Noha a cím bizonyos értelemben kissé avittos történetet sejtet, lélegzet-elakadva olvasom az 1881-ben, az eltűnt Monarchiában, Bécsben született Stefan Zweignek – önmeghatározása szerint: osztrák, zsidó, író, humanista és pacifista – művét, amelynek ezért- vagy azért, szinte minden sorát beidézhetném itt.
Indul a könyv (az eredeti megjelenés éve 1944) egy Előszóval, ahol az író sommázatát adja annak a kornak, amelyről – immár a második világháború derekán beszámolni készül – életéből, sorsából, hazájából többszörösen kivetetten, egy szállodaszobában, minden dokumentum nélkül, csak az emlékeire hagyatkozva – olyan megrázó erővel, hogy hiába ismerjük a történelmet, mégis minden sorával torkon ragad.
” Háromszor döntötték halomba házamat s egzisztenciámat…, s röpítettek drámaian a semmibe… Irodalmi műveimet ugyanazon a nyelven égették el, s szórták a szélbe, amelyiken megírtam őket..”
Egy lélegző, hiteles ember hangja szól közvetlenül mellettünk, őszinte, szépséges mondatokban, ahogy csak egy igényes, irodalmi műveltséggel rendelkező ember tud megszólalni.
S hirtelen enyém is lesz az a Bécs, amelyből számunkra ma már csak egy életérzés, s a kedélyes sógorok képe rögzült, s a kissé élveteg városé, mely szereti a finom falatokat, a jó bort és sört és a dús habostortákat, anélkül hogy ismernénk annak gyökereit.
Aztán Zweig nyomán megelevenedik a kétezer éves, nemzetek feletti metropolis előző századfordulós hangulatával, hagyományaival, megbonthatatlannak látszó életmódjával, amely ugyanabba a hangulatba kerget, mint Viktor Mann könyvében ábrázolt München, ahol Schwabing nem egy városrész volt, de világnézet, kb. ugyanebben a korban, s ahol annyira szívesen lettem volna részese mindennek.
Bécs, idézi gyermekkora élményeit, ahol a reggeli újságot azért bontják ki, hogy megnézzék, mit játszanak aznap a színházak, s a főváros kulturális eseményeit részletesen tárgyalta, bárhová ment az ember…a papírboltokban a nagy színészek képei díszelegtek; a sport még afféle brutális időtöltésnek minősült. Itt senki sem akart mohón mindenki más elé kerülni… itt az emberek azt szerették, hogy kedélyesen társaloghatnak egymással, derűsen együtt lehetnek. Az élet élvezete volt a lényeg. Itt a legfőbb értékmérő a művészet, ahol egy nagy színész/nő a nemzet kiválósága, közvagyon volt, s az előadó művészet iránti fanatizmus Bécs minden kasztját jellemezte, s ahol a politikát csak úgy, kis slampossággal végezték.
” S ami a színházban történt, közvetve mindenkit érintett, ….szakácsnőnk egy nap könnyes szemmel rontott be a szobába, …hogy Charlotte Wolter – a Burgtheater leghíresebb színésznője elhunyt. E kétségbeesett gyászban az volt groteszk, hogy ez az öreg, félig analfabéta szakácsnő soha életében nem járt az előkelő “Burg”-ban, s Woltert sem a színpadon, sem az életben nem látta.”
” A miniszterelnök vagy a leggazdagabb mágnás úgy járhatott-kelhetett Bécs utcáin, hogy esetleg senki se fordult meg utána, de az udvari színház színészét vagy az operaénekesnőt minden bolti eladólány és fiákeres megismerte…”
” A művészet megannyiszor ott ér el csúcsaira, ahol egy egész nép életének ügye lesz. (Reneszánsz Firenzében és Rómában)…így tudták Bécs színészei és zenészei is, hogy fontosak a városnak…. Ezekből az ifjúkori évekből vittük magunkkal a művészi teljesítmény szigorú, kérlelhetetlen mércéjét. “
S ez lényegében a széthullott, kicsire zsugorodott monarchiának választott útja volt: mivel politikai vagy katonai csúcsokra már nem törhetett, szellemi nagyhatalom megvalósítása irányába fordult. Stefan Zweig így vall erről, a városról, ahol a művészetek által előcsalogatják az élet törékenyen finom és gyengéd felhangjait:
” Európának szinte egyetlen városában sem élt olyan szenvedélyes érdeklődés a szellem dolgai iránt, mint Bécsben. ..az európai kultúra megannyi áramlata futott itt össze; az udvar, a nemesség és a nép a német vért szláv vérrel, magyarral, spanyollal, olasszal, franciával és németalföldivel keverte ereiben… Mert Bécs géniusza sajátosan zenei géniusz kezdettől… minden népi, nyelvi ellentétet kiegyenlített magában, …a város minden polgára öntudatlanul is- kozmopolita lénnyé, igazi világpolgárrá nevelődött…aki Bécsben élt, úgy érezte megszabadult minden szűkösségtől és előítélettől…a város zsenialitása az volt, ahogyan ezeket a kontrasztokat mind valami újjá, és sajátossá oldotta fel: osztráksággá, bécsiességgé. “
S mégegyszer összefoglalja:
“Csodálatos érzés volt itt élni, ebben a városban, mely vendégszeretően fogadott minden idegent, és készséggel adta önmagát, könnyed, párizsiasan derűs levegőjén az életet ki-ki szabadabban élvezhette. … Nemcsak kulináris szempontból voltak ínyencek itt az emberek….magasak voltak az igények más élvezetek terén is. Muzsikálni, táncolni, színházat játszani, társalogni, ízléssel s tetszésre viselkedni: mindez itt sajátos művészetnek számított…
Ausztriában még lovagiasan folytak (a politikai) csatározások, a pártok szidták ugyan egymást a lapokban, a parlamentben, hanem aztán…szivélyesen üldögéltek együtt az ellenfelek jó sör mellett, kávéházi asztalnál feketét kavargarva és tegeződve.”
A visszatekintés előszava drámai módon összegzi annak a generációnak a sorsát, amely egy fél évszázad alatt, akarata ellenére annyi radikális átalakulást élt meg, amit máskor tíz emberöltő során. Az évszázad, amelyben született, rendezett világ volt, a biztonság aranykora. ” Osztrák Monarchiánkban mintha minden örök életűnek készült volna, s az állam maga volt e maradandóság szavatolója.“
” Apám, nagyapám , mit láttak ők? Élte mindegyikük a maga egyforma életét. Egyetlen életet éltek, kezdettől a végéig…apró feszültségekkel; (de) azonos maradt a ritmus. …ami kint a világban történt, lényegében újságok híreiben történt csak…”
“Ebben a szélcsendes korban nem fenyegettek ország-felfordulások, értékszéthullások; ha a tőzsdén az értékpapírok négy-öt százalékot estek, azt már “krach”-nak nevezték… “
” Az egyik generáció hajdanán egy forradalmat élt meg, a másikra az államcsíny várt, a harmadik kapta a háborút, a negyedik az éhínséget, az ötödik részesült az állam csődjének gyönyöreiben és némely áldott államok, áldott nemzedékek még akár valamennyit megúszták.”
De az ő generációjának nem jutott osztályrészül semmi kedvező folyamatosság. Ahogy mondja, visszatérések nélkül éltek, abból, ami régi volt, semmi sem maradt meg soha.
” Mai napunk, tegnapunk és tegnapelőttünk között minden híd leomlott”
A könyv Előszavának keserű soraiban összegzi élete 60 évét – amely 60 évnek nem is lett folytatása, mert a németek diadalmas előrenyomulásának híre hallatán, reményvesztetten, választott hazájában, Braziliában 1942. februárjában feleségével együtt öngyilkos lett.
Eddigre kiterjedt irodalmi munkássága közben többször váltott otthont: az első világháború kitörésekor háborúellenes meggyőződése miatt a semleges Svájcba, Zürichbe költözött, majd a háború végeztével 1919-ben visszatért Ausztriába, s Salzburgban telepedett le. Vehemensen fellépett a nacionalizmus és a revansizmus ellen és egy szellemileg egységes Európa eszméjéért harcolt. Miután a nemzetiszocialisták hatalomra kerültek Németországban (1933), a már Ausztriát is erősen fenyegető politikai változások miatt 1934-ben Londonba emigrált. A második világháború kitörése után Zweig felvette az angol állampolgárságot. A németek inváziójától tartva, 1940 júniusában elhagyta Angliát, s New Yorkon, Argentínán és Paraguayon keresztül eljutott Brazíliába.
“Csak jómagam is: tanúja voltam az emberiség két legnagyobb háborújának, méghozzá mindkettőt más oldalon éltem át, az egyiket a németekén, a másikat a németekkel szembeni fronton…A háború előtti időkben átéltem a személyes szabadság legmagasabb rendű formáját s végső fokát, ami csak adatott e világnak, utána pedig sok száz évre visszamenően a mélypontját,.. Akaratom ellenére tanúja lettem az ész legborzalmasabb vereségének és a brutalitás legvadabb diadalának, amiről csak tudnak a krónikák; nemzedék még soha…ezt szégyenkezve mondom, ilyen szellemmagasokból nem zuhant erkölcsileg ily hatalmasat, mint a miénk… most már nem tartozom sehova, idegen vagyok mindenütt, a legjobb esetben vendég; szívem tulajdonképpeni választott hazáját, Európát is elveszítettem, amióta másodszor pusztítja magát öngyilkos testvérháborúval.”
Braziliai tartózkodása során kezd bele önéletrajzi visszaemlékezései leírásába, miközben leszögezi, hogy itt nem magát kívánja előtérbe tolni,” “s legföljebb úgy állok helyemen, mint egy fényképes előadás mutogatója: a kor vetíti a képeket, magam csak a szöveget szolgáltatom“.
S így születik meg a személyes vonatkozásokat meghaladóan, a korabeli osztrák társadalmi és kulturális élet sokoldalú rajza a könyv lapjain. Ebből válogattam ki azokat a részleteket, amik olvastán magam is felkaptam a fejem.
Vagyis általános áhítatán túl, amelyet már Bécsre vonatkoztatva szemléztem is, beszámol gyermek, s ifjúkora megnyomorító élményeiről, konzervatív – maradi szokásairól, erkölcseiről. Őszinte, s a korképet érzékletesen visszaadó szavai nyomán bennem sok megvilágosodás is ébredt, korábbi olvasmányaim kapcsán is. Általános képpé rögzültek, értelmet nyertek bizonyos, addig az adott helyen egyedinek tűnő vonások, filmélmények képi üzenetei.
Csak egy – két példa erre: a kor jómódú családjainál a nevelőnő és házitanító mondhatni kötelező “kellék” volt, ahogy ezek a figurák felbukkannak a nemrég olvasott Podmaniczky életrajzban, de a tiszadobi Andrássy kastély kapcsán szemlézett könyvek, az angol nevelőnő feljegyzései, vagy Andrássy Katinka visszaemlékezéseinél is. Utóbbinál csodálkoztam rá a leírásra, hogy könyvet, anyjuk által csak előzőleg cenzúrázva vehettek kezükbe, ahol bármi halvány szexualitásra utaló szó, kifejezés olvashatatlanul kihúzásra került, vagy akár összevarrták a könyvek lapjait, hogy a tartalmát rejtsék az ártatlan(ná nevelt) leányszemek elől. Kíséret nélkül a ház kapuján soha nem léphettek ki, stb. Ezek azonos módon működtek az osztrák társadalomban is, s minderről Stefan Zweig tollából átfogó képet nyerünk.
” …az iskola, a család és a közerkölcs egyetlen ponton, a szexuális kérdésben mindenképpen furcsán őszintétlen mi több, e tekintetben tőlünk is titkolózást és alattomosságot követel.”
A felvilágosítás teljes hiánya, s ennek következtében az álcázás és elfojtás itatta át a tizenkilencedik századot, melyhez képest a megelőző korok is őszintébben jártak el, vagy a vallás sommásan a testi vágyakat az ördög művének nyilvánította. A huszadik századi áttörés, a nők emancipációja előtt azonban nem volt helye az erotikának, furcsa kettősség uralkodott a morál terén. A fiúknál úgy-ahogy, ügyetlen, háziorvosi segéllyel elvégzett – többnyire a nemi betegségek veszélyeiről szóló – figyelmeztetés volt a pubertás kor végén, s a fiatal embereknek ugyan nem tiltotta a szexuális életet, csak annak ne legyen kifelé feltűnő látszata. A titkolózás persze automatikusan csak fokozta az érdeklődést, s virágzottak a titkos megoldások: kocsmákban, asztal alatt terjedő aktfotók, mocskos pornó tartalmak.
” Az elhallgatás és eldugdosás tisztességtelen és lelkileg egészségtelen erkölcse lidércnyomásként nehezedett fiatalságunkra.”
Ennek a technikának a furcsa diadala, hogy még a valódi irodalmi és művészettörténeti dokumentumok is hiányoznak a korból. A tizenkilencedik században, mely csak a “magasztost”, “érzelemtelit” tárgyalhatta, az irodalom nem kockáztatott, kényszerűen idealizált és lakkozott. Ezáltal teljesen hamis, őszintétlen képeket nyújtanak ezek az alkotások, s a késői olvasónak, kultúra fogyasztónak nehéz is bármi megközelítő elképzelést is kialakítani azokról az időkről, az ifjúság gondjairól, viszonyairól.
Ám a század téveszméje, hogy minél inkább elrejtik a természet erőit, s ha nem beszélnek róla, nem világosítják fel az ifjúságot, a nemiségről meg is felejtkeznek majd, természetesen elhibázott volt.
S a fiúkénál egy százszor torzabb eljárás érvényesült a lányok nemi nevelése terén.
” A társadalmi közmegegyezés axiómává tette, hogy nőnemű lénynek testi vágya nem lehet.”
A női testet olyannyira elfedték, hogy minden takarva legyen, hogy még a nyári időjárás mellett is állig begombolkozva, kesztyűben jelentek meg az úrilányok a szigorúan kíséret mellett végzett sétájuk során stb., így még a vőlegény sem sejtette a ruha alatt kit vesz el.
” …az internátusokban és a kolostorokban a fiatal lányoknak még a kádfürdőt is hosszú fehér ingben kellett “élvezniük”, csak hogy elfeledjék: testük van.”
S ez a hozzáállás azonban nem csak az úriosztályt jellemezte:
” …a testiségtől és a természetességtől való félelem a felső tízezertől le a legszélesebb néprétegekig a neurózis hevességével tombolt… a századforduló táján mindennapi gyakorlat volt: azokat a nőket, akik kerékpározni merészeltek, vagy lovagláshoz úrnyerget használtak, a parasztok kövekkel dobálták meg…. Hogy szenzációnak számított, amikor Isadora Duncan egy mindenképp klasszikus tánc keretében először villantotta ki a fehér…földet söprő tunika alól a kecses balettcipő helyett a meztelen talpát?”
Hát ezen sorok olvasása után villantak elő agyamból azok a régi filmkockák, ami akár Isadora Duncan táncát, mint hatalmas áttörést örökítették meg – de nekem nem volt mögötte akkor a korszellem ismerete, vagyis az eredeti üzenetét fel sem foghattam. Vagy azon filmkockák sora, amely az Egon Schiele életéről 2016-ban forgatott film Krumau-i (ma Český Krumlov) fejezetében a felszabadult életöröm, a folyóban lengén fürdőző fiatal művészek és női kísérőik csapatát mutatja, majd ugyanezeket, ahogy vidáman bicikliznek a kisvárosban – számomra akkor csupán a fiatalság szépség és életszeretetét jelentette. Most látom bele a művészvilág lázadását, a gyűlölt tabuk döntögetését, amely végül elhozta a nők emancipációját, új testkultúrát, a szellem felszabadulását, stb.
A tizenkilencedik században a nevelési alapelv volt, hogy a lányok egészen oltárhoz vezetésükig steril környezetben élve “tiszták”, és naivak maradjanak. Az író leír egy igen groteszk történetet, ami erről a helyzetről mindent elmond:
” Ma is elmosolyodom, ha eszembe jut az a história, amelynek az egyik nagynéném volt szenvedő alanya. Nászéjszakáján, pontban egy órakor sebbel-lobbal, fúriaként jelent meg a szülői házban, menekülvén “attól a szörnyeteg férfitól”, ki, mint elmondta, nem lehet más, csakis őrült, mert képzeljék el, mit akart: le akarta vetkőztetni őt!”
A prüdéria olyan szintet ért el, hogy még olyan szót kiejteni is, mint nadrág, egy tisztességére adó nő számára lehetetlen volt.
A férfi vágy levezetése módjaként virágzott a prostitúció, melynek összes elágazódásáról átfogó képet kapunk az írótól. ” Hallatlanul kiterjedt üzletág volt az első világháború előtti Európában a prostitúció. …akkoriban a járdákon nyüzsögtek a megvásárolható nők, és kitérni szinte nehezebb volt előlük, mint betérni bármelyikhez.”
S ehhez szorosan kapcsolódva leírja a kor rémeként megélt szifilisz fellépését. Ennek kezelése során a beteg testét heteken át higanykenőccsel dörzsölték be, melynek szörnyű mellékhatásai voltak: kihulltak a fogak, a gerincből kiindulva lebénulhattak a végtagok, agylágyulás léphetett fel, s a betegség bármikor kiújulva pusztíthatott. Halálig tartó rettegésben tartva áldozatát. Igen sokan lettek öngyilkosok mind a jövendő miatti félelem, mind a társadalmi megvetés miatt.
A kor érdekes másik felfogása szerint a fiatalság nem volt erény, sőt, a karrier gátja volt. “Apám sosem fogadott üzletébe fiatal embereket“. A tizennyolc éves gimnazistát gyermekként kezelték, s a fiatalos külsővel rendelkezők mindent elkövettek, hogy idősebbnek látszanak. Frissen diplomázott orvosok hatalmas körszakállt növesztettek, s bár semmi baja nem volt szemüknek, tekintélyes, aranykeretes szemüveget hordtak. A megállapodottságot, megbízhatóságot hangsúlyozták még lassú, vontatott járásukkal, kimért beszédükkel is. Kerülték az ifjúi csapongás és rajongás túláradó gesztusait. Az őszülő halánték megintcsak a méltóság jele volt.
És hirtelen megértem. Valamikor sokat lapoztam a múlt századi periodikát, a Vasárnapi Ujságot, s értetlenül néztem a torzonborz képekkel hirdetett “szakállnövesztő” szereket.
Még az első világháború kitörése előtti békeidőkre, amikor még a gyűlöletbeszéd ismeretlen fogalom volt, kikerülhetetlen szerep jutott a város zsidóságának. Stefan Zweig is jómódú zsidó családi háttérben látta meg a napvilágot. Apja egy liberális szellemű vállalkozó, aki kilépve a felmenői kereskedői státuszából, még szülőhelyén, Morvaországban szövőgyárat alapított, s lassan, de biztosan tekintélyes vállalkozássá fejlesztette azt. Ötven éves korára már nemzetközi mértékkel mérve is gazdagnak számított, s családjával Bécsben telepedett meg. Szólva apjáról, Stefan Zweig így jellemzi őt: a mindenkori biztonságra törekedve luxusok nélküli, igen diszkrét életvitelt engedett meg csak magának. Alapállása, hogy a gazdagság igazi élvezete nem az, hogy mutogatjuk, hanem hogy a tudatában vagyunk.
S itt nyílik alkalom a zsidóság bizonyos karakterisztikáinak tárgyalására is, különös tekintettel a császárvárosban 200 éve befogadott zsidók rétegére.
” Vágyakozásuk valami otthonosságra, nyugalomra, békére, biztonságra, igazi hazára, rákényszeríti őket, hogy a körülöttük élő nép kultúrájához szenvedélyes szálakkal kötődjenek. És kivéve a tizenötödik század Spanyolországát szinte sehol nem valósult meg efféle kapcsolat eszményibben és termékenyebben, mint Ausztriában.”
S szinte kezükre játszott, hogy amikor a dicső zenei-kulturális előzmények után az arisztokrácia már nem nyújtott támogatást művészeinek, a polgárságnak kellett zsebébe nyúlnia, és a zsidó polgárságnak minden becsvágya ez volt: ők itt az elsők közé emelkedjenek. S buzgón meg is tették, hogy Bécs kultúrájának hajdani fényét megőrizzék, és felmérhetetlen áldozatokat hoztak annak támogatására, mely nélkül feltehetőleg a lóversenyistállók, és vadászatok vették volna át a prímet a társadalmi életben, az arisztokrácia érdeklődése alapján.
” Ők jelentették a tulajdonképpeni publikumot, ők töltötték meg a színházak nézőterét, a hangversenytermeket, ők vásárolták a könyveket, a képeket, látogatták a kiállításokat, s minden újnak támogatói és élharcosai lettek. A tizenkilencedik század szinte valamennyi műgyűjteményét ők alakították ki.”
“… a zsidóság gazdagodási vágya legfeljebb két-három nemzedéken át szokott kényszerítő erővel hatni, utána éppen a leghatalmasabb dinasztiák fiai nem óhajtják átvenni a bankot, a gyárat…apjuk bejáratott üzletét. Nem véletlen, hogy egy Lord Rotschild ornitológus lett, egy Wartburg művészettörténész…, mind ugyanazt az öntudatlan ösztönt követték, szabadulni akartak a zsidóság korlátai közül, a merő hideg pénzkeresés köréből…a szellemiekbe való meneküléssel…”
Mivel már megint nem tudtam röviden bemutatni mostani lelkesedésem tárgyát, ezért itt elvágom a fonalat, s a következő fejezetben már a személyesebb, Stefan Zweig életútját taglaló részekből nyújtok válogatást olvasmányom lapjairól.
Jegyzetfélék... a könyv mellől 