Egy kedves olvasóm reklamált, hogy miért nem látni tőlem bejegyzést régóta. Hát az a helyzet, hogy én ugyan változatlanul sokat olvasok, de valahogy a választásaim nem voltak nagyon szerencsések, mert vagy magam sem szerettem a könyvet, amit kézbe vettem, vagy annyira megrendítő, szívfacsaró történetet olvastam, hogy azzal, ezekben az egyébként sem könnyű, pandémiás időkben nem szerettem volna terhelni senkit.
Legutoljára, magamnak is kifejezetten valami könnyű olvasmányt kerestem, ami részben olvastatja magát, részben nem igényel nagy figyelmet a cselekmény / mondanivaló követése. És a könyvespolcomon ekkor kínálta magát ez a James Jones könyv, amely szerző sikerkönyvének megfilmesítése, az amerikai háborús kulcsregénynek számító Most és Mindörökkének 1979. évi TV-sorozata előtt egy egész ország lélegzetvisszafojtva figyelt.
Ez megfelelő referencia volt, s nagy várakozással ütöttem fel a 2 kötetes, – egyenként 300 oldal feletti regény – lapjait.
Ez az 1967-ben kiadott könyv, bár még hátterében hordozza az író, s generációjának alapélményét, a II. világháború amerikai oldalon átélt eseményeit, már békésebb, s civil élet körülményei között, lényegében egy, a Jamaica partjainál, a korall zátonyokon zajló búvárkodás kerettörténetében játszódik.
Főszereplője egy író, aki – minő meglepetés, 22 évesen, sebesüléssel szerel le a Hawaii szigeten állomásozó haditengerészeti bázisról. Eközben még zajlik a háború, s lényegében igen csekély veterán járulékot kapva, a szegénységtől csak az menti meg, hogy egy indianapolisi házaspár -másokkal együtt- védőszárnyai alá veszi. A főszereplő életében a nagy fordulat, hogy írói kísérleteiben az első színházi darabja nagy sikert arat, s hirtelen ismertté válik, s sikerül saját erőből anyagilag is megerősödnie.
A cselekmény jelen ideje 14 évvel a leszerelése után játszódik, amikor ő már 36 éves befutott író, de súlyosan nehezedik rá ennek az eltelt időszaknak a terhe. Merthogy az őt felkaroló házaspár női fele, az akkor 39 éves Carol hamarosan a szeretője lesz, miközben mint családtag együtt él velük, az Abernathy családdal. A sztori teljesen banális, hiszen a – talán mit sem sejtő – férj is kedveli, s lényegében minden szükségletét finanszírozza, s az évek során őszinte barátság is kialakul közöttük. A feleség a helyi Kis Színházban művészeti tevékenységet folytat, és egyengeti kezdő írónk karrierjét. Ez hát az alapkonfliktus, hiszen az író részint hálás a neki biztosított körülményekért, s erős bűntudat is furdalja a férjjel szemben, illetve nem tud kiszabadulni a teljesen zsarnokivá vált feleség szorításából, valami homályos erkölcsi kötelességtudatból. Utóbbi folyamatosan ébren tartja benne az érzést saját háládatlanságáról, hiszen mindig azt sulykolja, hogy minden ami ő most, egyedül neki, Carolnak köszönhető – noha az íróban is azért kakaskodik az öntudat, hogy az írói tehetsége nélkül ez azért nem valósult volna meg. Benne, természetesen már rég kihűltek a gyengéd érzések – ha azok nem csak kizárólag az anyagi jólét miatt alakultak ki ideig-óráig – az időközben 53 éves öregedő, s okkultizmusba merülő, diktatórikus nő iránt.
Ezen nyomás alóli szabadulási vágyában, s saját magának erőpróbaként állított feladatként menekül a búvárkodás megtanulása felé. Az önmagát marcangoló, s minduntalan ugyanabba a körbe visszatérő gondolatai mellett ez a rész lehetett volna valami tényleg elkápráztató a természeti jelenségek leírásánál – hiszen az író könyvében tett megállapítása szerint Jamaica büszkélkedhet a világon a leggazdagabb flórával és faunával. De sajnos nem csillogtatja meg itt sem James Jones az írói vénáját, mint ahogy nekem az egész könyv stílusa kevéssé volt élvezetes. A szövegben rengeteg az ismétlés, mintha minden 30-50. oldalra Copy-Paste-vel beillesztette volna ugyanazokat a sorokat. Vagyis a “súlyos” tépelődései, mivel már mint az imamalom ismétlődnek, engem már idegesített is, s nem is tudtam átérezni, miért olyan bonyolult itt a normális döntést meghozni.
S erre talán ismét a válasz az író saját életútjából adódik, amit a könyv befejezése után olvastam csak el a neten. S már meg sem lepett, hogy leszerelése után szerelmi viszonyt folytatott az őt támogató házaspár Lowney Handy névre hallgató tagjával, s zűrös viszályok után, 1957-ben hagyta el ezt a közösséget és környezetet, majd megházasodott. Vagyis nem tudott távlatot kapni még íróként sem a regény-beli probléma körre. S bár tudom, hogy minden írásmű alapja némi személyes élmény, de annak feldolgozásánál engem jobban lenyűgözne, ha nem kozmetikázott önéletrajzot olvasok regény formába öntve.
És a konfliktust végleg kirobbantó esemény természetesen egy fiatal, nagyon vonzó, férfi álmokat megidéző new-yorki szépség színre lépésével következik be. Mindkét fél addigi hitvallása szerint nem hisz a szerelemben, így igen gazdag párkapcsolati életük többnyire csak futó, kielégületlen kalandok sorozata. Az angyali szépségűnek, ugyanakkor nagyon okosnak leírt egyetemet végzett lány afféle Szex és New York filmből megismert típus, de én valahogy nem jól emésztem, midőn a lány folyamatosan azzal kérkedik, hogy 400 férfival volt dolga. Vagy máshol, a vidéki feleségek körében elhintett – megbotránkoztatónak szánt – nézete szerint ő aztán távol áll attól, hogy vidéki lány legyen, nem tud főzni és nem is akar megtanulni, utál mosogatni, s soha nem lenne hajlandó házimunkát végezni – elég ha az ember jól tud kamatyolni…
S mindezek után időnkénti megfejthetetlen- s iránta szerelemre lobbant írónak gondot okozó hangulat váltásai, bezárkózásai mélyen abból adódnak, ha valami félreérthető szóból vagy helyzetből átsuhan a fején, hogy csak nem nézik kurvának? 400 férfi ifjúi életében rendben, de még hogy őróla ez a képzet kialakulhatna, az sértő…
Szóval újabb őrlődés a szeret, nem szeret – s hogyan ne veszítsem el ezt a virágszálat mintázatra, s számtalan logikátlan csavar ennek folyamán. Vagyis: nekem ez sem volt annyira empatikusan átélhető alkotó elem.
Mindezek előtt, közben, éjszakába nyúlóan- merülés előtt és után, a folyamatos és mérték nélküli ivászat tölti ki a könyvet. Alkoholban úszik az egész regény. Mindenre egy egyértelmű válasz van: az üvegszám fogyasztott whisky, és gin, s ivás már csak azzal a céllal is, hogy még nem vagyunk elég részegek. Ennél komolyabb cél, szándék nemigen fogalmazódik meg. (Mellesleg még olyan hasznos apróságot is megtudtam, hogy a délieket az különbözteti meg az Államok északi részétől, hogy ők Bourbon whiskyt isznak, míg pl. egy new-yorki csakis és kizárólag Scotch-ot!)
Amik tetszettek, azok a ritkán felbukkanó társadalom rajzok, karakter ábrázolások, mint pl:
” Micsoda férfiak ezek? Az a baj ezekkel az emberekkel, hogy mind olyan kedvesek és jók és megértőek és modernek, hogy nem is tudnak többé egyszerű férfiként funkcionálni. A saját szabadelvű propagandájuk áldozatai. De ennél mélyebb, félelmetesebb, szint a munkájuk, az emberek agyának a programozása a hirdetők elképzelése szerint, szóval ez a munka összezsugorítja a lelküket – talán a golyóikat is – , míg végül sokkal kevésbé lesznek már önmaguk… Ez kétféle formát ölthet. Az egyik csoport tagjai szenvedélyesen hisznek minden szemétben, amit el kell adniuk. A másik rész pedig teljesen cinikusan szemléli az egészet. Ezek rohangálnak sportkocsikon, vezetik saját repülőgépeket, síznek, hegyet másznak, vagy amatőr bikaviadorok lesznek. Mindkét csoporthoz tartozók vadul hajtják a nőket, még az is, aki impotens.”
Vagy szép az a leírás, amikor a mindig pénztelen búvároktató a helyi Jachtklubban egy szkúner vételéről tárgyal. A tanítványa, az író megkérdezi, hogy miért tesz úgy, mintha ezt megtehetné?
” – Mert így kell viselkedni… Pontosan tudják, hogy állok anyagilag. Mint ahogy én is pontosan tudom, ők hogy állnak. Tudják, hogy a környéken sincs ennyi pénz. De ez benne a játék. Úgy teszek, mintha megvehetném. Mert ők mind így tesznek. És amikor én úgy teszek, mint ők, ez bizonyítja, hogy olyan vagyok, mint ők. Hogy normális vagyok. Akkor majd elfogadnak. Mit gondol, minek szálltam be abba az átkozott iskolaszékbe? A francba is, beléptem a Rotary Clubba, a Kiwanisba és a Kereskedelmi Kamarába. Ha az ember valamelyik társadalmi csoport tagja akar lenni, át kell venni a kis rituáléikat.”
Hát így valahogy.
Ha valaki esetleg búvárkodni készül, úgy gondolom elég sok érdekességet, esetleg tudnivalót is meríthet a könyvből. Megtudhatja azt is, ha egy cápa úszik felé támadóan, elég csak szembefordulni vele, és úgy tenni, hogy éppen te fogod megtámadni, s ettől a cápa megijed, és elmenekül, mert egy gyáva állat. Világos, nem?
Nálam azonban ez a könyv sem került a kedvencek listára, s gyanítom James Jones rajongó sem lesz már belőlem.
Egyébként a könyv eredeti címe sem ez, hanem Go to the Widow Maker, amit persze nehéz is lefordítani. A widow maker szó szerint özvegy csinálót jelent, s általában olyan dolgokra alkalmazzák, ami veszélyes, rizikót rejt magában. Meg egy szívbetegségnek is a neve, ami maradva az önéletrajzi szálnál, kicsit még profetikusnak is hangozhatna, mivel az író fiatalon, 55 éves korában halt meg, pangásos szívelégtelenségben.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 