“Nőpárti vagyok. Kimondottan örültem, hogy ismét kislányom született. Aztán még háromszor örülhettem, mert még háromszor hangzott el, hogy „megint lány!”. Amikor az ötödik gyerekemet vártam, már senki nem akarta elhinni, hogy ismét kislányt szerettem volna. Addigra már leperegtek rólam a viccesnek vélt cukkolások, hogy „na, mi van, te nem tudsz fiút csinálni?”, meg „sebaj, majd legközelebb sikerül!”. Tudtam, ez a fajta humor nem kizárólag a szerényebb értelmi képesség jele, hanem egy értékrendet, kultúrát és ízlésvilágot tükröző nyelvezet is, amit jól ismerhetünk a szexista és rasszista viccekből, az internetes kommentekből, sőt némely politikus parlamenti felszólalásából vagy bekiabálásából. Ezek a poénok korántsem olyan ártalmatlanok, mint gondolnánk, különösen egy olyan társadalomban, ahol még ma is vidáman idézik a rigmust, hogy „pénz számolva, asszony verve jó”. És nem csak idézik. A statisztikák szerint Magyarországon minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apa verte az anyát, havi átlagban 100 nő válik zaklatás, illetve szexuális erőszak áldozatává a párkapcsolatában, és átlagban minden héten meggyilkol egy nőt a párja vagy volt partnere.
Nő volt az anyám, ezzel nem árultam el nagy titkot, de vannak nővéreim, lányaim, sőt lányunokám is, nő volt az összes feleségem és az összes szerelmem. Nő volt az életem kezdete és célja, bizonyára ezért zavart mindig a macsó felsőbbrendűség.”
Ezeket a sorokat nőnap alkalmából kölcsönöztem Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós könyvéből.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 