Jennifer Teege- Nagyapám engem agyonlőtt volna

Február 24.-e, csütörtök reggeltől dermedten ülök a német TV 24 órás hírcsatornája előtt, s nézem a kevés eredeti képet és sok szóbeli értékelést/ értelmezését arról, hogy Európában, 75 év után ismét annak teljes rendjét fenyegető háború van, amire egyre több jel utalt, hogy bekövetkezhet, de utolsó percig mindenki remélte, hogy ez nem történik meg. És hajnal óta orosz csapatok özönlenek Ukrajnába, melyhez egy órás észbontó nyilatkozatot szolgáltat egy újabb őrültje a történelemnek, aki visszahozná azokat a mérhetetlen szenvedéseket és borzalmakat, amit az előző háborúból még őriz az emlékezet. Ennyire törékeny még mindig az életünk, amelyet egy agresszor hajnali 3.30-kor kiadott utasításával alapjaiban megváltoztathat, megspékelve azzal a nem is nagyon leplezett nukleáris fenyegetéssel, amellyel szemben nem működnek az eddigi védekezési és hadviselési praktikák.

Kora délután nem is bírom tovább, s kirohanok a közeli tó mellé a szokásos napi sétámra, s furán hat, hogy süt a nap, a levegőben tavaszi fények és ízek tobzódnak, a tó vize nyugodt, rezzenéstelen, az ég tiszta kék. S ebből az égből a szomszédos országban bombák potyognak. Fülemben egy irodalmi műsor podcastjával, megállapítom, hogy hátborzongató, amiről beszélgetnek, Dragomán György: A pusztítás könyve – mintha csak a napnak megfelelően kiválasztott ismertető lenne. Azonnal tudom, ez az a könyv, amihez most nem szabad nyúlnom. És délután nem vártan megkapom azt a könyvet, amire az őszi Margó bemutató óta vágyom: Jennifer Teege: Nagyapám engem agyonlőtt volna.
Nem is bírok ellenállni, hogy bele ne lapozzak, noha tudom a könyv címében a náci tömeggyilkos nagyapáról van szó, s az unoka későn, 40 éves kora körül jött felismeréséről gyökereiről, súlyos örökségéről. Ráadásul ezt a nagyapát szinte mindenki ismeri a Schindler listájáról forgatott filmből, villája erkélyéről a foglyokra lövöldöző (Ralph Fiennes által alakított) figura messze nem fiktív szereplőjeként. A szadista gyilkos neve Amon Göth- melyből a keresztnév az ókori egyiptomi termékenység istenének neve.

Megrendítő már ebből a két információból adódó helyzet felállítása is a képzeletünkben. De nincs az az irodalmi fikció, amely a könyvben kibontakozó történet(ek) és lelki folyamatok összetettségében meg tudná közelíteni az élet által írtakét.
Természetesen az én eredeti szándékom, hogy csak belelapozok, már az első mondatok után hajótörést szenvedett. Nem lehet letenni a könyvet. S ennek a titkát részben már kifejezi az előzőekben megfogalmazott eredetiségéből származó ereje, de az a fajta sűrűsége, ami a viszonylag vékony, mindössze 240 oldalas könyvnek szinte minden lapján újabb adalékkal “tarkítja” az amúgy sem egyszerű történetet. Azon túl, hogy minden mesterkéltség nélkül magával viszi az olvasót azon a traumán, amellyel az elbeszélő egy véletlenszerűen leemelt, a náci múlt feldolgozásával foglalkozó könyvbe (Az apámat szeretnem kell, nem?) belelapozva saját anyja, s nagyanyja nevét látja a történet kulcsszereplőjeként leírva, ami kirántja a talajt a lába alól.

S innentől feltárul előttünk a háború utáni Németország sok sok jellegzetes ismertető jegye, ahol sok a tabutéma, alapvetően nem beszél senki a múltról, ám valahogy mindenki érintett a sűrűn elfojtott bűnben, bűntudatban, sejtésekben, és félelmekben attól, hogy nehogy valahogy a sejtéseikről kiderüljön, hogy bizony az a valóság.
Valamint ennek a másik oldala, ahol gyártódnak az önfelmentések, élethazugságok, hiszen még azok is érintettek, akiknek “csak” valami családi kötődésük volt egyik-másik főbűnöshöz, vagy még csak nevén nem is közismert háborús szereplőhöz, de szívesen éltek azokkal az előnyökkel, amik ezekből a kapcsolatokból adódtak.

Ez az a hallgatás, ami történetünk hőse lelkére rátelepszik, s anélkül, hogy tudta volna, egész gyermekkorától összes szorongásainak gyökerét képezi. Merthogy az világos előtte, hogy nevelő szülők és azok gyermekei között él (s mindenkitől elfogadva és szeretve), s még első éveiben édesanyja ritkán látogatja is, illetve az egyetlen igazán meleg kapcsolata anyai nagyanyjával van, de a családi történetről semmit nem tud. Az még csak “hab” a tortán, hogy ebben a német közegben az ő bőrszíne fekete, hiszen apja – akiről ugyanúgy nem tud semmit – nigériai származású.

Ő ugyan emiatt lényegében nem érez hátrányokat, mégis természetes a reakciója, amikor ráébred a titokra, a nagyapa kilétére, akiről a történelmi dokumentumok és visszaemlékezések több helyen leírják, hogy a Sátán modernkori megtestesülése, a náci fajelmélet elkötelezett képviselője, kijelenti: Engem a nagyapám lelőtt volna.

És akkor beleveti magát a kutatásokba, bármilyen fájdalmas is szembesülnie a feltáruló részletekkel, hogy hogy bírták anyja, s nagyanyja egy gyilkos mellett, illetve árnyékában élni. Először – talán a kronológia kedvéért is – nagyanyjával kezdi, s számos részlet villan fel előttünk arról a filmbeli emberről, s miliőről is, amely lényegét mozilátogatóként mint sikeres karakterformálást értékeltük.

Nagyapámat nem gyászolom. Nagyanyámat annál inkább. Gyászolom azt az embert, aki nem volt.
Jó volt hozzám, ezért végig azt hittem jó ember. Egy gyermek nem tudja elképzelni, hogy valakinek, akit szeret, van egy másik, sötét oldala is. …Miért nem tudott megmaradni normális nagymamának?

S a nagymama, akinek ágya fölött haláláig ott függött Amon Göth fényképe, s aki számos nyilatkozata egyikében a táborparancsnok melletti életéről így beszélt: Szép időszak volt. Göth volt a király, én a királynő. Ki ne lubickolna ebben?
A nagymamának a fellelhető dokumentumok alapján elég aprólékosan leírt alakja nagyon ellentmondásos, míg a mamáról, aki sosem látta apját (1945 novemberében született, s tíz hónapos volt amikor apját felakasztották) s hazugságok között nőtt fel, lényegében kiderül, hogy egy életen át küzdött ennek az örökségnek feldolgozásával, – nem sok sikerrel- de legalább a lányát próbálta megkímélni ettől a kíntól az elhallgatása által. Ám a könyv bizonysága szerint ez éppen a rossz útválasztás volt, mert a titkok csak végtelenítik a depressziós tüneteket.

S itt nálam visszaköszönt Orvos Tóth Noémi Örökölt sorsában leírt állítás- igaz, ő leginkább a holocaust túlélők leszármazottai sorsával illusztrálta -, hogy génjeinkben továbbvisszük elődeink traumáit. S ebben azonos szenvedők a másik oldal, az elkövetők, a náci háborús bűnösök másod és harmadgenerációs leszármazottjai is. S mindkét oldalnál hasonló a hatás: a második generációk még ugyanúgy egy életen át cipelik családjuk történetének súlyát, nem tudnak szabadulni a múltjuktól, nem ritkán belerokkannak, öngyilkosságba menekülnek. Majd csak a harmadik generáció képes már szembenézni a nyomasztó múlttal, s megtalálni maga számára a megoldást, feloldozást, megnyugvást. Ki így, ki úgy. Ennek során számos náci unoka példáját is bemutatja a könyv.

S fentiekkel azért már kapcsolódom is a bevezetőmhöz. Hiszen látjuk, hogy az előző háború lenyomatát már a harmadik generációkig magunkban hordjuk, sokban feldolgozatlanul, miközben új mérhetetlen emberi szenvedésekkel fenyeget a szomszédban megvalósult agresszió. Ha elgondolom, hogy a 20. századot különösen kegyetlen századnak soroltuk be, a két világháborújával, a fasizmus és kommunizmus rémeivel- nem tűnik ez az új század sem túl kegyesnek lenni, amely már hajnalán, 2001. szeptember 11.-vel, s az elszabaduló iszlám fenyegetéssel nyitott- fokozódó természeti- és gazdasági katasztrófák sorát éltük át, melyre migráns válság következett, s még ki sem lábaltunk a Covid pandémia nyomasztó valóságából. De arra biztos nem gondoltunk, hogy legfőbb javunkat, a szabadságunkat, békés életünket veszíthetjük, s Európa belesodródhat egy háborúba is, felborulhat a teljes világrendünk.

Akár ennek fényében új aktualitást nyerhet ez a könyv is, amelyről eddigi leírásom hasonlíthat egy unalmas tankönyvi kivonathoz, de amitől a könyv maga annyira jó, és maradandó lenyomatot hagyó, éppen az enyémmel szembeni rendkívül lebilincselő narratívája, azzal az aranyfedezettel, amit írójának kiléte biztosít. (Van még egy “mellékszerzője” a könyvnek, aki az esetenkénti lyukakat tölti ki az események láncolatában.)

A könyv bonyolult lélektana mellett, számos színes képet kapunk például a kevéssé ismert izraeli hétköznapokról, mert hogy tovább fokozzuk a hihetetlen ellentmondásokat, Jennifer Tel-Avivban végzi az egyetemet- ahol megtanul héberül, de a szakosodása okán arabul is, s legerősebb barátsága még a húszas éveiben Párizsban megismert zsidó Noához köti.

Tel-Avivban mindenki ellazulhat, nem kell megfelelnie senkinek. Azt is mondják, hogy Jeruzsálemben imádkoznak, Haifában dolgoznak, Tel-Avivban pedig élnek az emberek.

És az ember tényleg kapkodja csak a fejét, s az jut eszébe, ha ezt egy regényszerző alakítaná így, már biztos berzenkednénk, hogy ez azért már kicsit túl van tolva.
Megrendítő a leírása mind magának, mind édesanyjának elzarándokolása a Krakkó melletti płaszówi tábor helyszínére, s szembesülésük a még élő, fogható elemekkel, tanúkkal és túlélőkkel.

Majd ennek egy kiegészített változata, ahol az izraeli gimnazisták útját írja le a megsemmisítések és szenvedések helyszínei sorozatával, amely a Soah feldolgozásának, a zsidóság egyik központi értékének, az emlékezés fenntartásának feladatával az Izrael Állam központi identitásképző elemévé vált.

Az egyik diák ezt írta naplójába: “Nem akarok bevonulni. Tudom, meg kell védenem a hazámat, de ugyanezt gondolja minden katona? Nem ugyanezt gondolták a németek is?”

S a könyv végén még egy gondolat, ami bizony bárki számára megszívlelendő lehet.

Amon Göthöt gyűlölni túlságosan egyszerű. Gondoljunk csak bele: ha a németek és szövetségeseik gyilkossá lettek, akkor mi is gyilkossá lehetünk. Ha a németek szemet hunytak a kegyetlenkedések fölött, akkor ez bizony velünk is megeshet.