A norvég irodalom legújabb sztárja, csaknem 3600 oldalon megírt önéletrajzi ihletésű 6 kötetes regényfolyamával robbant be a köztudatba, s vált neve Norvégián kívül is világszerte ismertté. Nálunk 2019-ben a Könyvfesztivál díszvendége volt, miután a 2009-2011 között írt Harcom első négy kötete fordítása elkészült magyarul is, melyet majd 2020-2021. években követtek az 5. és 6. kötetek fordításai.
A könyvek nem kis felbolydulást keltettek hazájában, részben a benne szereplő hozzátartozók, barátok heves reakciója (családi botrány, perrel fenyegetés, második felesége összeomlása) miatt, másrészt a könyv címadása folytán, mivel a norvég Min Kamp megegyezik a Hitler Mein Kampf-jának norvég használatú címével. Nálunk mind a hat kötet Harcom címen jelent meg, melyek alcímeiben különböznek, az alábbiak szerint: Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok, Harcok. Ez egyben a megjelenési sorrend, melynél az első részben egy nagyvonalakban rajzolt betekintést nyerünk az író életébe, hangsúlyosan pedig apja haláláról beszél.
A másodiknak megjelent könyve szerintem a sorozat legerősebb darabja, ugyanakkor itt a kronológiai sorrendet felrúgja, hiszen aszerint csak az ötödikként következhetett volna, s az második felesége melletti életszakaszát mutatja be.
Az egyes kötetek olvasása sok ajánlás szerint bármilyen sorrendben lehetséges, önállóan is teljes értékűek. Ennek ellenére én követtem az eredeti számozás szerinti sorrendet, noha ma már a második, Szerelem címen megjelent könyvét szívem szerint a kronologikus sorrendnek rendelném alá, s az 5.-ik kötetként kezelném. Vagy éppenséggel -saját értékítéletem szerint megállnék az első két kötet olvasásánál, s ezt mondom úgy, hogy a hatodik, önmagában 1100 oldalas könyvébe magam épp csak belelapoztam.
Az első két kötet utáni folytatások olvasása nehezen ment, noha éppenséggel nagyon érdekelt az író élete, fejlődéstörténete. Ám a kíváncsiságom életben tartásában jelentős ellenfékek működtek, mivel többnyire sem az író stílusa, de igen sokszor a tartalom sem vonzott. Knausgård saját írói célja szerint:
“…elmozdulni a minimalizmusról, és áttérni a maximalizmusra, a duzzadó, hatalmas barokkra,…de nem epikus módon, azt próbáltam meg, hogy fogom a kisregényt, amely egy emberről szól, és amelyben nem történnek nagy külső mozgások, hanem minden a belső mozgásokról szól, és epikus formátumba kiterjesztem…” (Álmok)
Hát lényegében ezt teljesítette is, de gyanítom, nem csak nálam, de a legtöbb olvasónál ezzel sokszor mérhetetlen unalmat váltott ki, illetve már a mondat befejezése után az ember el is felejtette miről szólt. Mert nála a barokk tényleg a mindennapok (azaz maga az élet) valósága – díszítés nélküli – semmiségeiről szólt. De mindezek ezred másodpercekre történt lebontása az érdektelen folyamaton belül sok, ami esetleg egyszer még el is megy, de akár csak egy köteten belül, ha végigszámolnánk hogy hányszor főz kávét, takarít ki stb. lehet háromjegyű számot kapnánk. Attól pedig már olvasóként is nikotinmérgezést kapunk, ahányszor cigarettára gyújt. (Egyébként egy vele készült interjúban saját bevallása szerint, napi 25 csésze kávét iszik.)
Ennek a túlírásnak egy mintája számomra az alábbi mondat is: ” …és felpillantva ízletes péppé rágtam a zsemlét és a húst.” (Álmok)
A köteteken végighúzódik a jórészt bátyja zenei ízlésén kiforrott zenehallgatás, amely a kedvelt zenekarok és -számok felsorolása útján, mintegy útjelzőket ad az egyes évekhez, hangulatokhoz.
Még legérdekesebbek tájleírásai, ott sokszor festmény-szerű ábrázolásokkal teszi számunkra is vonzóvá a délnorvég táj hihetetlen szépségét mélykék fordjaival, az azokba szakadó égbenyúló sziklákkal, a tágas horizonttal és a jószagú erdőkkel, vagy ahogy másutt írja:
” a gyermekkoromra, a tavaszi fényre, a fenyők között terjengő tengerszagra emlékeztetett.”
Az időjárási jelenségek leírásai is igen plasztikusak, de ott már igazán sokszor érződik rajta egy bizonyos írói ujjgyakorlat jelleg, mivel semmi nem köti őket sem a szöveghez, illetve azok indokolatlan gyakorisága inkább szétszabdalja azt.
A hullámzó történetmesélés közben pedig sokszor felmerül az a zavaró gondolat is, hogy ugyan, hogyan is emlékezhet 20-30 év távlatából ilyen apró részletekre? Vagyis a barokk áradása itt leginkább az oldalszámra terjed ki, amikor a kevesebb tipikusan több lett volna. Nem is beszélve arról, hogy az egyébként eredeti, értékes gondolatok sokszor szinte elvesznek, el is süllyednek ekkora masszában. (Igaz, másutt meg azzal zavarja meg az egyöntetűség érzését, hogy komoly esszéket is beilleszt a regényes leírási forma közé.)
Az egyes köteteknél meg aztán specifikusan is találtam sok fintorogni valót, ahol vagy a folyamat leírása, vagy a nyelvhasználat, vagy éppen a szerző mértéken felüli önostorozása taszított már, s tette kényelmetlen érzéssé az olvasást. Ha jól ítélem meg, Knausgård egy olyanfajta, csak a valóságra támaszkodó írásmódot, kitárulkozást tett eszményképévé, amivel egyedülállót alkothat, s végre berepülhet az oly nagyon áhított írói Parnasszusra. A regényfolyam ezt a valóságot, mint saját valóságot kívánja feldolgozni, ferdítések vagy szépítés nélkül. Az is tény, hogy ilyen kompromisszumot nem ismerő, szinte kegyetlen önboncolást felvállaló személlyel még nem találkoztam. Bár itt is nemegyszer volt az az érzésem, hogy tényleg pszichológusra lenne már szüksége, aki helyrebillentené az önértékelését.
Olvasás közben sokszor elgondolkoztam azon, hogy mi alakíthatta így a személyiségét: az elnyomó, egész életén árnyként vonuló zsarnok apa alakja, a skandináv félsziget fekvéséből adódó beszorítottabb életforma – kevés napfény, zord időjárás, hideg, nagyfokú alkoholizmus stb.-, vagy a svédeknél különösen magas szintre fejlesztett egyenlőség eszmény, amely eleve korlátozza az individuumot. Egy biztos, maga a műfaj, az életrajz (részben autófikció) mindig örömmel fogadott konc a mások életén szívesen csámcsogó publikumnak – különösen az azonos nemzeten belül, ahol mindenkinek eleve sok ismert személy kerülhet reflektor fénybe.
Akkor az egyes kötetekről szólnék kicsit vázlatosan, ahol egy-egy életszakaszában vívott küzdelmeit (= Harcát- a világgal, másokkal, önmagával), követhetjük nyomon. Egyik barátja megfogalmazásában az “önföldrajz” eképp tárul fel:
Halál – Nem véletlen, hogy rögtön az első kötet tényleges főszereplője az apja figurája, aki aztán végig, valamennyi kötetében felbukkan, vissza-visszatér, akihez egy igen összetett, szeretet-gyűlölet, ám leginkább a félelem által uralt érzelmi viszony fűzi. Ennek kialakulását, részleteit mélységében a Játék c. kötetben élhetjük át borzongva, itt csak néhány kép bukkan fel a kamaszkori emlékekből, s ami ezt a kötetet leginkább fémjelzi, az az apa halálával foglalkozó rész, ahol a halál hagyományos rítusait és a személyes traumáit, a gyászfolyamatot érzékletesen és mélyrehatóan ábrázolja, de filozófiai síkokra is elvándorol.
“Egyfelől mindenütt ott van, mindenhol halálesetekről szóló hírek, halottak képei árasztanak el bennünket; ebben a tekintetben a halál számára nincsenek határok, masszív, mindenütt jelen lévő, kifogyhatatlan…Mert míg az ember él, a neve a testre utal, amelyben időzik, ám amikor meghal, a név leválik a testről, és az élőknél marad, akik a nevét használva mindig arra a személyre gondolnak, aki volt, és sohasem arra, ami most, egy test, amely rothad valahol. A halálnak ezt a részét, amely a testhez tartozik, és amely konkrét, fizikai, anyagi, ezt a halált olyan mérvű gondossággal rejtegetik….”
S mindezzel szemben egy teljesen ellentétes képsor arról az egy hétig tartó folyamatról, amely brutálisan földre ránt, amit a magát halálba ivó apa után maradt helyszín gyomorforgató, állatias maradványainak eltakarításával járt. Itt találkozunk a szerző életében ugyancsak komoly szerepet betöltő, nála 4 évvel idősebb báttyal Yngvével, aki mindig eszménykép, elérhetetlen igazodási pont volt.
A Szerelem c. kötetre a kronológiát figyelembe véve, később fogok részletesebben kitérni.
Játék – Az első két kötethez képest áttér egy lineáris elbeszélési módra, s itt a felnőtt író nézőpontját felváltja a kisgyermek ill. a kiskamasz látásmódja, meséje. Megismerkedünk a gyermekkor színterével Tromøyaval, a délnorvég sziget kissé egyszerű, de a gyermek szemében a világot jelentő terepével, ahová az alsó-középosztálybeli család a 60-as évek végén (Karl Ove 1968-ban született) költözik Oslóból. Gyermekkora tartalmazza mindazokat a korosztályos eseményeket és cselekményeket (iskolába lépés, baráti csatangolások, első lánykalandok, kiközösítettség, öntudatra ébredés), amit egy átlagos, későbbiekben nosztalgikus szépségeket öltő gyermekkor adhat, egy meghatározó kivétellel: hogy nincs benne az a meghitt, szeretettől meleg hangulat, ami egy normálisan működő családnak sajátja. Összes emlékét a rideg, kontrollmániás, kiszámíthatatlanul és mindenért büntető és megalázó apa miatti rettegése tölti ki, ahol sajnos nem kapunk választ arra, hogy hol volt eközben a mama. Ezek a sérülések soha nem múlnak el benne, s visszamenőleg is állandó boncolgatásra készteti a felnőtt éveiben is. Némi magyarázat a 6. kötetben az apa még sanyarúbb gyermekkoráról elhangzik, meg az író találgatásai az apja frusztrációival, magányosságával kapcsolatban.
Felmentést az olvasói szinten azonban nem tudunk adni, mert bár az elbeszélés teljesen érzelem mentesen, ítélet nélkül, mintegy távolságtartóan avat be az eseményekbe, de közben az ember gyomorgörcsöt kap az indokolatlan és igazságtalan verbális, vagy fizikai bántalmazás olvasásától. Eközben a kis Karl Ove eleinte igen igyekvő és éltanuló – amivel nem nyeri el társai szimpátiáját, s egyre magányosabbá válik, s már ekkor a legtöbb időt olvasással tölti. Ugyanekkor megmutatkozik kifejlett érzéke a szép ruhák és jó megjelenés iránt. Ami nagyon zavarja, hogy szinte mindentől sírva fakad, amit nem tud elfojtani, s környezete gyakran rásüti a feminin jelzőt.
“Sosem telik olyan gyorsan az idő, sosem olyan rövid egy óra, mint gyermekkorunkban. Minden nyitva áll,…Ugyanakkor sosem telik olyan lassan az idő, sosem tart tovább egy óra, mint gyermekkorunkban. Ha eltűnik a nyitottság, eltűnnek a lehetőségek …”
Élet – Ez a kötet ment talán a legnehezebben nekem. Lehet, mivel nő vagyok (és már régen nem 18 éves), nem tudtam igazán belehelyezkedni a kamaszfiúk problémájába, illetve a féktelen, eszméletvesztésig zajló italozásba, mint kiútba. Itt annyi alkohol folyik el a lapokon, ami egy egész élet alatt is soknak számítana.
„Akkoriban, azon a nyáron, tizenhat évesen, voltaképpen csak három dologra vágytam. Először is, hogy szerezzek egy barátnőt. Másodszor, hogy lefeküdjek valakivel. Harmadszor pedig, hogy berúgjak. Illetve, ha egészen őszinte akarok lenni, csak két dologra: hogy lefeküdjek valakivel, és hogy berúgjak.”
Ez a problematika több száz oldalon keresztül, rengeteg önismétléssel- kiemelten a korai magömlései, s a vele átélt szégyen – elárasztva, engem inkább lelohaszt. Időben ugyanis eljutottunk Karl Ove gimnáziumi éveiig, ahol eleinte még szintén elég eminens, azonban rájön, hogy ez egyáltalán nem menő, s itt átesik a ló másik oldalára: többet jár az iskola mellé, mint bele, s az érettségi előtti két év számomra megkérdőjelezi hogyan is lett ebből a fiatalból “ember”, s nem veszett bele a lumpolásba.
De hogy erre is lehessen valami meglepő koronát tenni, leérettségizik, s 18 évesen elmegy egy északnorvég, isten hátamögötti kis halászfaluba kisegítő tanítónak! Hogyan? Maga is csoda, hogy átment az érettségin, s minden képesítés nélkül, ősztől kezébe adnak egy osztályt (illetve többet, mert a 8 fős kis tanulógárdája három évfolyamból adódik össze). Vagyis kilép a nagybetűs életbe, önállóságot nyer, de megküzd a beilleszkedéssel minden szinten – a faluba, a pedagógusok közé, tanári tekintélyért, miközben lélekben még maga is közelebb áll a nyegle diákokhoz. Mondjuk ez egy éles szociológiai kép is a norvég helyzetről, ahol a távoli, elszórt kis településeken a férfiak éven át halásznak, s ahol már csak öregek, nők és gyermekek élnek, mivel a fiatalok mind elhagyják a falut. Itt sincs más kikapcsolódás, mint az alkoholizálás, s a fiatal tanulók szórakozásként tanáraikat látogatják.
Karl Ovéban itt fogalmazódik meg, hogy író akar lenni, s első novelláit írogatja.
Álmok – Ez a rész a legnagyobb időtávot (1988-2002) fogja be, természetesen kiemelkedő oldalszámon (aminek jót tett volna a húzás), ahol Bergenben töltött éveit követhetjük nyomon. Becsvágytól és megszállottságtól hajtva először az Íróakadémia a cél, ám sorozatos kudarcok érik, mindenki jobbnak bizonyul nála. Biztos nem ez volt az író célja, amikor beszerkesztett több szemelvényt szárnypróbálgatásaiból, de valóban kín volt olvasni.
” Arra gondoltam, hogy a próza olyasmi, amiben meg lehet pihenni,…”
“Jó dolgozatokat írtam, jó cikkeket, kritikákat és interjúkat. De amint leültem, hogy szépirodalmat írjak, az egyetlent, amire az életemet akartam feltenni, az egyetlent, amit kellően értelmesnek éreztem, kudarcot vallottam.”
Alkotói válságba kerülvén irányt vált, s számos alkalmi munka után a bergeni egyetemen irodalom tudományt hallgat. Bátyja is itt tanul, a média szakon, s ismét az ő társaságához csapódik, s éli a laza diákéletet: bulik, utóbulik és mérhetetlen alkohol mámorok, néha hasis, s alkalmi kapcsolatok, beteljesületlen szerelmek, régi, ismétlődő kudarcok, s apróbb sikerek váltják egymást. Ebben a korlátok nélküli szabados életmódban véli megtalálni a szabadságot, amelyet úgy definiál, hogy a határok átlépése, azaz félretolni mindent ami korlátoz, megköt. Nála ez testesült meg a vandál viselkedése, károkozásai, kisebb lopások formájában – talán ez volt leginkább visszataszító a fejlődéstörténetében.
Mégis még mindig magányos, még mindig a bátyja nyakán élősködik, félszeg, saját szemében egy lúzer, önértékelése még mindig a pincében, ami miatt sokszor a viselkedése is természetellenes és/vagy arrogáns- nem igazán akarja megszerettetni magát.
“Gyakran túl gyorsan megnyíltam, legalábbis amint négyszemközt maradtam valakivel, amit úgy kerültek az emberek, mint a pestist. Az alternatíva az volt, hogy meg se szólaltam. Csak így tudtam működni, ez képezte a teljes regisztert.”
Egyedüli megoldása a társaságon belüli feloldódásra az alkoholban volt.
“Gyorsan ittam, hogy elérjem azt a szintet, ahol már nem gondolkoztam azon, mit mondok és mit teszek, csak szabadnak és fesztelennek érzem magam…”
Szorongásai, bénázása, önmarcangolása már idegesítő méreteket ölt, nehéz vele együttérezni.
Ennek szöges ellentétét képezik a könyv azon fejezetei, amikor a kezdetben csak pénzszerzési céllal bevállalt tevékenységét látjuk az értelmi fogyatékosok intézetében. Itt sokkal kifejlettebb empátiáról tesz tanúbizonyságot, mint a könyv törzs-részét kitevő részekből következne. Meglátja az itt elzárt kiszolgáltatott betegek, magatehetetlenek, demensek mögött az emberi lényeket, s azt, hogy ez az életben bárkivel megtörténhet. Ismét felvetődik nála az, a halál kapcsán felismert gondolat, hogy ezeket, az élet árnyoldalait, a betegséget, az öregséget, a véget, a társadalom igyekszik elzárni a szemek elől, mintha a hanyatlás nem teljességgel velejárója, alkotója lenne valamennyiönk életének. Pedig nincs helye itt a szégyennek, titkolózásnak. Itt megint olyan társadalmi tabukat döntöget, amikről a privátszférán kívül senki, sehol nem beszél, ezeket nem szokás megjeleníteni, és ezáltal mintha nem is létezne.
“…következetesen elrejtjük őket szem elől, hogy az legyen a benyomásunk, hogy a világ ép és egészséges, hogy ilyen a világ és az élet, pedig nem, az élet groteszk és torz, beteg és csökött, méltatlan és megalázó is. Az emberi faj tele van bolondokkal, idiótákkal, torz figurákkal, akár úgy születtek, akár olyanná váltak, de már nem közlekednek az utcán, nem rohangálnak fel-alá és őrjítenek meg másokat, hanem meglapulnak a kultúra árnyékában vagy éjszakájában.”
Ebben a könyvben ismeri meg első feleségét, Tonjét – akivel végül ugyancsak önhibájából összeomlik a házassága.
“… hazug voltam, hűtlen, gonosz ember, és minél kedvesebb volt, minél közelebb jött hozzám, annál rosszabbul éreztem magam. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, de minden elromlott, az egész csak színjáték lett.”
És végre, 35 évesen megjelenik első regénye, a Mindennek rendelt ideje, amivel nagy sikert és különböző irodalmi díjakat arat. Megvalósult a nagy álom, és tényleg mondhatja, író lett! Az íróvá és férfivá válás sokszor kínosan őszinte krónikája ez.
S ugyancsak ebben a könyvben bezárul a kör, elérkezünk apja halálához, aki bár 16 éves korában elhagyta a családot és új életbe kezdett, élete tele volt ellentmondásokkal, csakúgy mint méltatlan halála.
Aztán jöjjön most az a könyv, amely számomra a legösszetettebb, és legmeghatározóbb volt.
Szerelem – Kronológia szerint olvasva, ezen kötetének már a nyelvezete is megváltozik. Itt már egy magabiztos, véleményét (írásban) sarkosan kinyilvánító fiatal felnőtt, családapa szól hozzánk. Napi életproblémái itt más dimenzióba kerültek: a szerelem/család és a munka = írói elhivatás egyensúlyba hozásának szorító igényével. Bár az önkritikus hang itt is ki-ki bukkan, midőn elmondja, hogy abszolút tud illeszkedni az őt körülvevő közeghez, azt és úgy mondja, ahogy elvárják tőle- még ha az ellenkezik is saját belső látásával, véleményével. Ebbe persze alapvetően belejátszik konfliktuskerülő természete is. Ugyanakkor a történetmesélésében noha itt is szét-szétfutnak a szálak, mégis szerves egészet képeznek, ellentétben korábbi köteteivel, ahol sokszor önmagukban létező, különálló egységek szakították meg az olvasásba merülés élményét.
És végre egy szép leírás szerelembe eséséről, a túláradó szenvedélyről, ami előtt csak csupa üres, felszínes érzelmek tömegéből lépett ki és be. Ezt az időszakot napfényes időszakuknak nevezi,
“…amelyekre mindig emlékezni fogok, talán éppen azért, mert a hétköznapi és a triviális lett arannyal bevonva.”
Megrendítő beszámolójában végigéljük első gyermeke, Vanja születését is – s kapunk egy megdöbbentő képet az ottani szülészeti gyakorlatról is.
2002 tavaszán ugyanis Karl Ove mindent maga mögött hagyva, Stockholmba költözött, és hamarosan találkozott Lindával, akit korábbról már egy írótábor kapcsán futólag megismert, s mindent elsöprő szerelembe esnek.
Kezdetét veszi beilleszkedése a svéd valóságba, amelyről nekik, norvég szomszédoknak is számos tévképzetük él, s általánosan csodálják ezt a “lakva” erősen konformistának megismert Svédországot.
Saját életét ekkor a kötelességtudatból felvállalt napi házimunkák mindent magába szippantó mókuskereke jellemzi, ahol minden alkotási vágyának elnyomását, háttérbe szorítását megélve eljut a szorongató kérdésekig. Mi a férfiszerep és mi a szabadság megvalósulása? Miközben az utca túloldalán megáll a japán turista csoport az egyszerre két babakocsit toló, kezein tömött bevásárló szatyrokat lengetve loholó író láttán: a skandináv férfi típusa, jegyzi meg szarkasztikusan.
„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”
A férfi szerepek eltolása a női szerepek felé is az egyenlőség elvéből épült ki, s célja, hogy senki ne nyomjon el senkit. Olvasás közben azonban még nekem, nőnek is sok volt ez a nagy egyenlőség, amit az itteni felállásban állandóan Linda követel meg a maga tehermentesítése címén, míg nála nem ugyanazzal a súllyal érvényesülnek ezek az elosztási elvek. Ilyenkor indokai közé hamar becsúszik, hogy mert te vagy a férfi.
Aztán egyszercsak a teljes kiüresedést, határtalan boldogtalanságot lát magába tekintve az író.
A kötet nyitásakor megismerkedünk három pici gyermekével (Vanja, Heidi, John), a velük zajló életével, azok különböző megnyilatkozásait megnyerő módon elemző látásmódjával. Az indítás kifejezetten élvezetes volt számomra, ahogy láttatja a pár hónapostól a legnagyobb, óvodásig terjedő korú csöppségek határozottan kirajzolódó, vagy éppen alakuló karakterét, a köztük ügyesen lavírozó papával. Ugyanakkor tetszett, hogy mindemellett le meri írni, hogy időnként idegesítették is gyermekei. A képet üdítően tarkítja a svéd attitűd, számára nevetségesen ható megnyilvánulásaival, mint az óvodások között rendezett születésnapi buli, az ünnepelt gyermek otthonában, ahol az anyuka a konyhában szorgalmasan répa- és uborkahasábokat gyártott némi mártogatóssal.
” … mindjárt kaptok egy kis édességet!
Csak nem a zöldségekkel teli tálcára gondolt?
De, nyilvánvalóan.
Ebben az országban senki sem normális.
….. Miért nem kaphattak egyszerűen virslit, fagyit és üdítőt? Nyalókát? Zselét? Csokoládépudingot? “
A vezérmotívum itt: “tápláló”, “jót tesz”, “egészséges”. Általános az egészségfanatizmus az országban.
” Ó, összetévesztik az ételt a lélekkel, azt hiszik, jobb emberekké ehetik magukat…És ha az ember szóvá teszi, ha csak céloz rá, akkor vagy reakciós, vagy csak egy norvég, vagyis olyasvalaki, aki tíz évvel le van maradva.”
S ezek azok a történetek, amik a napi monotonításból kiragadva az olvasó agyát, és érdekességével, információ gazdagságával, vagy éppen más szellemi izgalmat nyújtva folyamatosan odaköti a könyvhöz. A kötet kétségtelenül legérdekesebb részei azok a Svédországról, Stockholmról szóló meghökkentő benyomásai, amit egy külföldi, kívülálló szemével láttat, s von sokszor párhuzamot a nagyon eltérő norvég lelkiséggel.
Ahogy elhangzik több variációban, Stockholm gyönyörű, de lelketlen, jéghideg város.
“Egy egész életet leélhetsz anélkül, hogy szorosabb kapcsolatba kerülnél valakivel. Minden úgy van kialakítva, hogy ne kelljen senkinek megérintenie a másikat ” Bezzeg Norvégiában folyamatos a lökdösödés, a taszigálás. Norvégiában az emberek folyton csevegnek, a trafikban, a sorban állás közben a taxiban. Karl Ove megállapítja magáról, hogy itt kvázi leszokott a beszédről. ” Itt mindenki tudja, hol kell mennie, mindenki azt teszi, amit tennie kell…Mindenki udvarias, mindenki jólnevelt, Mindenki azt mondja, amit mondania kell…. Ha az ember ehhez van szokva sokkolni fogják a norvég sajtóban folyó viták. Micsoda temperamentum! Hiszen ezek sértegetik egymást! “
A szemükben egy norvég professzor megjelenésében vadember, míg egy svéd akadémikus külseje ápolt, kifogástalan. Norvégiában pedig az akadémiai hagyományokhoz tartozik, hogy a műveltségnek nincs, vagy nem lehet külső megjelenése. (Egyébként itt a kutyát nem érdekli Norvégia, Norvégia nem létezik Svédországban.)
Norvégiában szinte minden távolság földrajzi, míg Svédországban a szociális távolság meghatározó. Verbálisan szolidárisak és egyenlőség elvűek, és előítélet mentesek, (rasszista dolog négert mondani, de a nemzeti himnuszt elénekelni is driszkiminatív, kirekesztő) nagyfokú a multikulti hangoztatása, de a gyakorlatban KOK szerint ez a legszegregáltabb ország.
Lényegében külön csoportokban élnek származás, vagyon, foglalkozás – gyakorlatilag minden szempont szerint. Ennek egyik legeklatánsabb példája a birtokolt lakások holléte, elhelyezkedése, valahogy minden erre összpontosult. Bizonyos címekről tudni lehet, hogy a legkiváltságosabb, leggadagabb réteg privilégiuma, ahol semleges homlokzatok mögött 12-14 szobás szupergazdagul berendezett, nemesi származásokkal proccoló lakásai, míg a másik véglet a bevándorlók elslumosodott gettókba tömörödése – itt alakultak ki a hírhedt No-go zónák. Sehol nem jelentett olyan sokat a jó lakcím, mint itt. Ha valaki Stockholmon kívül élt, nem is számított igazán. Stockholmban szinte lehetetlen lakáshoz jutni, minden a kapcsolatokon keresztül zajlik. A város közepén – a kultúrateremtő középosztály lakhelyén – hozzájutni valamihez is egy élet munkáját jelenthette, s a bérleti viszony örökre szólt. De még így is erősen be kellett illeszkedni a lakóközösségi szabályokba (érdekes történet a konfliktusuk az orosz nővel), mert a bérleti szerződés elvesztése olyan, mint a legfőbb értéküket elveszteni. Másik ilyen megszeghetetlen szabály, a fizetések pontos teljesítése. Bármily kicsiny összeg hátraléka után bejegyzést kap az illető, – amibe hősünk bele is futott, – s onnan nem kap hitelt a bankban, nem vásárolhat mobiltelefon előfizetést, nem bérelhet autót, stb.
“… kategórikusan elutasítottak. Hitelt, magának? A svédek, akik összeszorították a fogukat, katonás rendben tartották az életüket, és mindenkit megvetettek, aki nem ezt tette. Ó, hogy gyűlöltem ezt a kis szaros országot! És milyen önelégültek voltak! Csak az volt a normális, ami és ahogy Svédországban zajlott… bármilyen eltérést hibának és hiányosságnak fogják fel.”
És még egy adalék egy Karl Ove számára igen ismert terepről 🙂 :
” Svédországban egy jól sikerült este célja az volt, hogy mindenki ugyanolyan állapotban hagyja el a bulit, mint ahogyan érkezett. Én ahhoz voltam szokva, hogy az emberek gyakorlatilag eszméletvesztésig isznak.”
Saját társaságuk hasonszőrűekből, irodalmárokból, művészekből került ki, sokszor velük azonosan, vegyes házasságokból. Ám itt is hamar – egy szilveszteri buli alatt – ezen családokról is hihetetlen történetek kerülnek elő, amiből kiderül, hogy egy normális, rendezett gyermekkor vagy élet sem fordult elő közöttük. Megint felmerült bennem az északi földrajzi terület esetleges befolyása a sorsokra.
Legközelibb barátjává itt az egykori egyetemi társ, szintén író, Geir Angell lesz, aki már évtized(ek)el előtte letelepedett itt és családot alapított. Nagyon üdítőek társalgásaik, és a rengeteg irodalmi vonatkozás, összefüggés benne. Ezekből sajnos számunkra kevés relevanciával bírnak a kiterjedt norvég, illetve skandináv – elsősorban kortárs – írókról és műveikről szóló passzusok. De azért itt is vannak kivételek:
” Henrik Ibsen megszállotja volt a kitüntetéseknek. Nem létezett olyan érdemrend, amelynek az elnyeréséért ne lett volna hajlandó mélységesen megalázkodni. Az összes lehetséges királynak és kormánynak írt, hogy megkapja őket. Azután azokkal járkált odahaza a nappalijában. Peckesen vonult fel és alá a keskeny mellkasára tűzött kitüntetésekkel,”
Ugyanakkor Karl Ovenak már korai törekvésével, az íróvá válással kapcsolatban hatalmas könyvanyaga gyűlt össze szenvedélyes vásárlásaiból, amit innen nézve szinte lehetetlen is elolvasni. Mindig élvezettel olvastam azonban azokról az írókról, akikhez nekem is volt kapcsolódásom : Thomas Mannról, Dosztojevszkijről vagy Shakespeareről, Joycéról és természetesen Proustról és főművéről, amit sokan hoznak párhuzamba saját munkájával, a Harcommal. Örültem egy mentális széljegyzetének, hogy megvenné Esterházy apjáról szóló regényét, a Harmonia caelestist, miközben jót kuncogtam a számára ismeretlen Murakamira való hivatkozásán, amikor kritika írására (jól le is húzza) kérik fel egy könyvről, ami egy birkakergető fickóról szól 🙂 .
Házasságuk idején, a szoros időbeosztása mellett születnek meg lenyűgöző terjedelmű kötetei a Harcomnak, amely egyben a teljes írói beérkezésen (és anyagi felvirágzáson) túl, újabb lavinákat indítanak el. Mert miközben a legőszintébb megfogalmazásra (természetesen mindez a saját perspektívájából értendő) törekszik, óhatatlanul belekerülnek családtagok, barátok, munkatársak, akiknek más a szemszögük, vagy éppen az érdekük. Bár Knausgård megküzd ezzel a dilemmával is, de vérbeli íróként, az irodalmat választja.
A rázúduló pokol részleteiről ír bővebben a hatodik, a Harcok című kötetében. Gunnar nagybátyja skrupulus nélkül támadja, hazugsággal vádolja, közben maga szemérmetlenül hamísít tényeket és fenyegeti perrel, melynek következtében teljesen, és máig megszakadtak kapcsolatai az apai rokonságával. Ugyanezen folyamat kísérő jelenségeként a sajtó és média tisztességtelen eljárásai, alkalmazott praxisa is nem kevés fejfájással jártak. Egyébként sem szerette sosem a nyilvános szerepléseket, kerülte a riportokat, mert erős önkritikájával nehezen vette ezeket a “magamutogatásokat” és esetleges hamis látszat keltését, ami pl. egy dedikálás kérőben vele kapcsolatban keletkezhet..
De mindezek között a legsúlyosabb feleségének, Lindának a teljes összeomlása volt, aki már házasságuk előtt is mániákus depressziósként hosszú időt töltött a pszichiátrián, ezúttal azonban mindent elnyelő sötétségbe zuhant. Nagyon megrázó ez a történet. Később Linda úgy nyilatkozik erről, hogy a világ legindiszkrétebb emberének volt felesége. Igaz ez nem akadályozta meg abban, hogy még egy gyermeket (Annát) szüljön neki. A gyerekek ma apjuk közelében, Londonban élnek.
A hatodik kötet azonban nagyobbrészt terjedelmes esszékből, értekezésekből áll, többek között Leonardóról, a festészetről, s Hitler Mein Kampfja körül több, mint 400 oldalon át időzik. De felmutat olyan bravúrt is, mint a 400-452. oldalig tartó verselemzés, egyetlen 10 szakaszból álló versről, Paul Celan Szűkmenetéről, a káprázatosan szerteágazó és mélyreásó gondolatmeneteivel, hogy a végén egy megrendítő képben bontakozzon ki a holokausztról.
Befejezésül kis csipkelődés kiadó szerkesztőjétől Karl Ove Knausgårdról:
“Azzal csinált karriert, hogy elmesélte, milyen szerencsétlen. Egyik szomorú és tragikus esemény a másik után. Csak szégyen és megbánás mindenütt.”
Jegyzetfélék... a könyv mellől 