyású volt családunkban az én gyermekéveim karácsonya. Német divat szerint ünnepeltük meg azokat… A gyermekeknek, …már december első napjaiban egy jegyzéket kellett készíteni azon tárgyakról, melyeket karácsonyi ajándékul elnyerni óhajtottak. ( A szokás igen erősen meggyökerezett, hiszen emlékszem, hogy gyermekeim németországi tartózkodásunkkor igen hamar átvették a Wunschliste – Kívánságlista összeállításának szokását- a mi kezdeti nagy meglepetésünkre.)
Elérkezvén a karácsony napja…pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő…mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot….
Hat órakor háromszoros csengés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme s mi gyermekek – öten voltunk – egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle ajándékokat…..A karácsonynak a mai formák szerint való megünneplését vagy helyesebben magát a karácsonyfát édesanyám honosította meg hazánkban, s ezt joggal mondhatom. Midőn szüleim Pestre jöttek első ízben telelni, még sehol karácsonyfát (fenyőgallyakat) nem árultak, maguk szüleim is az első években papirosból készítették azt. Az első karácsony, melynek megünneplésére visszaemlékezem, az 1828-i volt. Híven emlékezem arra is, hogy az első években, rokonságunk tagjai, de sőt idegenek közül is számosan jöttek megtekinteni, mi módon ünnepeljük mi azt meg.”
De talán még a karácsonyok mindenkori lázas izgalmát is meghaladta az az élmény, amidőn édesapja 1833. évi halálát követően Pozsonyba utaztak apja egyetlen, még élő nővére meglátogatására.
” Ezen Pozsonyba tett kirándulásunk örökké emlékezetes marad reám nézve… mert utunkat gőzhajón tettük meg… mely akkoron reánk, gyermekekre nézve valami egészen új látvány- és meseszerű alakot öltött. Az indulás előtti nap alkonyán lett a különféle ágynemű (5 gyermek és 1 felnőtt részére!) a hajóra szállítva, ( s ott is aludtak már a hajnali 5 órai indulás miatt) …ily különleges, az újdonság varázsa által ingerlő utazás mi rendkívüli esemény szerepét vette fel eddigelé egyhangú gyermekélményeink folyamában.”
A gőzhajózás ugyanis 1830. szeptemberében indult csak meg a Dunán, s kezdetben mindössze 5 hajóval. Az út Pozsonyig 2 napig tartott.. “Utóbb a gőzhajóval való utazás természetesen nagyon divatba jött, mert hasonlítva az utazás e nemét a nehéz bárkáinkban, többnyire döcögős rossz utakon tett s fölötte költséges utazásainkkal, valódi gyönyörnek volt mondható…”
Engem lenyűgözött ez az elemi öröm, a “modern csodák”, a gyalogos (na jó, max. lovas) ember első, közlekedési eszközre szállásának ujjongása, s az az ártatlanság, ahogy megéli ezt a hatalmas változást, miközben nem is sejti még, hogy ez csupán a kezdet volt.
Apja halálával aztán saját bevallása szerint véget is ért gondtalan gyermekkora. A család, s a vagyon irányítása édesanyjára szakadt, aki a “magyar özvegy” különleges státuszába került. A döntő feladatokat ezentúl egy (bizalmasaiból álló) családi tanács határozta meg, s ennek első határozataként leköltöztek a család ősi fészkébe, Aszódra. Végigkísérhetjük itt aztán az önállósódás útjait a különböző városokban (Miskolc, Késmárk) végzett iskolái során, ahonnan végül jogi végzettséggel került ki. Számos betekintést kaphatunk a korabeli ifjak szórakozási szokásairól, életviteléről. Ennek irányelvei azok voltak, hogy utazások (mind külföldön, mind belföldön) révén tág látókörre, s ismeretségekre tegyenek szert, s az itthoni mindennapokban a társasági életben történő megfelelés (bálok, vadászat, agárversenyek, tivornyák) voltak a legfőbb célok. Itt bizony inkább egy léha, számomra megkérdőjelezhető életvitel rajzolódik ki, mint norma.
Ugyanakkor bontakoznak a jelei a nemzeti szellem erősödésének, a magyar nyelv általános használata igényével, Széchenyi kezdeményezésére az addig dívó német, s francia társastáncok közé bevezetik a csárdást – s általánosságban fokozódnak a reform törekvések. Ennek mintegy nyitányaként látunk bele az 1847. évi pozsonyi országgyűlés eseményeibe, ahol hősünk is új horizontot talál, s kapcsolódik bele a politikába, mely innentől meghatározza életét.
De erről már többet meséltek a történelem könyveink is, illetve nyilván színesen ír báró Podmaniczky Frigyes is emlékiratai folytatásában – aminek olvasása még előttem van. Minden esetre első döbbeneteimként, az eddig talán nem is olyan távolinak tűnő múltról fellebbentett fátyol alatt látottakról, ezeket szerettem volna továbbadni.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 